Lobogó, 1966. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-14 / 50. szám
MODERN JOHANNA ■ a filmen, színpadon látva — jó szabályos szépségnek képzeltem Leül, leveszi kucsmáját. Szépvonalú arcához illő hajzuhatagot várok — s helyette néhány centis fiús frizurát visel. Ettől egyszerre szabálytalan-érdekessé válik az arca. Modern Johanna Színésznek is „szabálytalan!” — verseket ír, matematikusnak készült Beszélgetésünk sem a bevált, sokszor ismételt séma szerint indul: verssel kezdi „Mert nincs joga, nincs joga az embernek, hogy a megfoghatatlant magára öltse, s fölmutassa a semmit." — Ezt írja mottóként a riport fölé — mondja. — Szécsi Margit egyik verséből idéztem, s úgy érzem ez a legjellemzőbb rám, s arra amit tenni szeretnék. „Semmit felmutatni” nincs joga az embernek, a színésznek. Egy fiatal pályakezdő művész — mint amilyen én is vagyok — ezt különösen nem engedheti meg magának Nincs kifestve, ízléses-egyszerűen öltözik. Mintha félne a szépségétől. — Akadály a pályán. Sokszor mondták a szemembe, s nemegyszer mögöttem: túl szép ahhoz, hogy tehetséges legyen Úgy érzem ezért szeretne — mintegy védekezésképpen — ráncos arcú öregasszonyokat, és a Bernard a háza címszerepét játszotta.) S mit játszana most, egy évvel a főiskola befejezése után a Nemzeti Színház új tagjaként? — Júliát semmiképpen. Modern darabokat. Szívesen énekelnék musicalt is. S hogy mit szeretne még? Időt, sok-sok szabadidőt, hogy egy nap ne 24 órából álljon. — Alig jut időm az olvasásra, pedig azt szeretek legjobban. Regényt, drámát, verset. Régészetről, színházról. S ha van időm, tervezek — ruhát, maszkot. Kísérletezek Néha megpróbálok verset is írni. Ha nem lennék színész, költő szeretnék lenni... Sűrítem az elmondottakat, a vallomását. Nem tárulkozott ki ilyen könnyen, ilyen egymásba kapcsolódó mondatokban. Kissé zárkózott , mintha védekezne. Minden erre mutat: a fegyenc rövidre nyírt haj, a festeren arc Pedig Balogh Zsuzsa több mint szép, tehetséges Majdnem minden este színpadon látják. Hol a Nemzetiben, hol a Katona József Színházban. Sorolja a darabokat: Bécs 1934, Dundo Marote, Coriolanus, Két nő között, és — persze — Marat halála Amikor azt kérdezem tőle, mi a legszebb élménye 1966- ból, gondolkodás nélkül rávágja: — A Marat-beli beugrásom Váradi Hédi, Corday Sarolta alakítója hirtelen megbetegedett. Hétfő este kaptam meg a szerepét, kedden már szín- Gvilkssság decemberben — Én inkább — mondta a rendész hozzám fordulva — önnel tartanék. — De hiába, A. már vitte őt magával, mintha ezer esztendeje ismernék egymást és roppant jó barátságban lennének 7 óra 39 pere Gondosan és ismét lerajzoltuk a helyszínt, bemértük a távolságokat és egymással beszélgetve kíséreltük meg eloldani a jelenlegi legfontosabb kérdést: miért következett be a gyilkosság két különböző helyen. Fél nyolc után kilenc percet mutatott az órám, amikor egy illatos, kedves leányka lépett hozzám. Valahol kezdő gépíró, vagy titkárnő lehet Most egy papírlapot nyújtott át — Az éjszakás műszak névjegyzéke — mondta. — A tmk-sokat itt, nem meszsze, a folyosó túlsó végén tetszik megtalálni. — A téemkásokat? Honnan gondolja, hogy szükségem van rájuk. Szép, okos fény villant a lányka szemében. — Sz. elvtárs is téemkás ... volt. Lehajtotta a fejét, eltávozott. Menjünk hát a tmk-sokhoz. B. villanyszerelő, R. lakatos és N. villanyszerelő a folyosón álldogáltak Kialvatlan szemük vörösen égett, úgy álltak egymás mellett, mint a kimerültség élő szobrai. Bemutatkoztunk egymásnak. Gondolatban ,kipipáltam” a névsorból a neveket, itt volt mindenki Egyiküket már „ismertem”. A kapunál találkoztam vele érkezésemkor, a mentő mellett állt, ő találta meg Sz.-t vérbefagyva . Kérem, jöjjön velem — hívtam. — Ki kell hallgatnom, bár tudom, nem szívesen beszél ilyen dolgokról az ember. — B. a nevem. Úgy gondolom, segítenem kell, és segíteni szeretnék is ... de nem tudok sokat mondani. — Próbáljuk visszapörgetni az éjszakát. Sz. időben bejött dolgozni? — Igen pontos ember, ma sem késett. Együtt dolgoztunk egészen addig, amíg el nem hívták. — Ki hívta el? — Éjfél után talán negyed órával jött be hozzánk K. rendész. Néhány tréfás szót mondott, azután Sz.-hez fordult kérve őt, hogy menjen vele. Sz. letette a munkáját és indulni akart, amikor K. elvtárs N. kolléga mellé lépett. „Szakítám, kellene nekünk egy teleppel működő lámpa is.” N. megmondta, hogy ilyen lámpánk nincs a műhelyben. Sz. rám nézett, megértettem, mondtam, majd én hozok, el is mentem a lámpáért, odaadtam K.-nak, aki ezután a csoportvezetőmmel együtt eltávozott — Nem volt K. ideges’ — Nem nagyon figyeltem. Éjfél után a legnehezebb az éjszaka, az ember ilyenkor érzi igazán „másnaposnak’ magát. Az sem érdekelt, minek kell ez a telepes-lámpa, de ha a rendésznek kell — gondoltam —, biztosan szükséges lehet. — Ezután már nem is látták Sz.-t ? — Dehogynem. Fél kettő körül visszajött a műhelybe és fűrészlapokat kért. A kezében már ott volt a fűrészkeret, de lap nem volt benne. A kezünk ügyében levő hat fűrészlapot odaadtuk. — Most sem kérdeztek semmit a csoportvezetőtől? — De igen. N.-nek feltűnt a hosszú távolmaradása, megkérdezte, minek ilyenkor a fűrészlap. „Ne kérdezzetek semmit, K.-val vagyok együtt, és reggelre úgyis mindent megtudtok.” — És Sz. távoztával ? — Persze, beszélgetni kezdtünk. Talán rossz előérzetünk volt? Nem tudnám megmondani. Tény, hogy azt vitattuk, utána kellene néznünk, mi történik ilyenkor éjszaka az üzem területén. — De nem indultak el? — Nem bizony. Most már bánjuk, de nem mentünk el. Illetve én mégiscsak elmentem, de akkor már hajnali fél öt volt. Az én reszortom, hogy négy harminckor begyújtsam a szervizműhely elektromos kemencéjét. Első utam a portára vezetett. A szerviz-műhely kulcsa nem volt sehol. A portás szerint a rendész vitte el az éjszaka derekán. Nagyon füstölögtem magamban, hol találom meg ezt a rendészt ily kora hajnalban. — Észrevettem, hogy az irodaépület harmadik emeletén ég a villany. Megvidámodva indultam el, hiszen eszembe jutott, hogy holnap fizetés, és ilyenkor az éjszakát K. rendszeresen a pénztárszoba előtti virrasztással tölti. — Nem tapasztalt valami rendkívülit? Máskor is égni szokott odafenn a villany? — Gondolom égni szokott. Hiszen mondom a páncélt őrzi K., jobban is lát, és talán nehezebben is alszik el, ha égeti a villanyt. Semmi rendkívülit nem tapasztaltam. Nekiindultam a lépcsőnek. Mintha fenntről harsány horkolást hallottam volna. Még gondoltam is, ettől akár az egész épületet ellophatnánk, úgy alszik. A horkolás a harmadik emeleten már furcsának és nyugtalanítónak hangzott. — Idegesen ugrottam a bérosztály ajtajához, nyitva volt. Ahogy benézek, minden ajtó nyitva, a pénztárfülke felfeszítve. És a férfi, aki benn van, mintha nem horkolna, hanem hörögne. Benéztem, most már mindent alaposan szemügyre vettem, elborzadva fedeztem fel, hogy a sarokban, a kassza előtt egy férfi fekszik. Háttal volt felém. — Kit látott a páncélnál feküdni? — Nem volt erőm hosszabban szem- görbehátú nénikéket életrekelteni. ("A főiskolán a Jegor Bulicsov öreg Grafiáját