Lobogó, 1966. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-21 / 51. szám
Fotó: KOMLÓS TIBOR Egy szál imbolygó sárga fény. Mennyi sejtelmes, titkos árnyék lebben mögötte. A fantázia különös alakzatokat, mesebeli lények táncát, óriások és parányok torzóit varázsolja a láng mögötti mozgó homályba. Hány féle hangulatot teremthet. Lehet ünnepélyesen áhítatos. Amint finom porcelánok illedelmes zaját, ezüstkések, kanalak, tompa csilingelését idézi. Vagy rokonszenvesen intim. Megértően lezárja a tág horizontot, csak két emberre szabott kis térségnek kölcsönzi fényét. Lehet, harsány. Szögletes, formákkal, modern bútorok között derűt parancsol, élénk színekkel kitűnő háttér egy napos délelőttön a szobában. Minderre képes egyetlen parafinból, viaszból öntött gyertyaszál. Most ismét felfedezték. Divat lett. Hosszú évtizedek feledésének ködéből támadt fel gazdagabban, mint valaha. Megérdemelte. Méltatlanul tűnt el a színről. Egyiptom fáraói közvetlen ősével, az olajméccsel világították meg tágas termeiket. István király konyhájában a kipergetett méz után megmaradt sonkolyba, viaszba húzták a kócot, s az világított a fortyogó üstök fölött. A középkorban már egész technológiája fejlődött ki a gyertyaöntésnek. Hunyadi Mátyás udvarában pedig céhekbe tömörültek az iparosok. Évszázados mesterség. Ma mégsincs tucatnál több művelője. S ők is, mint utolsó mohikánok, féltve őrzik a módszereket, amelyek lényegüket tekintve mit sem változtak emberöltőkön át. Persze a mostanában jelentkező hatalmas igényeket már gyárak, gépek segítik kielégíteni. Mégis, az országban egyetlen gyertyaöntő tanuló van, Nagy Annamária. A még húszon innen levő lány édesapja, ifjú Nagy Lajos műhelyében, a gyertyaöntő dinasztia nyomdokaiba lép.. Nem hal ki tehát egyelőre a Nagy családban sem a mesterség. A Tarcali út 19-ben berendezett műhely, s az itt folyó munka nagy múltra tekint már vissza. A mai mester, édesapja 1925-ben először készített csavart gyertyát, amely azóta hódító utat járt be. Háromszázhatvan féle formát őriznek a kis műhelyben, s a színek, méretek változatosságának még csak felsorolására sem vállalkozom. Kicsit több ez már mint egyszerű ipar. — Művészetté „fajult” napjainkban — mosolyog egy csipetnyi büszkeséggel Nagy Lajos — egy kicsit formatervezés, egy kicsit szobormintázás, festészet. Jó dolog a viaszt formálni. Aligha van engedelmesebb anyag, amely ilyen könnyedén, makrancoskodás nélkül simul az alakító ujjak mozdulatára. Szinte „kitalálja” a tervező gondolatát, s már előre felveszi az elképzelt, kívánt fazont. Együttműködik készítőjével. — Nagyon sok mostanában az amatőr gyertyaöntő. Néha már-már hiánycikk a háztartási boltokban a padlóviasz. Nem félti a kenyerét? — Sok amatőr rádióépítő is van. Azért a rádiót mégis csak az Orion készíti, s nem fáj az amatőrök miatt a feje. Mit tegyünk, most nemcsak a gyertyadivat, hanem a gyertyaöntés is. — És ha elmúlik? — Teljesen talán nem. Az mindenesetre biztos, hogy a mesterség kihalását csak ideigóráig késlelteti az újólag feltámadt gyertyakultusz. Nincs már utánpótlás. Ki megy el ma gyertyaöntőnek? Főleg Budapesten? — És ön? — Én még végigcsinálom, ha lehet, s talán a lányom sem unja el hamar. De valószínűleg itt is csonkig égnek a gyertyák. — Most szezon van. Készítünk kicsi és nagy gyertyákat, rövidet, hosszút, gömb alakút vagy hasásábot. — Melyiket könnyebb? — Egyiket sem és mindegyiket. Érteni kell hozzá. Öntöttem már olyan gyertyát, amely a meggyújtás után szinte egy pillanat alatt ellobbant, de olyan kétméteres, tizenötkilós kolosszust is, amelynek tenyérnyi lángja, ha júniusban gyújtottuk volna meg, még ma is lobogna. MÜLLER TIBOR A műhely „karácsonyfája" Gyertyaorgona Az utolsó ecsetvonások Gondolatok gyertyafénynél