Lobogó, 1963. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1963-09-18 / 38. szám
befejezése után jelent meg Nyugat-Berlinben. A szovjet elhárítás azonnal felfigyelt erre az ezredesre, aki a Vöröskereszt megbízottjának mondta magát. Azzal az ürüggyel, hogy a német fogságba került amerikai katonákat keresi, az ezredes előszeretettel nyüzsgött a szovjet egységek körletében is. Amikor finoman figyelmeztették rá, hogy nem ott keresi honfitársait, ahol kellene, a Vöröskereszt „megbízottja” nyomtalanul eltűnt, de fényképe — amely igaz, inkább csak halvány körvonalait ábrázolta — elfoglalta méltó helyét a „családi fénykép-albumban”. Azóta ismeretessé vált,hogy Hausson ezredes Nyugat-Berlinben ütötte fel tanyáját és a szovjet megszálló csapatok körében végzett kémkedést irányítja. * * • Iovanykov hadnagy eközben aludt. Kellemes álmot láthatott, mert mosolygott, majd hirtelen összeráncolta homlokát és felébredt. Riadtan felnézett, és lassan visszahajtotta fejét a párnára. Semmit sem szabad elfelejtenie, ami vele történt, még a legkisebb részleteket sem — erre gondolt. Este 9 órakor a mosónőhöz készült. Már a köpenyét is felvette, amikor Renata jelentkezett telefonon és sétálni hívta. Kovanykov elvitte a fehérneműt a mosónőhöz és a megbeszélt helyen találkozott a lánnyal. Karonfogva sétáltak a gyorsan elnéptelenedő utcákon. Beszélgetésük nem tartalmazott semmi olyasmit, aminek jelentősége lehetne a további eseményekkel kapcsolatban. Könyvekről, csillagokról, filmekről, sporteseményekről beszélgettek. Arról azonban hallgattak, mi késztette őket arra, hogy az utcákat járják ezen az esős estén. Amikor a magasvasúthoz értek, beszálltak, s a vonat robogni kezdett velük Berlin fölött. Az Alexander-platznál kiszálltak. — Menjünk ki a folyóhoz — javasolta Renata. — Amikor odaértek a Varsói-hídhoz, a leány megállt. — Látja, hová csaltam magát! — Ez még nem a világ vége — jegyezte meg Kovanykov. .. — Majdnem ez — felelte Renata komolyan és a folyó túlsó partjára pillantott. —Ott már az amerikaiak az urak... Tudja miért szeretem ezt a helyet? Azért, mert 1945 április 30-án itt láttam meg az első szovjet harckocsit és az első szovjet katonákat ... Renata ,az órájára pillantott. Kovanykotinak feltűnt, hogy a lány nagyon izgatott. Tudta, hogy Renata szüleit egy amerikai bomba pusztította el, s úgy vélte, hogy a leányt az emlékezések gyötrik. Hirtelen taxi állt meg mellettük. — Szervusz, Renata! — kiáltotta a kocsiból egy férfi. — Halló! — intett neki Renata. A gépkocsiból két jól öltözött nagy darab férfi kászálódott ki. Kezet fogtak Renátával és kissé csodálkozva pillantottak Kovanykovra. — Ismerkedjetek meg. Ez az én szovjet barátom ... ezek pedig sporttársaim. A férfiak kezet fogtak Kovanykovval és elmormolták nevüket. — Sokáig őrzitek még itt a hidat? — kérdezte nevetve az egyik férfi Renátától. — Szívesen hazaviszünk benneteket. — Megyünk? — fordult Renáta Kovanykovhoz. — Mehetünk — felelte a fiú kissé bizonytalanul, mert maga is érezte, hogy nem elég óvatosan jár el. Kovanykov és a két férfi a hátsó ülésen foglalt helyet, Renáta a gépkocsivezető mellett. A kocsi elindult. Mindnyájan hallgattak. A Kovanykovtól balra ülő férfi egyszeresak kimutatott az ablakon és megkérdezte a hadnagyot: — Ismeri ezt a templomot? Kovanykov arra fordult és ebben a szempillantásban egy rongyot érzett az arcán, s valami fojtogató szagot... Másra képtelen volt visszaemlékezni, és csak azt tudta, hogy most itt tartózkodik ebben a szobában. Óráját levették csuklójáról, azt sem tudta, hogy mennyi ideig volt eszméletlen. A szobának nem volt ablaka. Az asztalon egy csésze feketekávé, egy darab hús és egy gondosan felvágott cipó feküdt. Negyedórával ezelőtt hozta be egy amerikai katona. — Hívja ide az elöljáróját! — kiáltotta neki Kovanykov németül. A katona azonban úgy tett, mintha nem is hallaná. Becsapódott utána az ajtó. Kovanykov ismét lefeküdt és egyszercsak újra mély álomba merült. Fájt a feje, a hányinger kerülgette. Úgy látszik, még mindig hatott az altató. Most hogy felébredt, már jobban érezte magát. Banditák! — csikorgatta a fogát. Felállt, járkálni kezdett a szobában és igyekezett gondolatait összpontosítani... Lehetséges, hogy Renata is részese elrablásának? Újra meg újra felidézte utolsó találkozásuk minden részletét. Ricsagov akciótervének megvitatása ** immár három órája tartott. Szjomin ezredes dolgozószobájában, ahol vágni lehetett a füstöt, tízen ültek az asztalnál. Ez tulajdonképpen nem is vita volt, inkább Ricsagov vizsgáztatása. Miután ismertette tervét, egymás után tették fel neki a „keresztkérdéseket”. Végül Szjomin ezredes kijelentette: — A terv jó, merész és okos. Legfeljebb még egy-két apróságot kell kidolgozni. Kit kér az operatív csoportba. Ricsagov? .. . — Szubbotyint és Poszelszkaját — felelte az habozás nélkül. — Poszelszkaja néha szertelen — jegyezte meg valaki. — Nem baj — felelte mosolyogva Ricsagov, aki jól ismerte Natasa Poszelszkaját. — Feltűnő, elvtársak — terelte a szót ismét a feladatra Szjomin —, hogy a nyugati rádió szerint Kovanykov állítólag fél attól, hogy eltesszük láb alól és ezért kérte, hogy ne rendezzenek számára sajtókonferenciát. Attól tartok, hogy már el is vitték Németországból, de legalábbis Nyugat-Berlinből. Vagy talán valami még lapul a dolog mögött. — Természetesen mindenre számítanunk kell — felelte Ricsagov —. A mi feladatunk mindenképpen az, hogy megtaláljuk Kovanykovot. Egy órával később az operatív csoport munkához látott. (Folytatása következik) (SZLOVÁK GYÖRGY RAJZA) 15