Lobogó, 1961. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1961-09-13 / 37. szám
A 15 éves pilóta 1912 júliusában Nagybecskereken volt látványos repülésem, onnan mentünk Újvidékre, ahol már megépült az új katonai repülőtér, de a „K. u. K. Luftschifferabteilung” (ahogy akkor a katonai repülőalakulatot nevezték), csak három-négy hónappal később foglalta el. Meg kell említenem, hogy 1912- ben már rendszeresen két repülőgéppel vonultam fel a látványos repülésekhez. Ezt egyrészt biztonsági okokból tettem, hogy a repülést ne kelljen lemondani, vagy félbeszakítani, ha az egyik gépnek valami baja esik, de tettem azért is, mert abban az időben egyik vidéki városból vándoroltunk a másikba, egész nyáron át távol voltunk a Rákostól, így pilótanövendékeim nem tudtak gyakorlatozni. Ezért úgy oldottam meg a kérdést, hogy az egyes városokban tartott látványos repülés lezajlása után, jutalomképpen megengedtem szerelőimnek és tanítványaimnak — akik később mind hírneves tábori pilóták lettek —, hogy a gyengébb géppel guruljanak, sőt ha az idő és a repülőtér megfelelőnek bizonyult, kisebb felszállásokat, ugrásokat is végezzenek. Ez a bevált szokás vezetett arra a gondolatra, hogy az érdeklődés felcsigázása és ezzel a bevétel növelése érdekében, újvidéki látványos repülésem előtt azt hirdessem a plakátokon: Felszáll még MINÁR GYULA, a 15 éves, legifjabb magyar pilóta. Két gépemet vasúton előreküldtem Újvidékre. Juhász Feró, Risztics János, a későbbi óceánrepülő és Minár Gyula kísérték őket. Mindhárman pilótatanítványaim voltak. A fiúk szerencsésen megérkeztek Újvidékre és felszerelték a gépeket. Ekkor olyasvalami történt, ami a „Kvasz-gárda” történetében addig ismeretlen volt. Minár Gyulát elkapta az önérzet és a becsvágy, amikor a plakátokon olvasta, hogy kineveztem „15 éves pilótának”, hogy a bemutatón ő is felszáll. Úgy érezte, hogy most már messze felülmúlja Juhászt és Riszticset, neki már senki sem parancsolhat. A motorpróba után nagyobbik gépemmel, minden engedély nélkül, elkezdett hosszú gurulópróbákat tartani. — Hiába tiltakoztak Juhász és Risztics, hiába magyarázták neki, hogy a látványos repülés sikerét veszélyezteti, ha a nagygépnek valami baja történik. Nem hallgatott rájuk. Tagadhatatlan, hogy én is hibáztam, amikor a plakáton kész pilótának kiáltottam ki. Szinte pillanatok alatt primadonnává vedlett át. Aznap este, amikor önérzete a gurulási próbák után a csúcspontjára hágott, fontosságának teljes tudatában kijelentette társainak: — És vegyétek tudomásul, hogy vasárnap csak abban az esetben fogok repülni, ha igen tisztelt mesterem előre lefizet 500 koronát a kezeimhez. Szerencsére a gépnek gurulás közben nem történt baja, de Juhász Feró, óvatosságból mégis leszerelte és zsebrevágta a mágnesek elosztótárcsáit, és szombaton, amikor Újvidékre érkeztem, Riszticcsel együtt kötelességszerűen jelentette az esetet. Minár Gyuszi, aki a mágnesek miatt megszakította a diplomáciai kapcsolatot kollégáival, ki sem jött a pályaudvarra. Valószínűleg a városban csatangolt és gyönyörködött a plakátokban. Ezen nem is lehet csodálkozni. Legfeljebb az csodál(Folytatás a 2. oldalon.) (Folytatás a 1. oldalról.) katonák szemmel is jól láthatóan reszketni kezdenek. Az első nyolc ember még a táblát sem találta el. A második nyolc hasonlóképpen. Néztem az arcokon az embertelen kétségbeesést, s amott Nádor úrfién a kárörömöt. Egyre idegesebb lettem. Mire beálltam a váltásba és megkaptam az öt élest, már a köpenyben is úgy reszkettem, mint a kocsonya. Azután ismét hangzott: — Köpenyt le! Kesztyűt le! Úgy tört rám az igazi hideg, hogy az már fájt. A hadnagy úr jóvoltából talán negyedóra múlva jutottunk el a lőállásig. A hó szinte égetett, amint ráfeküdtem, ujjaimat viszont nem éreztem. Mégis olyan hihetetlen akarás fogott el, amitől — úgy éreztem — még a hó is felolvad körülöttem. Emberfeletti erővel gyűrtem le a reszketést és — tudtam, hogy ülnek a lövések. Az altiszt, távcsővel a szemén, unottan darálta: — Első lőállás — nincs találat. — Második — nincs találat. — Harmadik... szünet következett, mialatt egyre hevesebben vert a szívem. A harmadik lőállásban ugyanis én lőttem. Aztán feltűnően halk hangon és értetlenül hangzott a folytatás: — Harmadik lőállás, öt találat... Nádor hadnagy úr kitépte a távcsövet az altiszt kezéből, majd futólagos vizsgálódás után kinyilatkoztatta: — Légysz... ez, nem találat. Smirglizze ki a szemeit törzsőrmester! Harmadik lőállás — nincs találat! Ilyen nyilvánvaló igazságtalanságot egyszerűen lehetetlen volt elviselni: — Nem igaz! Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, ez lehetetlen! — robbant elő belőlem. A következő pillanatban a tiszti kesztyűs kézzel akkora pofont kaptam, hogy bal fülemből tüstént eleredt a vér, s olyan zúgást hallottam, mintha a világ minden orgonája egyszerre harsant volna meg ott bent a fejemben. És vasárnap, amikor a jégvirágos ablak mögül megláttam, hogy feleségemet — szíve alatt gyermekünkkel — visszaküldik a kaszárnyakapuból, életemben először és azt hiszem utoljára, sírva fakadtam. — Azt írja a Viktor — mondta hosszú csend után Guszti bácsi —, hogy szombaton alighanem megint hazajön. Elmondom majd neki is ezt a régi téli lövészetet, hadd okuljon belőle. És lám, tovább adtam most én is, amint azt Guszti bácsitól hallottam. Elmondtam, hogy ne csak Viktor tudja meg, de a többi húszéves is, mikor volt igazán nehéz az a téli lövészet., ■ , ■ Árkus József