Lobogó, 1960. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-06 / 1. szám

Karaites! legenda A Karancs. Szöllős János mér ötödik napja nem látta. Pedig azelőtt minden nap, minden áldott nap. A pendelyes gyerek kandi szemével is. Aztán meg az iskolában tanulta, hogy a hegy hétszáz méterre magasodik a tenger színe fölé. De nem volt ebben semmi különös. Aki odaszületik a tövébe és eszmélésével együtt ébred benne a hegy képe, az úgy veszi, ahogyan van. Hogy ennek itt a helye. Csak itt. De az a valami, megmagyarázhatatlan érzés mégis megpezsdült benne. Első ízben még gyerekkorában, amikor először szállt le a mélybe. És amikor már újra fenn volt a napvilágon, akaratlanul is a hegyet kereste pillantásával. Ez a szülőföld, az embernek érlelt fekete kincs, a szén őrzője, a Karancs. És öt napja már sok-sok bányász bújtatója, védője is. Sok-sok bányászé, akik az évek során a hegyükhöz hasonultak. Kemények, tántoríthatatlanok. S lelkükben, rejtve, mérhetetlen gazdagok. Szöllős Jánost behívták katonának. 1944 volt, s neki semmi kedve, hogy a németekért folyassa vérét. Hallotta, hogy a hadimunka kényszere elől többszáz bányász, s a frontról megszökött jónéhány katona a Gusztáv-aknában bújt el, öt társával Szöllős János is felkerekedett, hogy csatlakozzon az ellenállókhoz. Az úton — Bocsárlapújtő és Karancsalja között — csendőrök és katonák jöttek-mentek. Hogy elkerüljék őket, lehúzódtak a patak mellé, s úgy közelítették a bújtató aknát. Bányászőrség állította meg őket, majd Kozik Ferenchez vezették a hat lapujtőit. Befogadták őket. És ettől kezdve sokáig nem láthatták a parancsot. Az ellenállók vezetősége a IV. ereszke első osztóján rendezkedett be. Kevés fegyverük volt, s a puskás bányászokat az aknaszájhoz és a légutak nyílásaihoz kellett állítani. Ahol nem sokkal Szöllősék megérkezése után már csendőrök és németek álltak velük szemben... A napok egybeolvadtak, s a történteket, a legtöbben nem is tudják máig sem szétosztani az eltelt napokra. Csak az eseményekre emlékeznek... Jött a csendőrök küldöttsége: adják meg magukat, különben kikénezik őket, a bejáratot pedig felrobbantják. A bányászok válasza után a fasiszták belépuskáztak az akna torkába, majd behatoltak a golyók után... Petik József ott állt elől, de puskája csütörtököt mondott, gyorsan elbújt egy beugrásban. A csendőrök tovább mentek, de hamarosan tüzet kaptak, s ekkor végre megszólalt Petik puskája is. Kitört a pánik, menekült az ellenség. Többé meg sem próbálta a behatolást. Más taktikához folyamodtak: könnygázbombákat dobtak le a légaknák nyílásain, s közben kikapcsolták a villanyt, a ventillátorok pedig a még szabad nyílásoknál is leálltak. A gázosított légvágatoknál Szöllős János és társai ruháikból emeltek torlaszt, a ventillátorokat pedig kézzel hajtották. Végül már a robbantásokat is elkezdték a németek. A családjukért aggódó bányászok erre úgy érezték, hogy nem tudják tartani magukat és kis csoportokban kezdtek kivonulni. Csak Kozik Ferenc és csoportja maradt benn. Napokkal később tűzharccal törtek ki, majd a Karancs erdeiben beálltak partizánnak. A kivonulók — közöttük Szél- 106 János — nem örülhettek a Karancsnak. Már a bánya előtt többüket kivégezték, az élve maradtakat pedig a tarjáni laktanyába zárták. Itt megkísérelték a kitörést, de fegyvertelenek voltak és a németek visszaszorították őket. Szöllős Jánost akkor félholtra verték... De aztán megérkeztek a szovjet csapatok. Évek teltek el, hosszú évek a Karancs alján s a Karancs mélyén, munkában, pihenésben, tanulásban. De egyszercsak újra felrémlettek a régi napok és eszébe jutott Szöllős Jánosnak a bújtató Gusztáv-akma, 1956. októberének végén. Ekkor a karancslapújtői pártházban hallgatta Szöllős János — elvtársaival együtt — a rádiót. A faluból is egyre-másra érkeztek hírek ellenforradalmi mozgolódásról. A pártház kommunistái úgy gondolták, hogy nem ülhetnek tovább tétlenül. „Most arról van szó, hogy kinek a kezében van a fegyver” — mondotta valaki, de mondhatta volna Szölös János is, mert ő maga is ugyanígy gondolta. Éppúgy, mint a többiek. A Magyar önkéntes Honvédelmi Szövetség helyi alapszervezete átadta fegyvereit éis ifjú Juhász István, Nagy István meg még sokan mások a tagjai közül csatlakoztak a pártház védőihez. Közben az ellenforradalmárok is szervezkedtek, vezetőket és , nemzetőrséget’ ’ választottak. Hamarosan beállítottak a pártházba és követelték a fegyvereket. Mégpedig az „új, forradalmi rendőrség” nevében. — Nálunk nincsenek engedélyezett fegyverek, ilyeneket nem kaptunk — válaszolták. — Amiket pedig a napokban szereztünk, azt még az atyaúristennek sem adjuk ki a kezünkből! Nem sokkal később újabbak jöttek, hogy leverjék a házról a munkáshatalom jelvényét, a vörös csillagot. Szöllős Jánosék elzavarták őket. Máig is büszkék arra, hogy a csillag az ellenforradalmi napokban is mindvégig fennmaradt! Ellenakcióra volt szükség. Megalakították a kommunista munkásőrséget és újabb fegyvereket próbáltak szerezni: a határőröktől kaptak is, később pedig a szlovák kommunisták segítették őket fegyverrel és lőszerrel. Megalakították a párt ifjúsági szervezetét is, Munkás Ifjúsági Szövetség névvel. Nem kellett a bánya mélyébe rejtőzni, akár minden nap láthatták a parancsot. Megóvták a munkáshatalmat Lapujtőn, és még Tarjánnak is segítséget nyújtottak: ők foglalták vissza a pártbizottság épületét, később pedig a vasútvonal biztosítását támogatták fegyvereikkel. Szöllős János 1944 végén fogott először fegyvert, a Gusztáv-aknában. 1956 végén megragadta másodszor is. És azóta nem ereszti el. Munkásőr, öreg már, de meg akar felelni a követelményeknek és jól akar bánni fegyverével — ha netán újra szükség lenne rá. Ezért gyakran csatlakozik az MHS lövészeihez, velük tart lőgyakorlataikon. Beszél a fiataloknak harcos emlékeiről, aztán ő is a lőpadra fekszik. És amikor jól lő, utána boldogan tekint fel a dombfodros hegyoldalakra, fel a hegyre. Amely a messzi környék fölé magasodik. Áll szilárdan, szépségben, gazdagon. A Karancs. Balogh Endre Szőreg János, a karancsi veterán .