Lobogó, 1965. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-20 / 3. szám
HOPPE LÁSZLÓ — REJTŐ LÁSZLÓ Még egyszer az Újpest, a perecesi kapufa és az a fiatalítás 1946-47 HAT PONT ELŐNNYEL nyertük a bajnokságot! Hát mit akartok? Ez sem elég? Imigyen dörgött az újpestiek jól megtermett vezére. De a borúlátók leintették. — Közben négyszer kikaptatok, ötször döntetlenül végeztetek... Ne a 47 pontotokat számoljátok! — Hát? — Az Ábel éveit... 32 éves volt ekkoriban „Ábel”, azaz Zsengellér Gyula, a góllövő, az irányító, a csapat esze, taktikusa. Hogy miért lett „Ábel” a neve? Hát akkoriban futott be elsőnek a népszerűség akadályversenyén Tamási Áron pompásan eltalált figurája, Ábel. És ahogy Ábel barátunk besündörgött Amerikába, úgy sündörgött be vagy egy tucat évvel ezelőtt a fővárosba Ceglédről Salgótarjánon át a népszerű, nagyorrú Gyuszi. A 32 esztendő egyébként csak néha látszott soknak. Mert hát Zsengellér egyszer fenomenálisan játszott még ekkor is, máskor meg „nem volt a pályán”. A csapat kétségtelenül kezdte megérezni, hogy Zsengellér rapszodikussá vált, s a pálya közepének ura, Nagymarosi Misa is hasonló kilengéseket kezdett mutatni. Sőt, a csapat harmadik erőssége, a védelem oszlopa és talpköve, a nagyszerű Tóth Gyuri kapus fölött is kezdett eljárni az idő. Hiába volt kitűnő borbély- és fodrászmester, a fehér szálak a fekete üstökén mégis csak nőttek. A FIATALOK pedig mindent nem pótolhattak! Még a fénykorát élő, akkor 23 éves Szusza Feri sem. Nem, mintha nem érte volna el Zsengellér tudását, ötletességét, eredményességét. Sőt nagyvonalúságában felül is múlta a ravasz, apró megoldásokat, „kis kombinációkat” kedvelő mestert. Csak hát mindig elég sérülékeny, kényes játékos lévén, sokszor kihagyogatott heteket, részint a lelátóról nézve ilyenkor társai erőlködését, részint — mellettük lépegetve — a zöld gyepről szemlélve az eseményeket. Ha viszont minden rendben ment, akkor remekelt! Játékának tetszetőssége, szinte impozáns akciói ellenére is alapjában véve egyszerűen játszott. Mindig a legésszerűbb megoldásokat találta el, kerülte a fölösleges bűvészkedéseket, önzetlenségéről legendák szóltak. Tért ölelő passzait azóta sem tudta lekopírozni senki. Bombái pedig, amelyeket mindkét lábbal egyforma erővel és biztonsággal irányított, megerősítették a véleményt: a legremekebb csatár, maga a csatárjáték szellemének megtestesítője.Más poszton nem is boldogult. Talán ezért nem vallják sokan Sárosival, Orthtal, Kalmárral egyenértékűnek. Élete egyik legnagyobb „leégését” is annak köszönheti, hogy az égiük szövetségi kapitány — micsoda fantasztikus elgondolásból? — egyszer középfedezetnek állította a válogatott csapatba.) És még egy kifogást kezdtek (később!) emlegetni ellene: Egresivel, jobbszélsőjével „régies”, „régimódi” szárnyjátékot produkál. Futtatja a szélsőt, hogy az keveredjék le az alapvonalig, onnan adja vissza a labdát neki, aki követi, hogy azután megpróbáljon azokkal a félelmetes Szusza-bombákkal betalálni a kapuba. Azt mondogatták, hogy ez semmi más, mint a régi jó idők Schlosser— Borbás szárnyának játéka. Kevesellték oldalt mozgását, helycseréit. No, de így is lőtt (persze nem 1947-ig, hanem visszavonulásáig, 1960 derekáig) 393 bajnoki gólt (többet, mint bárki más), ezer nem bajnoki gólt. Húsz éves NB I-es pályafutása alatt 450 bajnoki mérkőzést vívott, és ezeregy nem bajnokit. Ezzel is vert minden eddigi „rekordot”. Zsengellér 387, Puskás 358, Sárosi 351 bajnoki gólig vitte. SZUSZA 20 ÉVES PÁLYAFUTÁSA tulajdonképpen nem is húsz, hanem 25 év! Hiszen 1935-öt írtak, amikor a 12 éves Feri jelentkezett a JTE-pályán, a „Gödör”-ben, a feneketlen homok birodalmában, lévén maga is juta-gyári gyerek. (Édesapja a Juta-gyárban dolgozott.) Lakói is a közelben laktak, a Szekszárdi úton. A JTE-ben éppen csak, hogy belekóstolt a kölyökcsapat életébe, amikor már áthívták az UTE-ba. Azóta csak lila-fehér színekben játszott, kivéve a válogatott csapat színeit, no meg az Izabella utcai felsőkereskedelmiét, mert hát ott érettségizett. Bocsánat, szerepelt még zöld-fehér színekben is — itthon is, külföldön is — mint kölcsönjátékos. 1940-ben jutott szóhoz először NB I-es mérkőzésen, rúgott is mindjárt három gólt, 1941-ben pedig már válogatott volt. Ám bármennyire is őstehetségnek mutatkozott, soha sem felejtette el, hogy „gyakorlat teszi a mestert”. El-emneztük, amint az edzések befejezése után nem ment le rögtön a pályáról, hanem ottmaradt a Zsengellérrel. A lilák két nagy labdaművésze nem röstellt még egy, másfél különórát venni. Először Zsengellér célozta meg a tőle jó 20 méterre felálló Szuszát, akinek minden elképzelhető és alig elképzelhető módon kellett a labdát „lekezelnie”, elfognia, vagy kapásból, egyből esetleg kettőből egy megadott cél felé eljuttatnia. Jobbal, ballal, fejjel, lábbal, mellel, combbal vagy éppen oxfordi módra, netán Piola-szerűen. (Az előbbi — sarokkal vagy külső csűddel hátrakanalazva visszahúzni a fölöttünk már átívelt labdát, az utóbbi — hanyatt vetődve visszahúzni a labdát, hátra „ollózni". Mi ezt Piolától, az olasz sztártól láttuk először, külföldön ma is Piolarúgás a neve, bár itthon hamarosan Sárosi, majd Zsengellér, Kubála és végül Kocsis különbül megcsinálta, mint maga a névadó. Ma már minden jobb ifi bemutatja.) Amikor azután Szusza megkapta a magasiskolát, neki kellett félóraszámra bombáznia Ábelt, hogy a magyar pályák legravaszabb rókája szelídítse a labdát zsonglőröket megszégyenítő nyakatekert bravúrozással. MÉG ZSENGELLÉR ÉS MÁR SZUSZA jegyében, kereken tizenegy (Futbóliában a 11 a kerek szám) válogatott játékossal küzdötte végig így hát ezt az évet az Újpest: Tóth Gy. — Balogh N., Laborcz — Kirádi, Szűcs L., Nagymarosi — Egresi, Szusza, Zsengellér, Berzi, Patkoló, ráadásul Horváth Karcsi, Várnai és még néhány jelesség. Mégis már a harmadik meccsen majdnem kikaptak. Az Üllői úton történt, a SZAC ellen. (A lőrinciek ekkortájt minden mérkőzésüket az Üllői útra vihették. Ez nemcsak elismertetést, rangot jelentett -— hanem pénzt is. Előzőleg Deáknak esedékes, már elintézett átadása fejében.) Deák négy gólját alig tudta kiegyenlíteni a lila-fehér gárda. 4:4 ... Aztán az összesen öt döntetlent vereségek is követték, bár ekkor — tavaszszal — már Guttmann Béla vette át az edzések vezetését. Az FTC-től is kikaptak 1:0-ra az Üllői úton. Zsúfolásig megtelt a régi pálya, de még bírta... Csak két hónap múlva szakadt le a C-felálló, egy magyar—osztrák mérkőzésen, a magyar pént eddigi legnagyobb, súlyosabb balesetét idézi elő. Ám, hiába vesztett meg megbotló Újpest összesen 13 pontot, a többiek összeviszsza verték egymást és még több pontot adtak le. Végeredményben 6 pont előnynyel ismételte meg bajnoki diadalát a lila-fehér csapat. Elsősége már három héttel az évad vége előtt biztossá vált, amikor június 15-én a Vasast 3:0-ra verte a Szusza három góljával. Nem is az Újpest bajnoksága jelentette a nagy esetet ebben a bajnoki évben. Hanem elsősorban a perecesi kapufa ügye! Hát az mi volt, hogy volt? ÁPRILIS 20-ÁN PERECESEN kellett játszania a Ferencvárosnak. Szegény Pereces egy éve jutott fel az NB I-be, először Diósgyőrött játszotta bajnoki mérkőzéseit, ám ott sem kísérte a közönség kellő érdeklődése. Erre visszatért a hazai pályájára. Nem volt az rossz csapat, csak balszerencsés. Megverte egyszer a Vasast, a Kispestet (3:0-ra), az MTK-t, a Csepelt is. És most a Ferencvárost várta Kalmár — Zentai II., Felföldi — Polcz 11., Pió, Zentai I., — Futó 11., Futó I., Kertesi, Forgács, Salamon. És legyőzte 3:0-ra a nagy Fradit is! Pedig Henni — Káldi, Kispéter — Hernádi, Csanádi, Lakat — Korányi, Gyulai, Szabó, Sárosi dr., Gyetvai játszott, tehát Kispéter is, akit nemrég igazoltak le, közel két esztendei hercehurca, veszekedés, Szolnok—Debrecen—Ferencváros közötti huzavona után, legszebb két esztendejét rabolva el a magyar futball egyik legremekebb védőjátékosának és legjobb fejelőjének! Nos, Perecesen csoda jó napot fogott ki Kertesi (a „filléres” Hidegkúti, ahogy becézték). Egyik 20 méteres bombáját a vonalon túl tudta csak elcsípni Henni, aztán közelről küldte a kifutó kapus mellett a hálóba a labdát. 2:0. A II. félidő óriási perecesi rohamokkal kezdődött, Futó II. egyik lefutása végén beadta a labdát, Kertesi rárohant, s remek fejessel küldte hálóba a labdát, majd a nagy lendülettől továbbrohant, be a kapuba, s a felső hálóba kapott, oda kapaszkodott be... Mire a háló leszakadt, s nagy reccsenéssel kettétört és beroppant a felső kaprufa is! Micsoda izgalmak, micsoda pánik. Mi a teendő? Senki sem tudta, illetve mindenki tudta, de mindenki másképp. Kijavítani a kapufát? Új meccset játszani? Így igazolni az eredményt? Holnap játszani? Hazamenni és majd az MLSZ döntsön? Veszekedés, kapkodás, — és a ferencvárosiak szépen bementek az öltözőbe. Előkerült a szabálykönyv, s megállapították belőle, hogy lehetőleg azonnal ki kell javítani a hibát,é s folytatni a játékot —, csak előbb illetékes személynek ellenőriznie, megmérnie és hitelesítenie kell a javított kaput. Ez is megtörtént, de közben a ferencvárosiak felöltöztek, sőt kisült, hogy Sárosi Gyurka expressz-gyorsasággal magára rántva a ruháját, már beugrott az autójába, s nyomban elszáguldott, haza, Pestre! A Ferencváros nem tudott kiállni a folytatásra ... (Nem is akart!) AZ ÜGY A SZÖVETSÉG elé kerüllt. Ami fóruma csak volt az MLSZ-nek (pedig volt egy pár!), azt mind megjárta az ügy. Hol így döntöttek, hol úgy. Hol elfogadták az FTC érvelését, hogy sem idő nem volt, sem a kapufa helyes méreteinek megállapítására alkalmas mód és személy , hol a Perecesnek adtak igazat. A végén már újra is játszatták a mérkőzést. Ezen sem ment valami jól a zöld-fehéreknek, 0:0-ra végeztek. A legeslegutolsó fórum azonban a töredékmérkőzést igazolta, mert a Ferencvárost találta hibásnak abban, hogy a mérkőzést nem lehetett folytatni. A 3:0 vált tehát jogerőssé, de a Perecest a kieséstől ez sem mentette meg. A Ferencvárost pedig a döntetlen sem segítette volna sokkal előbbre a bajnoki listán. A Kispest lett második, amelynek szintén megvolt a maga siráma. Vonatnehézségek miatt késve érkezett haza lengyel túrájáról, s az így elmaradt Kispest—Debrecen mérkőzést játék nélkül a DVSC javára igazolták. A Kispest fellebbezett — hiába. Bánatában 3:0-ra verte az Újpest bajnokcsapatát, ebben az összeállításban: Kiss Miska — Szalay, Herédi — Bozsik, Patyi, Bányai — Béres, Budai J., Mészáros, Puskás, Váraljai (Babolcsay helyett játszott). A Kispest remekelt ebben az éviben — főleg a nagy csapatok ellen. Ha csak a rangadókat néznénk, akkor ez volna a sorrend az első négy csapat között: 1. Kispest 9 pont, 2. Vasas 6, 3. Újpest 5, 4. Ferencváros 4 pont. Ezzel szemben az Újpest egyszer sem kapott ki vidéken, amit egy más csapat sem mondhatott el magáról. „Rangadókról" beszéltünk, s nem említettük az MTK-t? Hát a kék-fehérek nem tartoztak az élvonalba? AZ Újpesttől 16 ponttal lemaradva, bizony nem! Pedig csudára igyekeztek. Egymás után szerezték meg a külföldről hazajövő jobbnál jobb játékosokat. Nem szólva az itthonról szerzett Hidegkútiról, Hrotkóról és Bircsákról, belépett hozzájuk az Erdélyből Pestre telepedett Bodola, Bogdán, aztán Börzsei, Kassáról Klimcsók. Még edzővel is erősítettek, ekkor tért haza és kapcsolódott az MTK-ba Bukovi Márton. Hiába! Az MTK lemaradt. Miért? Ezt a feleletet továbbíthatjuk: — Igaz, hogy erősen fiatalított az MTK, de az a baj, hogy öregekkel fiatalított! A FERENCVÁROS ezzel szemben kiemelte ificsapata legjobbját! Az FTC ifjúsági csapata ebben az évben 56 ponttal lett az első az ifjúsági bajnokság egyik csoportjában, miközben 202 gólt lőtt (rekord), és csak 28-at kapott. A két csoport győztesének döntőjében pedig 4:2-re verte az Előrét! Ebből a remek ifigárdából emelte ki — bár bajnokin csak egyszer szerepeltette — Kocsist, így zajlott le ez a kapufatöréses, tribünleszakadós, óvásos, átlépési izgalmakkal túlzsúfolt bajnoki év. Utána a Ferencváros elindult nagyszabású mexikói túrájára, megerősítve bicegő csapatát három remek csatárral, Mészáros Dodóval, Puskás öcsivel és Szuszával. Az év játékosával. KÖVETKEZIK 1947/48. Soha ilyen tavaszt Szusza önzetlenségéről legendák szóltak Szusza Ferenc az év játékosa gólt rúg a Kispest csapatának. (Balról: Rúzsa, Babolcsay, Kirádi, Bányai, Patyi, Bozsik, Szusza, Rákóczi)