Lobogó, 1966. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-27 / 17. szám
Napok óta élvezem a lehetőséget: a Malinovszkij marsall vezette szovjet katonai küldöttséget lapunk munkatársaként kísérhetem. A nálunk különösen jól ismert marsall, honvédelmi miniszter hosszú útja ezernyi élményét még felsorolni sem lehet; három jegyzettömb sűrűn teleírt oldalai őrzik a dolgozó emberekkel, harcosokkal, tisztekkel, tábornokokkal való találkozásainak megannyi emlékét. Találkozás a múlttal Mindannyian gondolataink kagylóhéjában ott hordozzuk a múlt gyöngyszemét. Egy Heves községi asszony az Április 4 utca 2. szám alól eljött a tanácsházára és ajándékot hozott Malinovszkij elvtársnak. Abból a házból jött, ahol huszonegy-huszonkét esztendeje az akkor középkorú hadvezér töltötte gondokkal, tervekkel és mérlegelő töprengéssel az amúgy is szűkre szabott pihenője perceit. Az az asszony Tóth Miklósné, akkor találkozott a 2. Ukrán Front parancsnokával, amikor az sárosan és átfagyva olykor az első frontvonalból „tért haza”. Lábujjhegyen lépdelt akkor az aszszonyka, ne zavarja a látszólagos pihenést, az éjben is térképei fölé hajló férfit, aki ott és akkor egy sok mássalhangzós szóra tanította a katonáit, a környezetét, a magyarokat, az oroszokat. Ez a szó ppedig ez volt: „druzsba”. És most az akkor szokatlan kifejezést szájára veszi a község — mint közös kincsét. „Druzsba” — mondja Almádi Julika nyakkendős úttörő, amikor virágot ad át és később a barátságra ürítik poharaikat a felnőttek is. A marsall pedig megáll a tanácsháza ajtajában, széttekint a látóhatáron, a régi tájékozódási pontokat keresi, egy távoli kiégett tornyot, egy kettéroppant fát, s ott távol a kéklő Mátrát és a Bükk ormait. Ezek megvannak, de a régi romok mind eltűntek. Akkor nyolcezren laktak a községben, ma tizennégyezer ember boldogul itt. Malinovszkij elvtárs arcán a sokat látott, az embert értő férfi mosolya derül: — Város ez már, megnőtt! Valaki a község vezetői közül, talán éppen Oláh elvtárs, derűsen és igenlően bólint a szóra: — Valahogy mindannyian megnőttünk Malinovszkij elvtárs. Találkozás a civilekkel Emberek, vagyis dolgozók, asszonyok és gyermekek és férfiak ... Hétköznap délelőtt mindnek sürgős dolga akad, de ahol a kedves vendég megjelenik, ott integető emberek állnak az út mentén. Emberek, a hétköznapok feladataival. De a köznapi órák most ünnepi percekre váltódnak. Gere János mentősofőr az út mentén várakozik, nincs beteg, nincs hívás, ráér. — Én már láttam Malinovszkij elvtársat — mondja. — Két front között rekedtem egy szekérrel. Útközben találtam egy sebesült tizedest, feltettem, s mentem Eger felé. Egyszercsak szembe jött egy gépkocsi. Megállt, kiszállt belőle most már tudom, hogy Malinovszkij és egy civil. A tolmács fordított: mit visznek a kocsin? Felhajtottam a ponyvát. A marsall odamérett és hangos szóval mondott valamit. A tolmácsféle levette a géppisztolyát és a tusával a távolba mutatott. „Mit ácsorogsz itt, kérdezi a tábornok, siess, még majd elvérzik ez az ember.” Mondom, amerre a küldöttség járt, megálltak, integettek a járókelők. Mert ki tudná megmondani, hány ilyen régi történet él ebben a népben, amely Malinovszkij csapatainak fegyvereitől kapta meg az életét, a szabadságot. Találkozás a katonákkal A Szovjetunió honvédelmi minisztere — katonaember. És mint ilyen, a laktanyában nagyon is otthon érzi magát. Az ott folyó élet, az ő számára jól ismert, mindennapi, a győzelemhez vezető munka. És a katona: az az ember, aki kivívja a győzelmet. Sok magyar harcostársára emlékezik — róluk — Malinovszkij elvtárs. — Volt egy tüzérparancsnok — meséli —, aki még a forradalom idején felhívta magára a figyelmet. Csodálatos érzékkel vezetett tüzet az ellenség vonalaira. Amikor kérdeztem, ki ő, az egyik elvtárs látva hogyan tevékenykedik, azt mondta: „Úgy harcol ez, mint a magyarok”. S tényleg magyar volt az illető. — Sokhelyütt találkoztam magyarokkal Spanyolországban is. Volt ott Valaki, akinek a csapatai elbeszélésbe illő tetteket hajtottak végre. Engem legalábbis egy nemrég olvasott novellára emlékeztettek. Találkoztam az illetővel, bemutatták: El Pablo a neve, de valójában magyar munkás az illető. — Egyébként — emeli fel a hangját — az igaz ügyért harcoló magyarok mindig hősiesen küzdöttek. Volt nekem a spanyol harcok idején egy segédtisztem, a nevét, sajnos, már a történelem is ismeri, Steinmetz kapitány ... Elkerültünk egymás mellől, évtized telt el és Budapest határában elém tesznek egy parancsot, hagyjam jóvá a parlamenter — egykori segédtisztem — kirendelését. Mert mi óvni szerettük volna ezt a Duna-parti gyöngyszemet: Budapestet. Az életben — gondoltam — az utak így keresztezik egymást. Mondtam, ha a feladatát elvégezte, jelenkezzen nálam. Gáládul meggyilkolták, s ez a tervünk csak terv maradt. Hát én ilyen igazi, jó magyarokat ismertem meg, akik a hazájuk védelmében semmiféle áldozattól sem riadtak vissza. ... A repülőtéren szédületesen nehéz gyakorlatokat mutat be az egység. Lélegzetállító mutatványok olyan sorozata, amely még a szakértőket is őszinte elismerésre készteti. A gépek leszállnak, a marsall mosolyog, gratulál a pilótáknak. — önök példás kiképzést nyertek — mondja — várakozáson felüli volt, amit cselekedtek, különösen amit a régebbi géptípusokon mutattak be. A pilóták egymásra néznek és a marsall reájuk mosolyog. Egy sokat tapasztalt hadvezér e baráti mosollyal is adózik a magyar katonák, a magyar repülők tudási előtt. ... Másnap az egyik Komárom megyei egységkatonái adnak számot szeretettel fogadott vendégeiknek a tudásukról. Délben szólásra emelkedik Malinovszkij elvtárs. — Különös megelégedéssel szólok az itt tapasztaltakról, hiszen olyan időket élünk, amikor lőporunkat szárazon kell tartanunk. A vietnami háborúban az Egyesült Államok megmutatja, miként lehet a nemzetközi szerződések durva megszegésével, gázzal és méreggel, túlerővel és a legkorszerűbb fegyverek bevetésével rátörni egy békét óhajtó kis nép alkotó munkájára. — Korszerű fegyveres erőink — hangsúlyozta később — elég erősek ahhoz, hogy örökre megleckéztessék az agresszort. Örömmel tapasztalom, hogy fegyverbarátságunk, a magyar és a szovjet nép barátsága erősebb, mint bármikor... Találkozás a jövővel A szovjet katonák menynyire szerették a gyerekeket, arról sok régi történet forog közszájon, s Afolmnovszkij marsall, honvédelmi miniszer, a sokszor roppant mód sürgető program ellenére időt szakított magának ahhoz, hogy meglátogassa és megajándékozza a gyerekeket. Amit pedig a dunaújvárosi Ságvári Endre Általános Iskola úttörőinek emlékkönyvébe írt, jelképe lehet mindannak, amiért fegyverbarátaink és magunk is, a testvéri szocialista népek és a Varsói Szerződés csapatai egy emberként küzdenek: „Tanuljatok kiválóan, hogy az új népi Magyarország nagyszerű védelmezői legyetek. Kívánom nektek, hogy majdan kiváló katonákká váljatok, de ne kerüljön sor arra, hogy hozzáértésetekről valódi harcban kelljen tanúságot tennetek.” Bodrogi Sándor Czinege Lajos vezérezredes, honvédelmi miniszter tavalyi Szovjetunió-beli látogatását viszonzandó, R. J. Malinovszkij marsall, a Szovjetunió honvédelmi minisztere vezetésével katonai küldöttség járt Magyarországon. A küldöttséget a repülőtéren Czinege Lajos vezérezredes, honvédelmi miniszter fogadta Hevesen a tanácsházán találkozott Malinovszkij marsall egykori szállásadónőjével, Tóth Miklósnéval A marsall tréfál, a katonák nevetnek... A nagyszerű repülő-bemutató pilótái Malinovszkij elvtárs gratulációját fogadják Fotó: BLEICH RUDOLF