Lobogó, 1965. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-25 / 34. szám
A SZOVJET HADSEREG rakétafegyvereiről legutóbb nyilvánosságra hozott dokumentumok — katonapolitikai és hadászati vonatkozásban egyaránt — az utóbbi évek egyik legnagyobb haditechnikai szenzációját jelentik A világszerte kiváltott közérdeklődésbeli „robbanás” voltaképpen a május 9-én rendezett moszkvai katonai díszszemlén történt, de „lökéshullámai'' ma is változatlan erővel gyűrűznek tovább a világsajtóban. Az események érdekes játéka, hogy McNamara a maga módján úgyszólván előkészítette a talajt a szovjet „robbanáshoz”. Az amerikai hadügyminiszter ez év áprilisában nagy feltűnést keltett interjút adott az US News and World Report című hetilapnak. Miután számszerűleg is összehasonlította a szovjet és az amerikai hadsereg fegyverzetét — természetesen az Egyesült Államok fölényét hangoztatva —, határozottan kijelentette, hogy a Szovjetuniónak nincsenek sem szilárd hajtóanyagú stratégiai rakétái, sem tengeralattjáróról, víz alól indítható, sem rakétaelhárító rakétái. Röviddel a különös nyilatkozat megjelentetése után — május 9-én — felvonultak a Vörös téren azok a rakéták, amelyeknek létezését az amerikai hadügyminiszter olyan határozottan cáfolta. A díszszemlét követően pedig a moszkvai televízió rövidfilmet sugárzott. Rövid, döbbent csend után a nyugati sajtóban is sorra napvilágot látnak a szovjet lapokból átvett szenzációs felvételek. A nyugati katonai megfigyelők körében a legnagyobb meglepetés erejével az az immár kétségtelen tény hatott, hogy a szovjet tudósok a világon elsőként megoldották a rakétaelhárítás rendkívül bonyolult problémáját. „A NATO TAGÁLLAMOK, mindenekelőtt az Egyesült Államok nagyarányú fegyverkezése arra késztette a Szovjetuniót — írja kommentárjában Dacenko ezredes —, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket az ország létfontosságú központjainak védelmére egy esetleges nukleáris rakétatámadással szemben. Ennek a védelemnek megbízható eszközei az úgynevezett rakétaelhárító komplexumok, amelyek ballisztikus, interkontinentális és tengeralattjárókról indított rakéták megsemmisítésére egyaránt alkalmasak. A rakétaelhárítás komplexumait különleges rádiólokátorokkal — a célfelfedező, a robbanófejeket és a megtévesztésre szánt repülőtesteket megkülönböztető berendezésekke , valamint többféle típusú (!) ellenrakétával szerelték fel. A gyakorlatok során a rakétaelhárító rakéták nagy találati pontossággal ,,lőtték le” a kozmikus sebességgel közeledő ballisztikus lövedékek robbanófejeit.” A jelek szerint rendkívül sokat fejlődtek a légvédelmi rakéták „hagyományos”, azaz repülőgépek ellen bevethető típusai is. A nukleáris robbanófejjel ellátott rakétának nem is szükséges pontosan a célban robbannia ahhoz, hogy a támadó repülőgépek egész kötelékét vagy a légitámadás különösen veszélyes űreszközeit megsemmisítse. Az új típusú légvédelmi fegyverek ismeretében bízvást megállapíthatjuk, hogy a szovjet légvédelmi rakétaegységek — a légierővel és a varsói szerződés hadseregeinek légvédelmével szoros együttműködésben — áthatolhatatlan rendszert alkotnak és fegyvereik bármilyen időjárási viszonyok között képesek leküzdeni az ellenség bármely légi vagy kozmikus támadó eszközét. Az új stratégiai rakéták nagy előnye pedig a szilárd hajtóanyag. A nyugatnémet Bunte Illustrierte is átvette az Ogonyok szenzációs képriportját. A felvételen: szovjet elhárító rakéták csoportos indítása a felderített „ellenséges” célokra. A lap megjegyzi, hogy ezek a rakéták hagyományos és nukleáris robbanófejjel egyaránt felszerelhetők A SZILÁRD HAJTÓANYAGÚ rakétáknak — bár nem múlják felül minden tekintetben a folyékony üzemanyaggal működő „testvéreiket” — legnagyobb előnyük, hogy lényegesen rövidebb idő alatt indíthatók, hiszen a rakétát nem kell indulás előtt „feltankolni”. A hadászatban ez az előny felbecsülhetetlen, hiszen a perceknek, sőt a másodperceknek is döntő jelentőségük van a stratégiai rakéták indításakor, vagy a behatoló ballisztikus lövedéket „fogadó” ellenrakéta bevetésekor. A stratégiai rakéták indítására állandó, egyszerű konstrukciójú föld alatti kilövőhelyeket — a közlemény szerint ezek többnyire univerzálisak, többféle típusú rakétával üzemeltethetők — vagy mozgó kilövőszerkezeteket alkalmaznak. A stratégiai rakéták mozgó indító berendezése teljesen új megoldás a haditechnikában, ehhez foghatót eddig egyetlen más hadseregben sem rendszeresítettek. A korszerű hadászatban rendkívüli jelentősége van a fegyverek mozgékonyságának, ezek a toronynagyságú szuperrakéták pedig különleges terepjáró szállítójárműveikkel könnyen mozognak a terepen is és bárhol tüzelőállást foglalhatnak percek alatt. Ezeket a mozgó rakétatámaszpontokat éppen gyors helyzetváltoztató képességük miatt rendkívül nehéz felderíteni és megsemmisíteni. Ezt a képet az amerikai fegyverarzenállal összehasonlítva, hamar kiderül, hogy McNamara idézett interjújában erősen illuzórikus képet festett a katonai erőviszonyokról. Az amerikai stratégiai rakéták közül — a Polaris tengeralattjáró rakéta mellett — csak a szilárd hajtóanyagú Minuteman szállítható a szovjet önjárókkal szemben — különleges vasúti kocsikon. Ami pedig a számszerű összehasonlítást illeti: „A nyugati országokkal ellentétben nálunk senki sincs érdekelve a fegyverkezési versenyben — mondta Batov hadseregtábornok, a Varsó Szerződés egyesített fegyveres erőinek törzsfőnöke. — Nem a fegyverek végnélküli felhalmozására van szükségünk, hanem olyan katonai erőre, amely bármely támadó megsemmisítő visszaveréséhez szükséges és elegendő. Ez az erőnk megvan.” AZ ÚJ RAKÉTAFEGYVEREKRŐL közölt dokumentumoknál aligha találnánk hitelesebb illusztrációt ezekhez a szavakhoz. A szovjet vezetők nyilatkozatainak sajátos igazolása az is, hogy a Szovjetunió a védekező-elhárító fegyverek tökéletesítésére fordította és fordítja a legnagyobb figyelmet. Azzal a biztató érzéssel nyugtázhatjuk az új rakétafegyverek bemutatását, hogy a szocialista tábor s a béke felett a világ legkorszerűbb haditechnikája őrködik. KÖRMENDY ISTVÁN Íme, a rakétaelhárítás működési sémája: az ellenséges repülőtestet a rádiólokációs berendezések már többezer kilométer távolságból jelzik. (A) A mérési adatok innen elektronikus számítógépekbe kerülnek; a cél felé száguldó rakéta ezután újabb radar „sávjába” kerül. (B) Bonyolult számítások után közlik a tüzelőállásokkal (C) a szükséges adatokat. Az elhárító rakéták pedig — még mielőtt a ballisztikus lövedék elérné a célt (D) — megsemmisítik a légtérbe behatoló ellenséges interkontinentális rakétát Startol a rakétaelhárító rakéta. A kép bal sarkában a megsemmisített és földre zuhant „ellenséges” rakéta feje látható.