Lobogó, 1966. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1966-12-28 / 52. szám

Magyari Pál ezredes, a katonai kommentátora írja: ILYENKOR ÓÉV VÉGÉN, új esztendő elején a szokásosnál jó­val szaporábban zakatolnak a nemzetközi hírügynökségek telex­gépei. Mintha most akarnának be­hozni valami nagy, egész eszten­dei lemaradást! Ám, ha bepillantunk a géptáv­írókról letekeredő hosszú papírkí­gyókba, nyomban rájöhetünk másról van szó. Egymást követik a világpolitika nagyjainak nyilatko­zatai. Államférfiak, diplomaták, katona vezetők adnak év végi vagy újévi interjúkat, értékelik a lezárt esztendőt, s körvonalazzák­­ a terveket, elképzeléseket, remé­nyeket a következőre. Bevallom, van nekem egy ko­pottas, bordó bőrbe kötött jegy­zetfüzetem. Karácsony táján min­dig előveszem, s feljegyzem benne a világpolitika kulcsembereinek legérdekesebb év végi, év eleji köz­léseit. Aztán elzárom a füzetet — és csak akkor veszem ismét elő, amikor megint öregebbek lettünk egy esztendővel. Most arra gondoltam: mi lenne, ha ezt a jegyzetfüzetet használnám fel év végi katonapolitikai áttekin­tésem alapjául? ÉS AZ ELSŐ BEJEGYZÉS dátuma: ja­nuár 1. A feljegyzés alapjául szolgáló hírügynökségi terviratokat a texasi Austinból keltezték. Austin közelében van a Johnson-ranch, az Egyesült Ál­lamok elnökének birtoka. Itt töltötte a múlt szilvesztert a Johnson-család. Új­ságírók hada sereglett hát oda, várva az elnöki nyilatkozatot. Lyndon B. Johnson maga nem nyilatkozott, de a „környezetéhez tartozó személyek” fel­hatalmazást kaptak arra, hogy a randh híres szertartása, a látványos ökörsütés közben kifejtsék a riportereknek, mi­ként vélekedik ,,LBJ” bizonyos döntő problémákról. A meghatalmazottak közléseiből egy mondatot jegyeztem fel, néhány piros ceruzás aláhúzással és kérdőjellel. Íme a mondat „Az elnök 1965. évi legnagyobb csalódását a vietnami helyzettel kapcsolatos kudarcok alkották, mindez azonban nem tántorította el az elnököt ama szándékától, hogy tovább fáradozzék egy vég­leges vietnami elrendezésért.. A piros aláhúzások és kérdőjelek most emlékezetembe idézték akkori töprengéseimet: vajon milyen­­ kudar­cokra — a hadszíntéren elszenvedet­tekre vagy a szélhámos béke-offenzí­­vában szenvedettekre — céloztak-e Johnson szóvivői, amikor az elnök 1965. évi legnagyobb csalódására utal­tak? És ugyan mit értett Johnson ,„vég­leges vietnami elrendezés”-en? Az események alakulása azóta szük­ségtelenné tette a kérdőjeleket! 1966 első napjaiban Johnson „pihent” és nem kívánt személyesen találkozni az újságírókkal. Ma már azonban tudjuk, ott és akkor fontos döntéseket készített elő. Ezek eszkalációs döntések voltak, a háború kiterjesztésére vonatkoztak! Január 31-én az elnök bejelentette: újra elrendelte Észak-Vietnam harminc­két napja szüneteltetett bombázását. „A világ most világosabban láthatja, mint valaha, hogy ki az agresszor és ki munkálkodik a béke érdekében." — ezt az intézkedéssel kapcsolatban nem más mondotta, mint maga Johnson. Azt hi­szem, e kijelentését vita nélkül elfo­gadhatjuk. Különösképpen, hogy ha sor­ra vesszük az év további eseményeit. Egy esztendő leforgása alatt az elnök parancsára megduplázták a vietnami térségben harcoló agresszív amerikai csapatok létszámát. Míg a múlt év vé­gén 190 000 amerikai katona tartózko­dott a dél-vietnami térségben, addig 1966 végét már csaknem négyszázezren töltik ott. Pontosabban annyian, ahá­­nyan az odaszállítottak közül életben maradnak... A januárban folytatott eszkaláció csúcspontjaként pedig a na­pokban Johnson utasítására immár Hanoi belvárosaira is bombák zúdul­tak. Íme ezt jelenti az agresszorok szótá­rában a fáradozás „egy végleges viet­nami elrendezésért". EGY MÁSIK BEJEGYZÉS a jegyzet­­füzetemben ugyanazokból a napokból i­s ugyancsak az amerikai földrészről származik. Ott járt akkoriban Erhard bonni kancellár, s ő jelentette be nagy szenzációként: 1966-ra meghívta John­­sont Nyugat-Németországba. Óvatosan hozzáfűzte: „A látogatás időpontja az ame­rikai elnök elfoglaltságától és a nemzetközi helyzet alakulásától függ­­. ” Azt nem tette hozzá, hogy és persze a nyugat-németországi belső helyzet alakulásától. Nemcsak ő bízott nagyon önmagában, hanem vendéglátói is olyan pillérnek tekintették még Nyugat-Né­­metországot, ,amelyre az Egyesült Ál­lamok Nyugat-Európában a legnagyobb mértékben építhet". Nos, ebben a pillérben időközben re­pedések­ keletkeztek. Először katonai-hatalmi válság rob­bant ki a Starfighter repülőgépek tö­meges katasztrófájának kapcsán. A tá­bornoki kar jelentős része „fellázadt" a von Hassel hadügyminiszter által kép­viselt, de lényegében Erhard kancellár által megszabott katonai vezetés és fegyverkezési politika ellen. Nem az új Wehrmacht kiépítésének programjával szálltak szembe, hanem azt állították: „árulásszámba menő képtelenség” rop­pant pénzekért megvásárolni mindazon amerikai fegyvereket, amelyeket McNa­mara a „felesleges készletek” listájára vett — miközben Washington csak „diplomáciai bújócskát játszik”, ami­kor Bonn nukleáris fegyverkezési kö­veteléseiről van szó. A tábornokok zendülése politikai láncreakciót indított el Bonnban — és 1966 végére eltemette az Erhard-kor­­mányt. Hogy ez milyen változást jelent — arra még nem lehet, válaszolni. Lehet­séges az­ is, hogy az úgynevezett „nagy koalíció” ismét csak eszköz lesz német és külföldi erők kezében, amelyek Nyugat-Németországot a reakció, a mi­­litarizmus legfőbb nyugat-európai híd­főjeként akarják konzerválni. De a ku­lisszák mögött bonyolult erők hatnak. Egy közeli jóbarátom, akinek a múlt hetekben módja volt közvetlen közelről figyelni a bonni politika viharait, nyo­matékosan felhívta a figyelmemet né­hány érdekes körülményre. Ezek: Bonnban nagy a népszerűsége kormánykörökben is a de gaulle-i po­litikának; sok szó esik arról, hogy Wil­ly Brandt, az új kormány külügyminisz­tere a válság időszakában sorozatosan együtt vacsorázott Abraszimov szovjet nagykövettel; közismert Adenauer szá­mos megnyilatkozása a szovjet—nyu­gatnémet és a francia—nyugatnémet viszony rendezését illetően. Az is köz­tudott, hogy Kurt Georg Kiesinger, az új kancellár Adenauer „megújított né­zeteinek” képviselője, Adenauer bizal­masa. Erhard nem vette figyelembe Ade­nauer figyelmeztetéseit, továbbra is az Egyesült Államokkal szinkronizálta po­litikáját­­ és megbukott, így hát elma­radt — persze más, valóban nemzetközi okok, elsősorban a vietnami konfliktus éleződése miatt — az év elején beha­rangozott Johnson-látoga­tás, s Bonn miután magabiztos, egyértelmű Ame­­rika-hűséggel kezdte az 1966-os évet, 1967 küszöbét legalábbis kérdőjelekkel lépi át.­­ A BONNI VIZITET egyébként nem­csak Erhard­­vette az év elején komo­lyan, hanem a Fehér Ház is. Sőt, John­son tulajdonképpen nemcsak Nyugat- Németországba akart ellátogatni. A fel­jegyzések emlékezetembe idézték a Johnson-környezet egy további kijelen­tését is, amely a New York Times 1966. január 2-i számában így jelent meg: „Johnson — noha még nincsenek pon­tos tervek — az új esztendőben szeret­ne külföldi utakat tenni, s így esetleg ellátogatna Franciaországba, hogy ta­lálkozzék De Gaulle elnökkel. . Milyen nyílt felhívás volt ez a kerin­­gőre, egy De Gaulle által írt meghívás kikényszerítésére?! De Párizs fagyosan hallgatott! Hiszen a francia államfő már szilveszter esti rádió- és televízió beszédében a nyilvánosság elé tárta: milyen irányban akar előre mozogni Párizs politikája és diplomáciája 1966- ban. A bordófedelű jegyzetfüzet így őrzi De Gaulle tábornok legérdekesebb kijelentéseit: „Mindent megteszünk avégett, hogy ne kerüljünk bele véletle­nül semmilyen háborúba, amely nem a mi háborúnk... Külpoliti­kai téren kiindulva az ismét meg­szerzett függetlenségből és nem változtatva baráti kapcsolatain­kon és szövetségeseinken, még nagyobb mértékben fejleszthet­jük gazdasági, tudományos és műszaki kapcsolatainkat a keleti országokkal.. Úgy érzem, a nyugati politikai szín­téren — ahol jól ismert „hagyomány” az elvtelenség, a következetlenség, az ígéretek megtagadása — ritkán talál­kozunk az elvhűségnek, a következetes­ségnek, az ígéretek komolyságának De Gaulle által nyújtott példájával. Franciaország kiválása a NATO ka­tonai szervezetéből, állásfoglalása a délkelet-ázsiai agresszióval szemben, egy sor fontos lépése a nemzetközi po­litikában a béke erőinek oldalán azt mutatta, hogy­ De Gaulle nagyon komo­lyan veszi a múlt szilveszterkor mon­dott szavait. De Gaulle júniusi látogatása a Szov­jetunióban, majd Koszigin szovjet mi­niszterelnök párizsi útja decemberben immár cáfolhatatlanná tették: „Két különböző társadalmi rendszerű nagyhatalom — a Szovjetunió és Fran­ciaország — most először jutott arra az elhatározásra, hogy kapcsolatait szi­lárd alapokra helyezi és lépésről lépés­re halad az érintkezések és a kapcsola­tok sokoldalú kifejlesztésének útján." Ezek Koszigin miniszterelnök szavai voltak a francia televízióban.­­ NEM VÉLETLEN, hogy a NATO-kö­­telékektől szabaduló francia politika­­ elsősorban a Szovjetunióra irányítja figyelmét. A béke és stabilitás legszi­lárdabb tényezője ma a világon a Szov­jetunió és a köré tömörülő szocialista országok. A szocialista világrendszer nö­vekvő ereje, békét óvó határozott in­tézkedései rányomták bélyegüket az egész esztendő nemzetközi életére. 1966 első napjaiban Leonyid Brezs­­nyev vezetésével szovjet párt és kor­mányküldöttség járt a Mongol Népköz­­társaságban. A taskenti béketalálkozó sikere után — amely az év első napjai­ban a szovjet diplomácia igazi békesi­­kerét jelentette — Brezsnyev a követ­kezőket mondotta az ulánbátori barát­sági gyűlésen: "• ......az SZKP és a szovjet ál­lam külpolitikai tevékenységének középpontjában a szocialista kö­zösség és a nemzetközi kommu­nista mozgalom tömörítéséért ví­vott harc áll... A szovjet állam következetesen védelmezi a kü­lönböző társadalmi rendszerű ál­lamok békés egymás mellett élé­sének elvét, de nem lehet szó bé­kés egymás mellett élésről, ha nem harcolunk azok ellen, akik szeretnék aláásni ezt az elvet, ha nem küzdünk az imperialista agresszió, valamint a más álla­mok és népek ügyeibe való be­avatkozás mindenfajta kísérlete ellen.” Mind a Brezsnyev-látogatás, mind a Seljepin vezette küldöttség Hanoiban folytatott tárgyalásai már az év elején ráirányítottak a reflektorfényt a Szov­jetunió azon erőfeszítéseire, amelyek­nek célja a harcoló Vietnam fokozott megsegítése és e segítség érdekében akcióegység létrehozása volt, még azok­kal a kínai vezetőkkel is, akik közben „első számú ellenségükké" minősítették az úgynevezett „szovjet revizionistá­kat”, s akik kiagyalták azt az elméletet, hogy az „imperializmus legyőzéséhez a szovjet revizionisták legyőzésén ke­resztül vezet az út.” Peking csak dü­hödt kirohanásokkal válaszolt a szov­jet felhívásokra. A szovjet külpolitikát azonban nem lehetett letérítenie a lenini útról. Ez év március végén , április elején az SZKP XXIII. kongresszusa megbízta a Köz­ponti Bizottságot, hogy a jövőben is folytassa ezt a külpolitikát. A XXIII. kongresszus után a Peking­­ből irányított rágalom­hadjárat meg­hatványozódott és a Kínai Népköztár­saságot megrázó belső eseményekkel, az úgynevezett­ „nagy proletár kulturá­lis forradalommal”, meg a vörösgárdis­ták mozgalmával fantasztikus arányo­kat öltött. 1966 szeptemberében egy washingtoni jelentés azt mondotta: „Az USA-ban kibontakozóban van az az el­képzelés, hogy ha nem is lehet meg­egyezni Moszkvával Kína ellen Viet­nam rovására, bizonyos körülmények között meg lehet egyezni Pekinggel Moszkva ellen, Vietnam rovására ...” Joggal állapította meg a Pravda no­vember 27-i cikke: „A nemzetközi po­rondon ma egyre jobban kirajzolódik a kínai vezetők politikájának kettőssé­ge. Egyrészt szavakban olyan irányvo­nalat próbálnak ráerőszakolni a test­vérpártokra, amely a nemzetközi hely­zet szakadatlan élezéséhez, és végső fokon a háborúhoz vezetne, állítólag a világforradalom nevében. Másrészt azonban olyan gyakorlati irányvonalat követnek, amely azon a számításon alapszik, hogy távolmaradnak az impe­rializmus elleni harctól.. A Szovjetunió, a szocialista tábor, a nemzetközi kommunista és munkás­­mozgalom állásfoglalása teljesen egy­értelmű: határozottan fellépnek minden imperialista agressziós kísérlettel és tervvel szemben, minden lehető anya­gi, erkölcsi, katonai módon támogatják az agresszió ellen küzdő hős vietnami népet, állandóan leleplezik az imperia­lista vezető körök háborús terveit , s egyben mindent megtesznek a békés egymás mellett élés elveinek érvényre juttatásáért, a béke megóvásáért. 1966 ESEMÉNY­EI a jegyzetfü­zetem alapján ekként összegezhe­tem: ebben az esztendőben is erő­södött az imperializmus elleni nemzetközi összefogás; az Egyesült Államok képtelen győzni Viet­namban, a nemzetközi porondon — és különösen az európai szín­téren — pedig nagy arányú erje­dés­ indult meg a békés egymás mellett élés alapján. S már hegyezem is a ceruzám, hogy felírhassam jegyzetfüzetem­■ be az újabb idézeteket, nyilatko­zatokat: mit várnak, remélnek, kí­■ vannak a politikusok, a katonai vezetők 1967-től.

Next