Lobogó, 1966. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-27 / 17. szám
KAMJÉN ISTVÁN ZENG T Reggelenként még hűvös volt a határ, de érződött a tavasz közeledése. Ha kisütött a nap, a párolgó föld különös illatát hordta szét a szél. A vadvíz szabályozásánál több százan dolgoztak. Dél felé előbb a mellény, később az ing is lekerült, pedig néha még élesen fújt a szél. Tíz óra tájban megszólalt az öreg Juhos, a csapatvezető: — Gyújtsunk rá! Belerúgták az ásót a puha, iszapos talajba, és lódultak a poggyászhoz. Előkotorták a pléhdóznikat, cigarettát sodortak. Csomóba verődve körülfogták az öreget és Fajszi Mihályt, mint csirkék a kotlóst. Az öreg szája egyik sarkában füstölgő pipával szeme közé nézett Csikós Zsigának: — Zsiga fiam, közeledik az ünnep, tanulhatnátok valami szép verset. — Én is tanulnék, — vágott közbe Csontos Bálint. — Várj csak — emelte fel a kezét —, még nem fejeztem be. Rád is sor kerül... Fajszi Mihály bátyád kiosztja mindenkinek a szerepet, kíváncsian vártak. Fajszi pillanatra eltűnt a csoportból, de rögvest viszszajött, félvállán lógó ujjasa alól elővett egy pirosfedelű könyvet. Mutatóujját megnyálazta, lapozgatni kezdett, apró szemeivel fürgén kísérte a lapokon levő sorokat. — Ehun lesz az egyik! — mutatott rá Petőfi: „A XIX. század költőihez” című versére... Zsiga, ezt kiírod, aztán megtanulod. De nem ám hebehurgya módra! Zsiga kapott a könyv után: — Várj csak, nem úgy megy az. Csak azt mondtam, hogy ezt tanulod meg. — Tovább lapozott, majd Csontos Bálintra szegezte tekintetét. — Te meg emezt — mutatott ujjával az „Egy gondolat bánt engemet.. ” című versre. — Gyalog Jancsi, a „Farkasok dalá”-t tanulod meg — szólt egy kis zömök, kerek képű legénynek. Aztán Csípős Balázshoz fordult — sovány, beesett arcú, erős csontú legényhez: — Te tudsz hegedülni, ne csak csárdást cincogtass mindig, most betanulsz Török Antallal, akinek citerája van, egy szép májusi dalt. Nem is egyet, többet. Úgy tanuljátok meg, ha erre járna a főispán, az is tátott szájjal hallgassa. A fiatalok kacagtak, hozzáfogtak a vers kiírásához, minden pipahujánál gyakoroltak. Csikós Zsiga munka közben meg-megállt, mintha ő lenne Petőfi, mint egy szobor állt a töltés tetején. Csak ha meglátta a vízmestert, a mérnököt vagy valami idegenszerű embert, ugrott vissza a csatornába, s mintha mi sem történt volna, hányta irgalmatlanul az iszapos földet. Teltek a napok, némelyik még álmában is motyogott. Ilyenkor az öreg Juhos oldalba bökte Fajszit: A_______________ DAL... NÁDASS JÓZSEF MÁJUSRA VÁRVA Ki ember, dolgát végezni él e földön, Erre gondolj, most, májusra várva, Nem pénzt számolni, nem semmiben dohogni. Nem testednek börtönébe zárva. Dolgod végezni, újjá születni, Ahogy a bokrok rügyei felpattannak, Ahogy a föld, tág világod megújul, Ahogy ifjú, lásd, útján elindul Párjába, növendék lánykába karol. Mosoly az arcán, csendes dalt dúdol. Rigó az ágra felrepül, Felhők úsztak, de már derül, Táj átveszi a dallamot, Ó, nézd, a májusi napot, Mi szürke gond, azt elveted, Dúdold te is az éneket, Tárd fel, ember, ablakodat, Ez itt a földed, jól tudod - lobogjanak a lobogók - Végezd hát, tedd, a dolgodat! Munka végeztével Monsieur Szamek félrehívott kettőnket a műhely egyik sarkába, és így szólt: — Ide hallgassanak! Jobb, ha holnap korán reggel beruccannak Párizsba. De ha itthon maradnak, estig ne mozduljanak ki a szállodájukból. Sok ember lesz az utcán, sok aperitif fog elfogyni, még valaki beleköt magukba, vannak Conflansban is, akik utálják az idegeneket. Aztán kiderülhet, hogy nincs munkapapírjuk, kész a baj. Nekem is árthatnak, nekem sem nézik el a végtelenségig, hogy carte d'idendito nélkül alkalmazom magukat. Zoli úgy elvörösödött, szinte lángolt az arca. Ő kevésbé megadóan viselte el a conflans-i törvényenkívüliséget, mint én. Elsősorban az önérzete lázadozott ellene. Ezúttal is kifakadt: — De ha a szállodában maradunk, akkor is belénk köthetnek, amiért nem veszünk részt a felvonuláson. Kicsi a szálloda, mindenki mindenkiről tud. Sokkal biztonságosabb a felvonuló tömegben, senki sem törődne velünk. Monsieur Sramek, aki hat munkája mellett maga is ragasztotta a gumikabátokat a műhelyében, valóban kocká s. rácz kármán zatot vállalt, amikor felfogadott bennünket. Nem rajtunk múlt a munkaengedély, a harmincas évek elején már nehéz volt megkapni, úgyszólván lehetetlen. — Maga mindig okoskodik, mon vieux - mondta Monsieur Szamek ingerülten Zolinak. Hirtelen haragú ember volt, de alapjában jóindulatú. S akármennyire leplezte is, éreztük: hízeleg neki, hogy két „deák”-ot egzercíroztathat. — Én a maga helyében nem okoskodnék annyit — folytatta. — Végeredményben miről van szó, mon vieux? Még pár hónap, és szeptemberben bemegyünk Párizsba, ott könnyebb lesz maguknak is, nekem is. Zoli összeszorította száját, mint egy gyerek, akinek kanalas orvosságot akarnak beadni. Én is hallgattam. Arra gondoltam, hosszú lesz az a pár hónap, de ha megússzuk itt, Conflans-ban, jól kitanuljuk a szakmát, és Párizsban majd többet is keresünk, zavartalanul folytathatjuk tanulmányainkat. Zoli a természettudományi, én az irodalmi fakultáson. Csak ez a Zoli ne hepciáskodjon, még mindent elronthat. — Hát rendben van, Monsieur Szamek — dörmögte Zoli az orra alatt az én megnyugvásomra is. - Úgy lesz holnap, ahogy maga akarja. Ha csak nem ad előleget, hogy beutazzunk Párizsba. - Pensez-vous! Jól kigondolta! - vágta rá Monsieur Szamek, s ezzel faképnél hagyott bennünket, ment a benzines kannáihoz, ezekben olvasztottuk a ragasztáshoz szükséges gumit. - Sötét alak - füstölgött Zoli. — Ezt a felemás beszédét sem bírom. Fitogtatja, hogy ő már tulajdonképpen francia. - Ne légy igazságtalan. Mégiscsak kenyeret ad, és tartja a hátát miattunk a helyi hatóság előtt. - Mert boldog, hogy nap nap után kitolhat két „deák"kal. — Meg hogy beszélhet velünk a műhelyben — érveltem Zolival szemben. - Kivel beszélhetne rajtunk kívül? Kurt csak németül tud, Ottokár csehül ... — Hagyjuk! — legyintett Zoli. — Csodálom a birkatürelmedet. Szótlanul indultunk hazafele, a városba. Elég hosszú út volt a Szajna partján. Esős időben az iskolásgyerekek errefelé csak gólyalábakon tudtak közlekedni a bokáig érő csaták miatt. A szép, de kissé gondozatlan barokk kastélynál, amely a Musée de Conflans felirat Hallod, hogy tanulják a legények? Közeledett május elseje, a fák napról-napra lombosodtak. Amintha megállt volna az idő, oly nehezen telt. Csikós Zsiga már három nappal előbb úgy tudta a verset, mintha ő írta volna. A többiek is. Folyt a versengés, ki tudja jobban, szebben. Csípős Balázs Török Antallal esténkint félrevonult, gyakoroltak, hogy jól összeszokjanak. A csárdást jól tudták együtt játszani, erre táncoltak a falubeli lányok a legényekkel, de ez mégis más ... Szebbnek, jobbbnak kell lenni, mert ez ünnepi muzsika. Néhányszor végighallgatta az öreg Juhos Fajszival őket:— Ez már igen... De még gyakoroljatok — emelte fel kezét —, a prímás is mindig tanul, nemcsak akkor játszik, amikor a nótát húzza az ember fülibe... Izgalomban teltek a napok. Főpróbát tartottak előző napon. Fajszi este elbeszélgetett velük, kioktatta őket, kinek mi lesz a dolga, kötelessége, reggel. A fiatalok nyugtalanul aludtak, sokáig hánykolódtak. Csodálatos reggelre ébredtek. Takaroson felöltözve várták az öregeket. Egyik-másik már bent volt a faluban, onnan hozta a hírt: csodás májusfát állítgatnak a legények Valahol már köszöntötték a lányokat, halk muzsikaszót, virágillatot hozott a szél. Végre elindult a csapat, szétszórtan, ne legyen feltűnő. A falu alatti csapáson mentek az erdőbe. Letelepedtek egy tisztáson. Fajszi bevárta, míg mindenki odaér. Megállt az öreg Juhos jobbján: — Mindenki itt van? Na hát, akkor, négyen őrségre állnak, nehogy itt nyomjon valaki bennünket. — Magyarázta: ha valaki jön, fütyüljenek, csicseregjenek, huhogjanak, vagy bármilyen módon adjanak jelt. Lekuporodtak a zöld gyepen, elővett egy papírost, amire már napokkal ezelőtt írni kezdett, ebből tartotta a beszédet. Amikor befejezte, Zsiga vállára ütött: — Te következel! Zsiga a kör közepére állt, köszörülte a torkát, körülnézett, elkezdte. — Petőfi Sándor: „A XIX. század költőihez”. — Előbb csak nyugodtan, majd mind hangosabban szavalt, különösen, mikor odaért: „Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán...” Pirult arccal, hévvel fejezte be. A többiek felálltak, kezet fogtak vele, dicsérték, milyen szépen szavalt. Büszkeség fogta el.