Lobogó, 1965. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-24 / 12. szám

AZ ESÉLYES MINDIG V­EK VISYOK! Tomi mindig kérdezősködött édes­anyjától, aki nagyszerű úszó volt. — És mondd tényleg olyan erős a Jonny Weismüller, a Tarzan? — Fiam, valóban nagyon erős. Az alakjáról látni, de mi még meg is kér­deztük: a filmekben valóban ő húzza ki tövestől a fákat vagy valaki helyet­tesíti? Tudod mit csinált? Ahogy ül­tünk a kerthelyiségben, oldalt fordult annyira, hogy elérte kezével a legköze­lebbi kis fát, jól megmarkolta a tör­zsét és kirántotta a földből. Tamás csodálkozva hallgatta a tör­ténetet, s még ma is érzi magában a többi sporttal kapcsolatos emlékekkel együtt. Életét gyerekkorától kezdve a sport töltötte ki, középiskolás korában úszott, bokszolt, aztán... Aztán elér­kezett az a tragikus nap ... Marjai Tamás tizenhat éves gimna­zista moziba ment a Köztársaság tér­re, a mostani Erkel-színházba. Izgal­mas, külföldi filmet játszottak, s elő­adás után a nagyszerű élmény hatása alatt sietett a villamosmegálló felé. Begördült a sárga szerelvény, a zsú­folt járdaszigeten emberek tolongtak. Nosza van itt könnyebb megoldás is, s Tamás máris fönn termett a kocsin , az ellenkező oldalon. Az ajtóból beljebb nem juthatott, talán nem is akart. A friss levegő csípte a kezét, ezért a kabátjába dugta, s lábával és hátával támasztotta ki magát. Úgy érezte, biztosan áll így, de a következő pillanatban felsírtak a kerekek, ka­nyarba ért a kocsi. A zsúfolt peronon megingott a tömeg a láb megrogy­­gyant. . A kizuhanó test pontosan a másik sínpárra esett. A szembejövő Villamos idejében már nem állhatott meg A kórházban tért magához. Amikor tekintete végigsiklott az ágyon, akkor döbbent rá: borzalmas dolog történt. Lábai helyén laposan simult a mat­rachoz a takaró. Mozdulatlanul feküdni az ágyon. Gondolkodni, hogyan, miként lesz Egyhangú,­­letekerlő stapok. Az egyik tavaszi délutánon azonban a MÁV kórház emeleti szobájába különös hang topódzott. Először mint a légy­­zümmögés kúszott Tamás füleibe, majd egyre erősebben berregett, dörgött, mo­rálon. Motorkerékpárok száguldottak a városligeti versenypályán, nemzet­közi vetélkedőre készülődtek. A kórte­rem ablakából el lehetett látni a­­Hő­sök tere egyik csücskéhez, ahol élesen kanyarodtak tovább a motorok. S mire elérkezett a vasárnap, lendült a ver­senybíró kezében a startzászló, meg­telt a kórházi ablak, s párkányára tá­maszkodva ott kukucskált Tamás is. Ettől kezdve könnyebbek lettek a kórházi napok, tervek születtek, elkép­zelések szövődtek a hófehér agyon öt hónap múltán elhagyta a kórházat, s akkor már biztos volt benne, a sport­tól ezentúl sem válik meg. Az első lé­pések a múlabakkal nem kis erőfeszí­tést kívántak, de a kis háromkerekű motor sok nehézségen átsegítené. Az évek­­egyhangúságát egy négy év­vel ezelőt érkezett levél szakította meg. Olaszországból küldte a gyerek­kori jóbarát, Czája Ottó, az egykori híres birkózó fia, aki mint artista járja a világot. Meghívta a játszótár­sát, látogasson ki hozzá, vendégül lár­ja. Elutazott, együtt kóboroltak, járták városról városra, csodálták a szép tá­jakat, így érkeztek el egy Velencéhez közeli kis városkába, iesolóba, s itt találkozott egy érdekes dologgal. Jóko­ra betonkörben apró kis autók, go­kartok száguldoztak, kormányukhoz bárki beülhetett. A bejáratnál nagy tábla függött: „Egy menet 400 Óra!’­Tamás hol a táblára, hol a kis ko­csikra vetett egy pillantást, aztán ol­dalba lökte Ottót: — Te, hadd menjek néhány kori!, Ottó csak nézett: — De Tomikám, hogyan? ... A két mankón egy fellépést odébb hintázott, s már szedte is ki zsebéből a hosszú madzagot. — Így! Ezzel! Rákötöm a gázkarra és kézzel adagolom! Nem volt akadálya, gyorsan „átala­kítottak" egy kocsit, bukósisakot ka­pott és már indulhatott is. Csodálatos, nagyszerű érzés volt, amit nem felej­tett el hazaérkezése után sem. Egy­szer csak itthon is elérkezett a nap. A dátumra ma is pontosan emlékszik: 1961. december 31. Szilveszter napján került sor Magyarországon először go­kart bemutatóra. Ott volt a nézők kö­zött az első sorban, ma is őrzi a fény­képet, amelyen látni. Ettől kezdve nem nyugodott. — Kérem szépen, nem lehetne ne­kem is go­kartozni? Ezzel a kérdéssel állított be az au­tóklubba, ahol rövid csend után ka­pott választ: — Lehet! És ajánlották, menjen el az egyik klubhoz. Ott vonakodva fogadták, titkon nézték a két mankót, a merev műlábakat és azt mondták, később ér­deklődjön. Amikor eljött — később tudta meg —■ sajnálkozva néztek ösz­­sze. — Minek jönne szegény? Úgyis csak leégne! Valahogy meg kell mondani neki. Értett a tekintetekből, de nem hara­gudott. Elszánt volt és határozott. Ha lesalóban, miért ne lehetne itthon is. Nem sajnált pénzt, fáradtságot, fel­keresett egy műszerész kisiparost és megrendelte a kocsit, a go­kartot. Tíz­ezer forintért.­ Magában pedig egyre többször hajtogatta: „versenyezni, győzni akarok!” Egy év múlva, a KPVDSZ ünnepi versenyén élete első startjára készülő­dött. Néhányan bizalmatlanul méreget­ték, a legtöbben észre sem vették. Egy régi ismerős, a motor és autó­sport lelkes híve, Gaál Ferenc kezé­ben lendült meg a startzászló, s amint kialakult a mezőny mindenki megle­petten látta, hogy az élen a 7-es számú kocsi repeszt. A meglepetés még job­­ban fokozódott amikor a célba is el­sőnek érkezett. Gaál Ferenc szaladt hozzá először, meghatottan gratulált és megcsókolta. Ő egy cseppet sem volt meghatott. — Biztos voltam benne, hogy nyerni fogok! Nem nagyképűség, hanem egy igaz sportember évekig tartó küzdelemben megacélozódott biztonságérzete diktál­ta a szavakat. A helyzet azóta sem változott, szá­mos versenyen elsőként ért célba. — Mindig úgy indulok, hogy én va­gyok az esélyes, s feltétlenül győznöm kell. Komolyan gondolja, mégis mosolyog. Vidám, jókedélyű, s ha a sportról, a go-kartról van szó kifogyhatatlan él­ményekben, tervekben. Nem csupán magával törődik. Sportkörében, a Szi­gethalmi Vasasban a go-kartosok lelke. Leveleket kap az ország különböző ré­szeiből, segítséget kérnek tőle,, küldjön rajzokat, tanácsokat. Mindenkinek vá­laszol, segítséget még senkitől sem ta­gadott meg. Pedig sokszor visszahallja, amint így biztatják ellenfeleit: — Mi az? Ezt nem bírják megverni? Nem haragszik, sőt örül neki! Csi­náljanak jobb go­kartot, versenyezze­nek nálánál jobban, győzzék le. Állja a versenyt! PÉTER RÓBERT NAGY Z. IMRE felvételei

Next