Lobogó, 1965. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-20 / 3. szám

HOPPE LÁSZLÓ — REJTŐ LÁSZLÓ Még egyszer az Újpest, a perecesi kapufa és az a fiatalítás 1946-47 HAT PONT ELŐNNYEL nyertük a bajnokságot! Hát mit akartok? Ez sem elég? Imigyen dörgött az újpes­tiek jól megtermett vezére. De a borúlátók leintették. — Közben négyszer ki­kaptatok, ötször döntetle­nül végeztetek... Ne a 47 pontotokat számoljátok! — Hát? — Az Ábel éveit... 32 éves volt ekkoriban „Ábel”, azaz Zsengellér Gyula, a góllövő, az irányí­tó, a csapat esze, taktiku­sa. Hogy miért lett „Ábel” a neve? Hát akkoriban fu­tott be elsőnek a népsze­rűség akadályversenyén Ta­mási Áron pompásan elta­lált figurája, Ábel. És ahogy Ábel barátunk besündör­­gött Amerikába, úgy sün­­dörgött be vagy egy tucat évvel ezelőtt a fővárosba Ceglédről Salgótarjánon át a népszerű, nagyorrú Gyuszi. A 32 esztendő egyébként csak néha látszott soknak. Mert hát Zsengellér egyszer fenomenálisan játszott még ekkor is, máskor meg „nem volt a pályán”. A csapat kétségtelenül kezdte meg­érezni, hogy Zsengellér rap­­szodikussá vált, s a pálya közepének ura, Nagymarosi Misa is hasonló kilengése­ket kezdett mutatni. Sőt, a csapat harmadik erőssége, a védelem oszlopa és talp­köve, a nagyszerű Tóth Gyuri kapus fölött is kez­dett eljárni az idő. Hiába volt kitűnő borbély- és fod­rászmester, a fehér szálak a fekete üstökén mégis csak nőttek. A FIATALOK pedig min­dent nem pótolhattak! Még a fénykorát élő, akkor 23 éves Szusza Feri sem. Nem, mintha nem érte volna el Zsengellér tudását, ötletes­ségét, eredményességét. Sőt nagyvonalúságában felül is múlta a ravasz, apró meg­oldásokat, „kis kombináció­­kat” kedvelő mestert. Csak hát mindig elég sérülékeny, kényes játékos lévén, sok­szor kihagyogatott heteket, részint a lelátóról nézve ilyenkor társai erőlködését, részint — mellettük lépe­getve — a zöld gyepről szemlélve az eseményeket. Ha viszont minden rend­ben ment, akkor remekelt! Játékának tetszetőssége, szinte impozáns akciói elle­nére is alapjában véve egy­szerűen játszott. Mindig a legésszerűbb megoldásokat találta el, kerülte a fölös­leges bűvészkedéseket, ön­zetlenségéről legendák szól­tak. Tért ölelő passzait az­óta sem tudta lekopírozni senki. Bombái pedig, ame­lyeket mindkét lábbal egy­forma erővel és biztonság­gal irányított, megerősítet­ték a véleményt: a legre­­mekebb csatár, maga a csa­tárjáték szellemének meg­testesítője.­­Más poszton nem is boldogult. Talán ezért nem vallják sokan Sárosival, Orthtal, Kalmár­ral egyenértékűnek. Élete egyik legnagyobb „leégését” is annak köszönheti, hogy az égiük szövetségi kapi­tány — micsoda fantaszti­kus elgondolásból? — egy­szer középfedezetnek állí­totta a válogatott csapatba.) És még egy kifogást kezd­tek (később!) emlegetni el­lene: Egresivel, jobbszélső­jével „régies”, „régimódi” szárnyjátékot produkál. Futtatja a szélsőt, hogy az keveredjék le az alapvo­nalig, onnan adja vissza a labdát neki, aki követi, hogy azután megpróbáljon azokkal a félelmetes Szu­­sza-bombákkal betalálni a kapuba. Azt mondogatták, hogy ez semmi más, mint a régi jó idők Schlosser— Borbás szárnyának játéka. Kevesellték oldalt­ mozgá­­sát, helycseréit. No, de így is lőtt (persze nem 1947-ig, hanem visszavonulásáig, 1960 derekáig) 393 bajnoki gólt (többet, mint bárki más), ezer nem bajnoki gólt. Húsz éves NB I-es pá­lyafutása alatt 450 bajnoki mérkőzést vívott, és ezer­­egy nem bajnokit. Ezzel is vert minden eddigi „rekor­dot”. Zsengellér 387, Pus­kás 358, Sárosi 351 bajnoki gólig vitte. SZUSZA 20 ÉVES PÁ­LYAFUTÁSA tulajdonkép­pen nem is húsz, hanem 25 év! Hiszen 1935-öt írtak, amikor a 12 éves Feri je­lentkezett a JTE-pályán, a „Gödör”-ben, a feneketlen homok birodalmában, lévén maga is juta-gyári gyerek. (Édesapja a Juta-gyárban dolgozott.) Lakói is a kö­zelben laktak, a Szekszárdi úton. A JTE-ben éppen csak, hogy belekóstolt a kö­lyökcsapat életébe, amikor már áthívták az UTE-ba. Azóta csak lila-fehér szí­nekben játszott, kivéve a válogatott csapat színeit, no meg az Izabella utcai felsőkereskedelmiét, mert hát ott érettségizett. Bocsá­nat, szerepelt még zöld-fe­hér színekben is — itthon is, külföldön is — mint kölcsönjátékos. 1940-ben ju­tott szóhoz először NB I-es mérkőzésen, rúgott is mind­járt három gólt, 1941-ben pedig már válogatott volt. Ám bármennyire is őste­hetségnek mutatkozott, so­ha sem felejtette el, hogy „gyakorlat teszi a mes­tert”. El-emneztük, amint az ed­zések befejezése után nem ment le rögtön a pályáról, hanem ottmaradt a Zsen­gellérrel. A lilák két nagy labdaművésze nem röstellt még egy, másfél különórát venni. Először Zsengellér célozta meg a tőle jó 20 méterre felálló Szuszát, aki­nek minden elképzelhető és alig elképzelhető módon kellett a labdát „lekezel­nie”, elfognia, vagy kapás­ból, egyből esetleg kettőből egy megadott cél felé eljut­tatnia. Jobbal, ballal, fej­jel, lábbal, mellel, combbal vagy éppen oxfordi módra, netán Piola-szerűen. (Az előbbi — sarokkal vagy külső csűddel hátrakana­lazva visszahúzni a fölöt­tünk már átívelt labdát, az utóbbi — hanyatt vetődve visszahúzni a labdát, hátra „ollózni". Mi ezt Piolától, az olasz sztártól láttuk elő­ször, külföldön ma is Piola­­rúgás a neve, bár itthon ha­marosan Sárosi, majd Zsen­gellér, Kubála és végül Ko­csis különbül megcsinálta, mint maga a névadó. Ma már minden jobb ifi bemu­tatja.) Amikor azután Szusza megkapta a magasiskolát, neki kellett félóraszámra bombáznia Ábelt, hogy a magyar pályák legrava­szabb rókája szelídítse a labdát zsonglőröket meg­szégyenítő nyakatekert bra­vúrozással. MÉG ZSENGELLÉR ÉS MÁR SZUSZA jegyében, kereken tizenegy (Futbóliá­­ban a 11 a kerek szám) vá­logatott játékossal küzdöt­te végig így hát ezt az évet az Újpest: Tóth Gy. — Ba­logh N­., Laborcz — Kirádi, Szűcs L., Nagymarosi — Egresi, Szusza, Zsengellér, Berzi, Patkoló, ráadásul Horváth Karcsi, Várnai és még néhány jelesség. Mégis már a harmadik meccsen majdnem kikaptak. Az Ül­lői úton történt, a SZAC ellen. (A lőrinciek ekkor­tájt minden mérkőzésüket az Üllői útra vihették. Ez nemcsak elismertetést, ran­got jelentett -— hanem pénzt is. Előzőleg Deáknak esedékes, már elintézett át­adása fejében.) Deák négy gólját alig tudta kiegyenlí­teni a lila-fehér gárda. 4:4 ... Aztán az összesen öt döntetlent vereségek is kö­vették, bár ekkor — tavasz­­szal — már Guttmann Bé­la vette át az edzések ve­zetését. Az FTC-től is ki­kaptak 1:0-ra az Üllői úton. Zsúfolásig megtelt a régi pálya, de még bírta... Csak két hónap múlva sza­kadt le a C-felálló, egy ma­gyar—osztrák mé­rkőzésen, a magyar pént­­ eddigi legnagyobb,­­ súlyosabb balesetét idézi elő. Ám, hiába vesztett meg­ meg­­botló Újpest összesen 13 pontot, a többiek összevisz­­sza verték egymást és még több pontot adtak le. Vég­eredményben 6 pont előny­­nyel ismételte meg bajnoki diadalát a lila-fehér csa­pat. Elsősége már három héttel az évad vége előtt biztossá vált, amikor jú­nius 15-én a Vasast 3:0-ra verte a Szusza három gól­jával. Nem is az Újpest bajnok­sága jelentette a nagy ese­tet ebben a bajnoki évben. Hanem elsősorban a pere­cesi kapufa ügye! Hát az mi volt, hogy volt? ÁPRILIS 20-ÁN PERE­CESEN kellett játszania a Ferencvárosnak. Szegény Pereces egy éve jutott fel az NB I-be, először Diós­győrött játszotta bajnoki mérkőzéseit, ám ott sem kísérte a közönség kellő érdeklődése. Erre visszatért a hazai pályájára. Nem volt az rossz csapat, csak balszerencsés. Megverte egyszer a Vasast, a Kis­pestet (3:0-ra), az MTK-t, a Csepelt is. És most a Fe­rencvárost várta Kalmár — Zentai II., Felföldi — Polcz 11., Pió, Zentai I., — Futó 11., Futó I., Kertesi, For­gács, Salamon. És legyőzte 3:0-ra a nagy Fradit is! Pedig Henni — Káldi, Kis­­péter — Hernádi, Csanádi, Lakat — Korányi, Gy­ulai, Szabó, Sárosi dr., Gyetvai játszott, tehát Kispéter is, akit nemrég igazoltak le, közel két esztendei herce­hurca, veszekedés, Szol­nok—Debrecen—Ferencvá­ros közötti huzavona után, legszebb két esztendejét rabolva el a magyar fut­ball egyik legremekebb vé­dőjátékosának és legjobb fejelőjének! Nos, Perecesen csoda jó napot fogott ki Kertesi (a „filléres” Hidegkúti, ahogy becézték). Egyik 20 méteres bombáját a vonalon túl tudta csak elcsípni Henni, aztán közelről küldte a ki­futó kapus mellett a hálóba a labdát. 2:0. A II. félidő óriási perecesi rohamokkal kezdődött, Futó II. egyik lefutása végén beadta a labdát, Kertesi rárohant, s remek fejessel küldte há­lóba a labdát, majd a nagy lendülettől továbbrohant, be a kapuba, s a felső há­lóba kapott, oda kapaszko­dott be... Mire a háló le­szakadt, s nagy reccsenés­­sel kettétört és beroppant a felső kaprufa is! Micsoda izgalmak, micsoda pánik. Mi a teendő? Senki sem tudta, illetve mindenki tud­ta, de mindenki másképp. Kijavítani a kapufát? Új meccset játszani? Így iga­zolni az eredményt? Holnap játszani? Hazamenni és majd­ az MLSZ döntsön? Veszekedés, kapkodás, — és a ferencvárosiak szépen bementek az öltözőbe. Elő­került a szabálykön­y­v, s megállapították belőle, hogy lehetőleg azonnal ki kell javítani a hibát,é s foly­tatni a játékot —, csak előbb illetékes személynek ellenőriznie, megmérnie és hitelesítenie kell a javított kaput. Ez is megtörtént, de köz­ben a ferencvárosiak felöl­töztek, sőt kisült, hogy Sá­rosi Gyurka express­z-gyor­­sasággal magára rántva a ruháját, már beugrott az autójába, s nyomban elszá­guldott, haza, Pestre! A Ferencváros nem tudott ki­állni a folytatásra ... (Nem is akart!) AZ ÜGY A SZÖVETSÉG elé kerüllt. Ami fóruma csak volt az MLSZ-nek (pe­dig volt egy pár!), azt mind megjárta az ügy. Hol így döntöttek, hol úgy. Hol el­fogadták az FTC érvelését, hogy sem idő nem volt, sem a kapufa helyes mére­teinek megállapítására al­kalmas mód és személy , hol a Perecesnek adt­ak iga­zat. A végén már újra is játszatták a mérkőzést. Ezen sem ment valami jól a zöld-fehéreknek, 0:0-ra végeztek. A legeslegutolsó fórum azonban a töredék­mérkőzést igazolta, mert a Ferencvárost találta hibás­nak abban, hogy a mérkő­zést nem lehetett folytatni. A 3:0 vált tehát jogerőssé, de a Perecest a kieséstől ez sem mentette meg. A Fe­rencvárost pedig a döntet­len sem segítette volna sokkal előbbre a bajnoki listán. A Kispest lett máso­dik, amelynek szintén meg­volt a maga siráma. Vonat­nehézségek miatt késve ér­kezett haza lengyel túrájá­ról, s az így elmaradt Kis­pest—Debrecen mérkőzést játék nélkül a DVSC javár­­a igazolták. A Kispest fel­lebbezett — hiába. Bánatá­ban 3:0-ra verte az Újpest bajnokcsapatát, ebben az összeállításban: Kiss Miska — Szalay, Herédi — Bo­­zsik, Patyi, Bányai — Bé­res, Budai J., Mészáros, Puskás, Váraljai (Babolcsay helyett játszott). A Kispest remekelt eb­ben az éviben — főleg a nagy csapatok ellen. Ha csak a rangadókat néz­nénk, akkor ez volna a sor­rend az első négy csapat között: 1. Kispest 9 pont, 2. Vasas 6, 3. Újpest 5, 4. Ferencváros 4 pont. Ezzel szemben az Újpest­­ egy­szer sem kapott ki vidé­ken, amit egy más csapat sem mondhatott el magá­ról. „Rangadókról" beszéltünk, s nem említettük az MTK-t? Hát a kék-fehérek nem tartoztak az élvonal­ba? AZ Újpesttől 16 pont­tal lemaradva, bizony nem! Pedig csudára igyekeztek. Egymás után szerezték meg a külföldről hazajövő jobbnál jobb játékosokat. Nem szólva az itthonról szerzett Hidegkútiról, Hrot­­kóról és Bircsákról, belé­pett hozzájuk az Erdélyből Pestre telepedett Bodola, Bogdán, aztán Börzsei, Kassáról Klimcsók. Még ed­zővel is erősítettek, ekkor tért haza és kapcsolódott az MTK-ba Bukovi Márton. Hiába! Az MTK lemaradt. Miért? Ezt a feleletet to­vábbíthatjuk: — Igaz, hogy erősen fia­talított az MTK, de az a baj, hogy öregekkel fiatalí­tott! A FERENCVÁROS ezzel szemben­­ kiemelte ifi­csapata legjobbját! Az FTC ifjúsági csapata ebben az évben 56 ponttal lett az el­ső az ifjúsági bajnokság egyik csoportjában, miköz­ben 202 gólt lőtt (rekord), és csak 28-at kapott. A két csoport győztesének döntő­jében pedig 4:2-re verte az Előrét! Ebből a remek ifi­­gárdából emelte ki — bár bajnokin csak egyszer sze­repeltette — Kocsist, így zajlott le ez a kapu­fa­­­töréses, tribünles­zakadós, óvásos, átlépési izgalmak­kal túlzsúfolt bajnoki év. Utána a Ferencváros elin­dult nagyszabású mexikói túrájára, megerősítve bice­gő csapatát három remek csatárral, Mészáros Dodó­­val, Puskás öcsivel­­ és Szuszával. Az év játékosá­val. KÖVETKEZIK 1947/48. Soha ilyen tavaszt Szusza önzetlenségéről legendák szóltak Szusza Ferenc az év játékosa gólt rúg a Kispest csapatának. (Balról: Rúzsa, Babolcsay, Kirádi, Bányai, Patyi, Bozsik, Szusza, Rákóczi)

Next