Lobogó, 1965. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1965-05-26 / 21. szám

PINTÉR ISTVÁN DOKUMENTUM-SOROZBTB ■ JT ■ aki... fejben megjegyez ezernyi adatot... biztosan bá­li­z­zik a tőrrel... mikrofont hord az órájában ...? .. aki vala- 111 mély harc névtelen katonája, akit feladatának teljesítése arra ítélt, hogy megtagadja szenvedélyeit, elnyomja vágyait, igazi arcát és egyéniségét örökös titokban tartsa?... ki az, A­­TP akinek létével mindig számolnak, de személyét nem ismerik, g­ _ bár kutatnak utána?... ki az, aki örökös veszélyek közt él, ***/ fél, elbukik vagy győz, de sikerének is csak titokban örül­het? ... Ma megkezdjük a válaszadást e kérdésekre! Olvasóinknak bemu­tatunk néhány ilyen „arcnélküli embert”, fellebbentjük a fátylat tit­kaikról, sejtelmes egyéniségükről, megismertetjük eszközeiket és mód­szereiket, amelyekkel láthatatlanok tudnak maradni a láthatatlan fron­ton. Bemutatjuk sok legendával, sejtelemmel és misztikummal körülvett alakjukat, a kémek legjelentősebbjeit, azokat, akik — bár még buká­suk is titokban történt — bekerültek annak a könyvnek a lapjaira, ami­ben e névtelen emberek, arcnélküli ellenfelek életét, tetteit feljegyezték. Íme, lapunk hasábjain keresztül ismerkedjék meg velünk az Olvasó! MÁR JULIUS CAESAR arról írt a galliai háborúról szóló emlék­irataiban (Commentarii de bello Gallico), hogy gondosan alkalmazko­dott az exploratorok, a kiküldött tábori kémek jelentéseihez. Amikor például a helvetiusok visszavonultak, s már ő is belenyugodott, hogy kicsúsznak kezei közül, hírszerzői jelentették, hogy a visszavonulók át­kelőben vannak egy folyón. Caesar habozás nélkül megtámadta és meg­semmisítette az átkeléssel elfoglalt ellenséget. Róluk szóljanak hát első történeteink, a kezdet kezdetéről. .. hiszen kémkedés van, amióta csak osztálytársadalmak vannak, államok vannak, amióta csak háborúznak az emberek. Szervezett formát azonban csak évszázadokkal később — a múlt szá­zad végefelé öltött. Az 1871-es német—francia, az angol—búr, majd az orosz—japán háború tapasztalatai indították szervezésre a hadvezetősé­geket. Így született meg Franciaországban a Deuxieme Bureau, Angliá­ban az Intelligence Service, az Osztrák—Magyar Monarchiában a vezér­kar mellett működő úgynevezett nyilvántartó iroda hírszerző szolgálata — hogy csak néhányat említsünk. A szervezett kémkedés korának — a legutóbbi hét évtizednek — híres kémeiről, kémügyeiről, kémpereiről szóljanak hát írásaink, a töb­bit tekintsük csak előtörténetnek. A régi, ismert nagy ügyek mellett so­rakozzanak itt az újabbak is, s a régiekről napjainkban napvilágra ke­rült legfrissebb dokumentumok. ÍZELÍTŐÜL pedig álljon itt néhány cím a sok közül, amelyekről a következő hetekben, hónapokban olvashatnak kedves Olvasóink: Nem költő szobra, hanem kémé — Mata Hari nem volt kém? — A kémek fejedelme — Amerikai diplomata a nácik szolgálatában — Kémcsata a sivatagban — A táskacserét észrevették — Becses holttest a spanyol partokon — Uram, ne csináljon rossz vicceket! — Dr. Sorge, aki milliók életét mentette meg — Powers nem lett öngyilkos — Zákó, avagy egy emberöltő a kémkedés szolgálatában — A CIA — a láthatatlan kormány ... Ezek után elég is a bevezetőből, az előtörténetből — vágjunk mind­járt a közepébe. Elsőként mutassuk be a századforduló nagy kém­alak­ját, az angol Baden-Powellt. Sir Robert Baden-Powell alakja­­köré öt világrészen fontak legendát hívei. Amikor 1933-ban Gödöllőn a híres-nevezetes jambo­ree, a nemzetközi cserkész­találkozó sátrai között hol gyalog, hol lóháton feltűnt szikár alakja, a cserkészek hangos hurrázással köszön­tötték „BIPI”-t, a cserkész­­mozgalom megalapítóját. Baden-Powell 1908-ban alakította meg a cserkész­­mozgalmat, s 1910-től nyu­galomba vonulva­ szentelte minden idejét kedvenc cserkészeinek, ötvenhárom éves volt már akkor, ka­landokban, izgalmakban gazdag pályafutás állt már mögötte. Arra volt a leg­büszkébb, hogy az angol hadsereg — amelyben vé­gül altábornagy­ rendfoko­zatot ért el — milyen sok­szor vette igénybe kémkedésre az ő képességeit. Kalandjait első ízben az első világháború idején ve­tette papírra. Ma már mo­solyogni való, milyen egy­szerűen folyt annak idején a kémkedés. Mindenesetre Baden-Powell jellegzetes típusa a „békeidők” előkelő származású, minden moz­dulatukban gentlemanként viselkedő hírszerzőinek. Békeidők? „BIPI” számára az an­gol gyarmatosítók dél-afri­kai háborúi hozták az első dicsőséget. Az angol tiszt már 1888-ban kitüntette magát a zuluk elleni har­cokban, majd 1895-ben az ashantók elleni küzdelem­ben, 1896—97-ben pedig mint vezérkari főtörzstiszt vett részt a dél-afrikai ma­­tabélék leverésében. Ami­kor 1899-ben kitört az an­gol—búr háború, rábízták a Mafekingba szorult an­gol haderő feletti vezérle­tet. Baden-Powelll önvallo­másaiban nagy elismerés­sel emlékezik meg egy Grootboom Jan nevű em­berről, aki zulukaffer származású volt, de mint vadász és vezető sokat érintkezett fehérbőrűekkel, megszokta az európai öl­tözködést és­­megtanult an­golul folyékonyan beszél­ni. Baden-Powell az ő kí­séretében indult el éjsza­kánként a matabelék, az egyik zulukaffer törzs el­leni felderítő szolgálatra. Grootboom jól ismerte a környéket, az ő kíséreté­ben könnyű dolog volt a matabelék vonalain átjut­ni, észrevétlenül maradni, állásaikat megfigyelni. A matabelék, akik jól is­merték az erdőket, az ös­vényeket, hamarosan felfe­dezték Baden-Powell és Grootboom lábnyomait, és azon iparkodtak, hogy el­fogják a hívatlan kutató­kat. Az egyik éjszaka Groot­boom és Baden-Powell az ellenséges tábor közelébe lovagolt és ott várta meg a pirkadást. A matabelék szokásuk szerint egy órá­val napfelkelte előtt tüzet gyújtottak, hogy elkészít­sék reggelijüket. A tűz fé­nyénél a tábori kémek jól látták az ellenséges álláso­kat és kiválaszthatták azt a helyet, ahonnan napköz­ben az ellenséges mozdu­latokat zavartalanul meg­figyelhetik. Baden-Powell szótlanul figyelte, ahogy az erdei tisztáson kigyulladt az első tűz, aztán nem sokkal ké­sőbb fellángolt egy máso­dik, rövid szünet után egy harmadik. Meggyújtották már az ötödik tüzet is, amikor Grootboom mérge­sen Baden-Powell fülébe súgta: — A disznók csapdát ál­lítanak! Az angol tiszt nem ér­tette, hogy bennszülött zsoldosa mit akar ezzel mondani. — Maradjon itt egy da­rabig, én majd utána né­zek a dolognak — mondta a zulukaffer. Gyorsan levetkőzött és anyaszült meztelenül eltűnt a sötétben. Baden-Powell nem volt biztos abban, hogy nem Grootboom állí­tott neki csapdát, ezért né­hány száz métert kúszott és elrejtőzött egy kis ma­gaslat sziklái között, arra az esetre, ha Grootboom néhány ellenséges katoná­val érkezne vissza, hogy elfogja. Nagyon lassan múltak a percek, ólomlábakon járt az idő, amikor az angol tiszt megpillantotta a bennszülöttet, aki a füvön kúszott felé. Baden-Powell előbújt rejtekhelyéről és visszatért arra a helyre, amelyet az imént elha­gyott. Grootboom felöltötte ruháit és a megelégedés mosolya sugárzott az arcá­ról. Kijelentette, hogy nem csalódott, csakugyan csap­dát állítottak számukra. Gyanúját az keltette fel, hogy az egyes tüzek nem egyszerre keletkeztek a domblejtő valamennyi pontján, hanem rövid idő­közökben, egyik a másik után; a tüzeket valószínű­leg egy ember gyújtotta meg, aki egyik helyről ment a másikra. Ez gya­nús volt a számára, és az a gondolata támadt, hogy az ellenség közelebb akar­ja őket csalni. A zulukaffer felderítő kerülő úton csúszott a tá­borhoz és felfedezte, hogy a matabelék egy egész osz­taga várja őket azon az ösvényen, amelyet használ­niuk kellett volna. A fű­ben elrejtőzve feküdtek azzal a szándékkal, hogy rájuk rohanjanak és elfog­ják őket. Grootboomon kívül más bennszülöttek is álltak az angol gyarmati hadsereg szolgálatában. Különösen sok volt a bennszülött kül­dönc, akik az ellenség harcvonalán át továbbítot­ták az értesüléseket. A tit­kos írással írt üzeneteket apró kis golyócskákká nyomták össze és bevonták ólommal. A kicsiny golyó­kat a nyakuk köré fűzött zsinórra erősítették. Ha ellenség közeledett, a go­lyócskákat egyszerűen a földre ejtették, ahol csak nagyon nehezen lehetett megkülönböztetni az ott heverő kavicsoktól. Aztán pontosan megjegyezték azt a helyet. Később, amikor ismét tisztává vált a leve­gő, újra felkeresték és ma­gukhoz vették az elejtett üzenetet. A búrok sem maradtak adósok. Kiváló hírszerzők­kel rendelkeztek, akik leg­többször álruhában lopóz­­tak át az ellenség táborá­ba. Az egyik angolul be­szélő búr büszke volt rá, hogy a háború alatt gyak­ran megjelent Johannes­burgban egy elesett angol őrnagy egyenruhájában. Hidegvérűen lovagolt el az angolok őrszemei előtt, akik feszes vigyázz-állás­­ban tisztelegtek neki. Az angol főtisztnek öltözött búr felkereste az angol tiszti klubokat, és ott né­hány pohár whisky mel­lett kellemes beszélgetés során a legjobb forrásból tudta meg mindazt, amire szüksége volt. Aztán ami­kor megunta a dolgot, il­letőleg úgy vélte, hogy egy kirándulásra elég adatot gyűjtött már össze, egyszerű­en visszalovagolt a saját csapataihoz. Mivel az angol—búr há­borúban összefüggő harc­­vonalról alig volt szó, s a háború az egész idő alatt ide-oda hullámzott és ki­­sebb-nagyobb harccsopor­tok találkozóharcából vagy pedig megerősített városok birtokáért folyó küzdelmekből állott, mind­két tábor parancsnokainak legfőbb törekvése volt, hogy az egymástól távol harcoló ellenséges csopor­tok összeköttetését megza­varja, vagyis a parancso­kat és a jelentéseket vivő lovasjárőröket és küldön­cöket elfogja. Maritz búr tábornok egy­szer elfogott egy jelentést, amelyből megállapította: Van Rhijnsdorf faluban, amelynek egyik kijáratá­nál az angolok tábori erő­döt építettek, aznap este csak néhányan adnak majd őrséget, a többiek a falu­ban táncmulatságon vesz­nek részt, a tisztekkel együtt. Azonnal intézke­dett. (Folytatása következik„ Baden-Powell “pillangója. Kb. a pillangó egy várnak a körvonalait és az ott lévő vigyák elhelyezését és m­inimiségét ábrá­zolja. A szárnyakra rajzolt jelek a vonalak között nem jelentenek semmit, a vonalakra tett csontok azonban fontos felvilágosítással szol­gálnak az ágyúk fajtájáról és nagyságáról amint az­ az itt következő magyarázatokul is kitűnik. A szárnyakra rajzolt jelek elárulják a vár alakját, amint azt a mellékelt ábra mutatja, továbbá az ágyúk nagyságát. A­, ágyúk helyét a pillangószárnyról tovább húzott vonalak jelzik: az ágyúk ott vannak, a­ii a vonal végződik. A pallangó feje észak felé irányul. , Baden Powell angol táb­ornok Az első világháború előtti hírszerzés tipikus alakja Pillangó — mint kém-feljegyzés. Baden­ Powell híres cattarói „lepkegyűjtő” körút­jának egyik vázlata az ottani erőd terveit ábrázolja..., hogy miként, arról a jövő héten olvashat kedves Olvasónk

Next