Lobogó, 1963. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1963-09-18 / 38. szám

befejezése után jelent meg Nyugat-Ber­­linben. A szovjet elhárítás azonnal felfi­gyelt erre az ezredesre, aki a Vöröskereszt megbízottjának mondta magát. Azzal az ürüggyel, hogy a német fogságba került amerikai katonákat keresi, az ezredes elő­szeretettel nyüzsgött a szovjet egységek körletében is. Amikor finoman figyelmez­tették rá, hogy nem ott keresi honfitársait, ahol kellene, a Vöröskereszt „megbízott­ja” nyomtalanul eltűnt, de fényképe — amely igaz, inkább csak halvány körvona­lait ábrázolta — elfoglalta méltó helyét a „családi fénykép-albumban”. Azóta isme­retessé vált,hogy Hausson ezredes Nyu­­gat-Berlinben ütötte fel tanyáját és a szov­jet megszálló csapatok körében végzett kémkedést irányítja. * * • I­ovanykov hadnagy eközben aludt. Kellemes álmot láthatott, mert mo­solygott, majd hirtelen összeráncolta hom­lokát és felébredt. Riadtan felnézett, és lassan visszahajtotta fejét a párnára. Sem­mit sem szabad elfelejtenie, ami vele tör­tént, még a legkisebb részleteket sem — erre gondolt. Este 9 órakor a mosónőhöz készült. Már a köpenyét is felvette, amikor Renata je­lentkezett telefonon és sétálni hívta. Kovanykov elvitte a fehérneműt a mo­sónőhöz és a megbeszélt helyen találko­zott a lánnyal. Karonfogva sétáltak a gyor­san elnéptelenedő utcákon. Beszélgetésük nem tartalmazott semmi olyasmit, ami­nek jelentősége lehetne a további esemé­nyekkel kapcsolatban. Könyvekről, csil­lagokról, filmekről, sporteseményekről beszélgettek. Arról azonban hallgattak, mi késztette őket arra, hogy az utcákat járják ezen az esős estén. Amikor a magasvasúthoz értek, beszáll­tak, s a vonat robogni kezdett velük Ber­lin fölött. Az Alexander-platznál kiszáll­tak. — Menjünk ki a folyóhoz — javasolta Renata. — Amikor odaértek a Varsói-hídhoz, a leány megállt. — Látja, hová csaltam magát! — Ez még nem a világ vége — jegyezte meg Kovanykov. .. — Majdnem ez — felelte Renata komo­lyan és a folyó túlsó partjára pillantott. —Ott már az amerikaiak az urak... Tud­ja miért szeretem ezt a helyet? Azért, mert 1945 április 30-án itt láttam meg az első szovjet harckocsit és az első szovjet ka­tonákat ... Renata ,az órájára pillantott. Kovany­­kotinak feltűnt, hogy a lány nagyon iz­gatott. Tudta, hogy Renata szüleit egy amerikai bomba pusztította el, s úgy vél­te, hogy a leányt az emlékezések gyötrik. Hirtelen taxi állt meg mellettük. — Szervusz, Renata! — kiáltotta a ko­csiból egy férfi. — Halló! — intett neki Renata. A gépkocsiból két jól öltözött nagy da­rab férfi kászálódott ki. Kezet fogtak Re­nátával és kissé csodálkozva pillantottak Kovanykovra. — Ismerkedjetek meg. Ez az én szovjet barátom ... ezek pedig sporttársaim. A férfiak kezet fogtak Kovanykovval és elmormolták nevüket. — Sokáig őrzitek még itt a hidat? — kérdezte nevetve az egyik férfi Renátától. — Szívesen hazaviszünk benneteket. — Megyünk? — fordult Renáta Ko­­vanykovhoz. — Mehetünk — felelte a fiú kissé bi­zonytalanul, mert maga is érezte, hogy nem elég óvatosan jár el. Kovanykov és a két férfi a hátsó ülésen foglalt helyet, Renáta a gépkocsivezető mellett. A kocsi elindult. Mindnyájan hallgattak. A Kovanykovtól balra ülő férfi egyszeresak kimutatott az ablakon és megkérdezte a hadnagyot: — Ismeri ezt a templomot? Kovanykov arra fordult és ebben a szempillantásban egy rongyot érzett az arcán, s valami fojtogató szagot... M­ásra képtelen volt visszaemlékezni, és­­ csak azt tudta, hogy most itt tartóz­kodik ebben a szobában. Óráját levették csuklójáról, azt sem tudta, hogy mennyi ideig volt eszméletlen. A szobának nem volt ablaka. Az asztalon egy csésze feke­tekávé, egy darab hús és egy gondosan felvágott cipó feküdt. Negyedórával ez­előtt hozta be egy amerikai katona. — Hívja ide az elöljáróját! — kiáltotta neki Kovanykov németül. A katona azonban úgy tett, mintha nem is hallaná. Becsapódott utána az ajtó. Ko­vanykov ismét lefeküdt és egyszercsak újra mély álomba merült. Fájt a feje, a hányinger kerülgette. Úgy látszik, még mindig hatott az altató. Most hogy felébredt, már jobban érezte magát. Banditák! — csikorgatta a fogát. Felállt, járkálni kezdett a szobában és igyekezett gondolatait összpontosítani... Lehetséges, hogy Renata is részese elrab­lásának? Újra meg újra felidézte utolsó találkozásuk minden részletét. R­icsagov akciótervének megvitatása ** immár három órája tartott. Szjomin ezredes dolgozószobájában, ahol vágni le­hetett a füstöt, tízen ültek az asztalnál. Ez tulajdonképpen nem is vita volt, inkább Ricsagov vizsgáztatása. Miután ismertette tervét, egymás után tették fel neki a „ke­resztkérdéseket”.­­ Végül Szjomin ezredes kijelentette: — A terv jó, merész és okos. Legfel­jebb még egy-két apróságot kell kidolgoz­ni. Kit kér az operatív csoportba. Ricsa­gov? .. . — Szubbotyint és Poszelszkaját — felel­te az habozás nélkül. — Poszelszkaja néha szertelen — je­gyezte meg valaki. — Nem baj — felelte mosolyogva Ri­csagov, aki jól ismerte Natasa Poszelsz­kaját. — Feltűnő, elvtársak — terelte a szót is­mét a feladatra Szjomin —, hogy a nyu­gati rádió szerint Kovanykov állítólag fél attól, hogy eltesszük láb alól és ezért kér­te, hogy ne rendezzenek számára sajtó­­konferenciát. Attól tartok, hogy már el is vitték Németországból, de legalábbis Nyu­­gat-Berlinből. Vagy talán valami még la­pul a dolog mögött. — Természetesen mindenre számíta­nunk kell — felelte Ricsagov —. A mi feladatunk mindenképpen az, hogy meg­találjuk Kovanykovot. Egy órával később az operatív csoport munkához látott. (Folytatása következik) (SZLOVÁK GYÖRGY RAJZA) 15

Next