Lobogó, 1966. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1966-04-27 / 17. szám

KAMJÉN ISTVÁN ZENG­ T R­eggelenként még hűvös volt a ha­­tár, de érződött a tavasz közele­dése. Ha kisütött a nap, a párolgó föld különös illatát hordta szét a szél. A vadvíz szabályozásánál több százan dolgoztak. Dél felé előbb a mellény, ké­sőbb az ing is lekerült, pedig néha még élesen fújt a szél. Tíz óra tájban megszólalt az öreg Juhos, a csapatvezető: — Gyújtsunk rá! Belerúgták az ásót a puha, iszapos talajba, és lódultak a poggyászhoz. Előkotorták a pléhdóznikat, cigarettát sodortak. Csomóba verődve körülfog­ták az öreget és Fajszi Mihályt, mint csirkék a kotlóst. Az öreg szája egyik sarkában füstölgő pipával szeme közé nézett Csikós Zsigának: — Zsiga fiam, közeledik az ünnep, tanulhatnátok valami szép verset. — Én is tanulnék, — vágott közbe Csontos Bálint. — Várj csak — emelte fel a kezét —, még nem fejeztem be. Rád is sor kerül... Fajszi Mihály bátyád kioszt­ja mindenkinek a szerepet, kíváncsian vártak. Fajszi pillanatra eltűnt a csoportból, de rögvest visz­­szajött, félvállán lógó ujjasa alól elő­vett egy pirosfedelű könyvet. Mutató­ujját megnyálazta, lapozgatni kez­dett, apró szemeivel fürgén kísérte a lapokon levő sorokat. — Ehun lesz az egyik! — mutatott rá Petőfi: „A XIX. század költőihez” című versére... Zsiga, ezt kiírod, aztán megtanulod. De nem ám hebe­hurgya módra! Zsiga kapott a könyv után: — Várj csak, nem úgy megy az. Csak azt mondtam, hogy ezt tanulod meg. — Tovább lapozott, majd Cson­tos Bálintra szegezte tekintetét. — Te meg emezt — mutatott ujjá­­val az „Egy gondolat bánt enge­­met.. ” című versre. — Gyalog Jancsi, a „Farkasok da­­lá”-t tanulod meg — szólt egy kis zö­mök, kerek képű legénynek. Aztán Csípős Balázshoz fordult — sovány, beesett arcú, erős csontú legényhez: — Te tudsz hegedülni, ne csak csár­dást cincogtass mindig, most beta­nulsz Török Antallal, akinek citerája van, egy szép májusi dalt. Nem is egyet, többet. Úgy tanuljátok meg, ha erre járna a főispán, az is tátott száj­jal hallgassa. A fiatalok kacagtak, hozzáfogtak a vers kiírásához, minden pipahujánál gyakoroltak. Csikós Zsiga munka köz­ben meg-megállt, mintha ő lenne Pe­tőfi, mint egy szobor állt a töltés te­tején. Csak ha meglátta a vízmestert, a mérnököt vagy valami idegenszerű embert, ugrott vissza a csatornába, s mintha mi sem történt volna, hányta irgalmatlanul az iszapos földet. Teltek a napok, némelyik még ál­mában is motyogott. Ilyenkor az öreg Juhos oldalba bökte Fajszit: A_______________ DAL... NÁDASS JÓZSEF MÁJUSRA VÁRVA Ki ember, dolgát végezni él e földön, Erre gondolj, most, májusra várva, Nem pénzt számolni, nem semmiben dohogni. Nem testednek börtönébe zárva. Dolgod végezni, újjá születni, Ahogy a bokrok rügyei felpattannak, Ahogy a föld, tág világod megújul, Ahogy ifjú, lásd, útján elindul Párjába, növendék lánykába karol. Mosoly az arcán, csendes dalt dúdol. Rigó az ágra felrepül, Felhők úsztak, de már derül, Táj átveszi a dallamot, Ó, nézd, a májusi napot, Mi szürke gond, azt elveted, Dúdold te is az éneket, Tárd fel, ember, ablakodat, Ez itt a földed, jól tudod - lobogjanak a lobogók - Végezd hát, tedd, a dolgodat! M­unka végeztével Monsieur Sza­­mek félrehívott kettőnket a műhely egyik sarkába, és így szólt: — Ide hallgassanak! Jobb, ha holnap korán reggel be­ruccannak Párizsba. De ha itthon maradnak, estig ne mozduljanak ki a szállodá­jukból. Sok ember lesz az utcán, sok aperitif fog el­fogyni, még valaki beleköt magukba, vannak Conflans­­ban is, akik utálják az ide­geneket. Aztán kiderülhet, hogy nincs munkapapírjuk, kész a baj. Nekem is árthat­nak, nekem sem nézik el a végtelenségig, hogy carte d'idendito nélkül alkalma­zom magukat. Zoli úgy elvörösödött, szin­te lángolt az arca. Ő kevés­bé megadóan viselte el a conflans-i törvényenkívülisé­­get, mint én. Elsősorban az önérzete lázadozott ellene. Ezúttal is kifakadt: — De ha a szállodában maradunk, akkor is belénk köthetnek, amiért nem ve­szünk részt a felvonuláson. Kicsi a szálloda, mindenki mindenkiről tud. Sokkal biz­tonságosabb a felvonuló tö­megben, senki sem törődne velünk. Monsieur Sramek, aki hat munkája mellett maga is ra­gasztotta a gumikabátokat a műhelyében, valóban kocká­­ s. rácz kármán­ zatot vállalt, amikor felfoga­dott bennünket. Nem raj­tunk múlt a munkaengedély, a harmincas évek elején már nehéz volt megkapni, úgy­szólván lehetetlen. — Maga mindig okoskodik, mon vieux - mondta Mon­sieur Szamek ingerülten Zoli­nak. Hirtelen haragú ember volt, de alapjában jóindula­tú. S akármennyire leplezte is, éreztük: hízeleg neki, hogy két „deák”-ot egzercíroztat­­hat. — Én a maga helyében nem okoskodnék annyit — folytatta. — Végeredményben miről van szó, mon vieux? Még pár hónap, és szeptem­berben bemegyünk Párizsba, ott könnyebb lesz maguknak is, nekem is. Zoli összeszorította száját, mint egy gyerek, akinek ka­nalas orvosságot akarnak be­adni. Én is hallgattam. Arra gondoltam, hosszú lesz az a pár hónap, de ha megússzuk itt, Conflans-ban, jól kitanul­juk a szakmát, és Párizsban majd többet is keresünk, za­vartalanul folytathatjuk ta­nulmányainkat. Zoli a termé­szettudományi, én az irodal­mi fakultáson. Csak ez a Zoli ne hepciáskodjon, még min­dent elronthat. — Hát rendben van, Mon­sieur Szamek — dörmögte Zoli az orra alatt az én meg­nyugvásomra is. - Úgy lesz holnap, ahogy maga akarja. Ha csak nem ad előleget, hogy beutazzunk Párizsba. - Pensez-vous! Jól kigondol­ta! - vágta rá Monsieur Sza­mek, s ezzel faképnél hagyott bennünket, ment a benzines kannáihoz, ezekben olvasz­tottuk a ragasztáshoz szük­séges gumit. - Sötét alak - füstölgött Zoli. — Ezt a felemás beszé­dét sem bírom. Fitogtatja, hogy ő már tulajdonképpen francia. - Ne légy igazságtalan. Mégiscsak kenyeret ad, és tartja a hátát miattunk a helyi hatóság előtt. - Mert boldog, hogy nap nap után kitolhat két „deák"­­kal. — Meg hogy beszélhet ve­lünk a műhelyben — érveltem Zolival szemben. - Kivel be­szélhetne rajtunk kívül? Kurt csak németül tud, Ottokár csehül ... — Hagyjuk! — legyintett Zoli. — Csodálom a birka­türelmedet. Szótlanul indultunk haza­fele, a városba. Elég hosszú út volt a Szajna partján. Esős időben az iskolásgyere­kek errefelé csak gólyalába­kon tudtak közlekedni a bo­káig érő csaták miatt. A szép, de kissé gondozat­lan barokk kastélynál, amely a Musée de Conflans felira­t Hallod, hogy tanulják a legé­nyek? Közeledett május elseje, a fák nap­­ról-napra lombosodtak. Amintha megállt volna az idő, oly nehezen telt. Csikós Zsiga már három nappal előbb úgy tudta a ver­set, mintha ő írta volna. A többiek is. Folyt a versengés, ki tudja jobban, szebben. Csípős Balázs Török Antal­lal esténkint félrevonult, gyakoroltak, hogy jól összeszokjanak. A csárdást jól tudták együtt játszani, erre tán­coltak a falubeli lányok a legények­kel, de ez mégis más ... Szebbnek, jobbbnak kell lenni, mert ez ünnepi muzsika. Néhányszor végighallgatta az öreg Juhos Fajszival őket:­­— Ez már igen... De még gyakorol­jatok — emelte fel kezét —­, a prímás is mindig tanul, nemcsak akkor ját­szik, amikor a nótát húzza az ember fülibe... Izgalomban teltek a napok. Főpróbát tartottak előző napon. Fajszi este el­beszélgetett velük, kioktatta őket, ki­nek mi lesz a dolga, kötelessége, reg­gel. A fiatalok nyugtalanul aludtak, sokáig hánykolódtak. Csodálatos reggelre ébredtek. Taka­roson felöltözve várták az öregeket. Egyik-másik már bent volt a faluban, onnan hozta a hírt: csodás májusfát állítgatnak a legények­ Valahol már köszöntötték a lányokat, halk muzsika­szót, virágillatot hozott a szél. Végre elindult a csapat, szétszórtan, ne legyen feltűnő. A falu alatti csa­páson mentek az erdőbe. Letelepedtek egy tisztáson. Fajszi bevárta, míg min­denki odaér. Megállt az öreg Juhos jobbján: — Mindenki itt van? Na hát, akkor, négyen őrségre állnak, nehogy itt nyomjon valaki bennünket. — Magya­rázta: ha valaki jön, fütyüljenek, csi­cseregjenek, huhogjanak, vagy bármi­lyen módon adjanak jelt. Lekuporodtak a zöld gyepen, elő­vett egy papírost, amire már napokkal ezelőtt írni kezdett, ebből tartotta a beszédet. Amikor befejezte, Zsiga vál­lára ütött: — Te következel! Z­siga a kör közepére állt, köszö­rülte a torkát, körülnézett, el­kezdte. — Petőfi Sándor: „A XIX. század költőihez”. — Előbb csak nyugodtan, majd mind hangosabban szavalt, kü­lönösen, mikor odaért: „Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán...” Pirult arccal, hévvel fejezte be. A többiek felálltak, kezet fogtak vele, di­csérték, milyen szépen szavalt. Büsz­keség fogta el.

Next