Lobogó, 1966. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1966-12-14 / 50. szám

MODERN JOHANNA ■ a f­ilmen, színpadon látva — jó szabályos szépségnek kép­zeltem Leül, leveszi kucsmáját. Szépvonalú arcához illő haj­­zuhatagot várok — s helyette néhány centis fiús frizurát visel. Ettől egyszerre szabálytalan-érdekessé válik az arca. Modern Johan­na Színésznek is „szabályta­lan!” — verseket ír, matema­tikusnak készült Beszélgetésünk sem a be­vált, sokszor ismételt séma szerint indul: verssel kezdi „Mert nincs joga, nincs joga az embernek, hogy a megfoghatatlant magára öltse, s fölmutassa a semmit." — Ezt írja mottóként a ri­port fölé — mondja. — Szé­­csi Margit egyik verséből idéztem, s úgy érzem ez a leg­jellemzőbb rám, s arra amit tenni szeretnék. „Semmit fel­mutatni” nincs joga az em­bernek, a színésznek. Egy fia­tal pályakezdő művész — mint amilyen én is vagyok — ezt különösen nem engedheti meg magának Nincs kifestve, ízléses-egy­­szerűen öltözik. Mintha félne a szépségétől. — Akadály a pályán. Sok­szor mondták a szemembe, s nemegyszer mögöttem: túl szép ahhoz, hogy tehetséges legyen Úgy érzem ezért szeretne — mintegy védekezésképpen — ráncos arcú öregasszonyokat, és a Bernard a háza címszere­pét játszotta.) S mit játszana most, egy év­vel a főiskola befejezése után a Nemzeti Színház új tagja­ként? — Júliát semmiképpen. Mo­dern darabokat. Szívesen éne­kelnék musicalt is. S hogy mit szeretne még? Időt, sok-sok szabadidőt, hogy egy nap ne 24 órából álljon. — Alig jut időm az olva­sásra, pedig azt szeretek leg­jobban. Regényt, drámát, ver­set. Régészetről, színházról. S ha van időm, tervezek — ru­hát, maszkot. Kísérletezek Néha megpróbálok verset is írni. Ha nem lennék színész, költő szeretnék lenni... Sűrítem az elmondottakat, a vallomását. Nem tárulkozott ki ilyen könnyen, ilyen egy­másba kapcsolódó mondatok­ban. Kissé zárkózott , mint­ha védekezne. Minden erre mutat: a fegyenc­ rövidre nyírt haj, a festeren arc Pe­dig Balogh Zsuzsa több mint szép, tehetséges Majdnem minden este szín­padon látják. Hol a Nemzeti­ben, hol a Katona József Színházban. Sorolja a darabo­kat: Bécs 1934, Dundo Maro­­te, Coriolanus, Két nő között, és — persze — Marat halála Amikor azt kérdezem tőle, mi a legszebb élménye 1966- ból, gondolkodás nélkül rá­vágja: — A Marat-beli beugrásom Váradi Hédi, Corday Sarolta alakítója hirtelen megbetege­dett. Hétfő este kaptam meg a szerepét, kedden már szín- Gvilkssság decemberben — Én inkább — mondta a rendész hozzám fordulva — önnel tartanék. — De hiába, A. már vitte őt magával, mintha ezer esztendeje ismernék egy­mást és roppant jó barátságban lenné­nek 7 óra 39 pere Gondosan és ismét lerajzoltuk a hely­színt, bemértük a távolságokat és egy­mással beszélgetve kíséreltük meg el­­oldani a jelenlegi legfontosabb kérdést: miért következett be a gyilkosság két különböző helyen. Fél nyolc után kilenc percet mutatott az órám, amikor egy illatos, kedves leányka lépett hozzám. Valahol kezdő gépíró, vagy titkárnő lehet Most egy papírlapot nyújtott át — Az éjszakás műszak névjegyzéke — mondta. — A tmk-sokat itt, nem mesz­­sze, a folyosó túlsó végén tetszik meg­találni. — A téemkásokat? Honnan gondolja, hogy szükségem van rájuk. Szép, okos fény villant a lányka sze­mében. — Sz. elvtárs is téemkás ... volt. Lehajtotta a fejét, eltávozott. Menjünk hát a tmk-sokhoz. B. vil­lanyszerelő, R. lakatos és N. villanysze­relő a folyosón álldogáltak Kialvatlan szemük vörösen égett, úgy álltak egy­más mellett, mint a kimerültség élő szobrai. Bemutatkoztunk egymásnak. Gondo­latban ,kipipáltam” a névsorból a ne­veket, itt volt mindenki Egyiküket már „ismertem”. A kapu­nál találkoztam vele érkezésemkor, a mentő mellett állt, ő találta meg Sz.-t vérbefagyva . Kérem, jöjjön velem — hívtam. — Ki kell hallgatnom, bár tudom, nem szívesen beszél ilyen dolgokról az em­ber. — B. a nevem. Úgy gondolom, segí­tenem kell, és segíteni szeretnék is ... de nem tudok sokat mondani. — Próbáljuk visszapörgetni az éjsza­kát. Sz. időben bejött dolgozni? — Igen pontos ember, ma sem késett. Együtt dolgoztunk egészen addig, amíg el nem hívták. — Ki hívta el? — Éjfél után talán negyed órával jött be hozzánk K. rendész. Néhány tré­fás szót mondott, azután Sz.-hez fordult kérve őt, hogy menjen vele. Sz. letette a munkáját és indulni akart, amikor K. elvtárs N. kolléga mellé lépett. „Szakí­­tám, kellene nekünk egy teleppel mű­ködő lámpa is.” N. megmondta, hogy ilyen lámpánk nincs a műhelyben. Sz. rám nézett, megértettem, mondtam, majd én hozok, el is mentem a lám­páért, odaadtam K.-nak, aki ezután a csoportvezetőmmel együtt eltávozott — Nem volt K. ideges’ — Nem nagyon figyeltem. Éjfél után a legnehezebb az éjszaka, az ember ilyenkor érzi igazán „másnaposnak’­ magát. Az sem érdekelt, minek kell ez a telepes-lámpa, de ha a rendésznek kell — gondoltam —, biztosan szüksé­ges lehet. — Ezután már nem is látták Sz.-t ? — Dehogynem. Fél kettő körül vissza­jött a műhelybe és fűrészlapokat kért. A kezében már ott volt a fűrész­keret, de lap nem volt benne. A kezünk ügyé­ben levő hat fűrészlapot odaadtuk. — Most sem kérdeztek semmit a cso­portvezetőtől? — De igen. N.-nek feltűnt a hosszú távolmaradása, megkérdezte, minek ilyenkor a fűrészlap. „Ne kérdezzetek semmit, K.-val vagyok együtt, és reg­gelre úgyis mindent megtudtok.” — És Sz. távoztával ? — Persze, beszélgetni kezdtünk. Ta­lán rossz előérzetünk volt? Nem tud­nám megmondani. Tény, hogy azt vitat­tuk, utána kellene néznünk, mi törté­nik ilyenkor éjszaka az üzem területén. — De nem indultak el? — Nem bizony. Most már bánjuk, de nem mentünk el. Illetve én mégiscsak elmentem, de akkor már hajnali fél öt volt. Az én reszortom, hogy négy har­minckor begyújtsam a szerviz­műhely elektromos kemencéjét. Első utam a portára vezetett. A szerviz-műhely kul­csa nem volt sehol. A portás szerint a rendész vitte el az éjszaka derekán. Na­gyon füstölögtem magamban, hol talá­lom meg ezt a rendészt ily kora hajnal­ban. — Észrevettem, hogy az irodaépület harmadik emeletén ég a villany. Meg­­vidámodva indultam el, hiszen eszembe jutott, hogy holnap fizetés, és ilyenkor az éjszakát K. rendszeresen a pénztár­szoba előtti virrasztással tölti. — Nem tapasztalt valami rendkívülit? Máskor is égni szokott odafenn a vil­lany? — Gondolom égni szokott. Hiszen mondom a páncélt őrzi K., jobban is lát, és talán nehezebben is alszik el, ha égeti a villanyt. Semmi rendkívülit nem tapasztaltam. Nekiindultam a lépcsőnek. Mintha fenntről harsány horkolást hal­lottam volna. Még gondoltam is, ettől akár az egész épületet ellophatnánk, úgy alszik. A horkolás a harmadik emeleten már furcsának és nyugtalanítónak hang­zott. — Idegesen ugrottam a bérosztály aj­tajához, nyitva volt. Ahogy benézek, minden ajtó nyitva, a pénztárfülke fel­feszítve. És a férfi, aki benn van, mint­ha nem horkolna, hanem hörögne. Be­néztem, most már mindent alaposan szemügyre vettem, elborzadva fedeztem fel, hogy a sarokban, a kassza előtt egy férfi fekszik. Háttal volt felém. — Kit látott a páncélnál feküdni? — Nem volt erőm hosszabban szem- görbehátú nénikéket életrekelteni. ("A főiskolán a Jegor Bulicsov öreg Grafi­áját

Next