Lobogó, 1966. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-28 / 52. szám
Magyari Pál ezredes, a katonai kommentátora írja: ILYENKOR ÓÉV VÉGÉN, új esztendő elején a szokásosnál jóval szaporábban zakatolnak a nemzetközi hírügynökségek telexgépei. Mintha most akarnának behozni valami nagy, egész esztendei lemaradást! Ám, ha bepillantunk a géptávírókról letekeredő hosszú papírkígyókba, nyomban rájöhetünk másról van szó. Egymást követik a világpolitika nagyjainak nyilatkozatai. Államférfiak, diplomaták, katona vezetők adnak év végi vagy újévi interjúkat, értékelik a lezárt esztendőt, s körvonalazzák a terveket, elképzeléseket, reményeket a következőre. Bevallom, van nekem egy kopottas, bordó bőrbe kötött jegyzetfüzetem. Karácsony táján mindig előveszem, s feljegyzem benne a világpolitika kulcsembereinek legérdekesebb év végi, év eleji közléseit. Aztán elzárom a füzetet — és csak akkor veszem ismét elő, amikor megint öregebbek lettünk egy esztendővel. Most arra gondoltam: mi lenne, ha ezt a jegyzetfüzetet használnám fel év végi katonapolitikai áttekintésem alapjául? ÉS AZ ELSŐ BEJEGYZÉS dátuma: január 1. A feljegyzés alapjául szolgáló hírügynökségi terviratokat a texasi Austinból keltezték. Austin közelében van a Johnson-ranch, az Egyesült Államok elnökének birtoka. Itt töltötte a múlt szilvesztert a Johnson-család. Újságírók hada sereglett hát oda, várva az elnöki nyilatkozatot. Lyndon B. Johnson maga nem nyilatkozott, de a „környezetéhez tartozó személyek” felhatalmazást kaptak arra, hogy a randh híres szertartása, a látványos ökörsütés közben kifejtsék a riportereknek, miként vélekedik ,,LBJ” bizonyos döntő problémákról. A meghatalmazottak közléseiből egy mondatot jegyeztem fel, néhány piros ceruzás aláhúzással és kérdőjellel. Íme a mondat „Az elnök 1965. évi legnagyobb csalódását a vietnami helyzettel kapcsolatos kudarcok alkották, mindez azonban nem tántorította el az elnököt ama szándékától, hogy tovább fáradozzék egy végleges vietnami elrendezésért.. A piros aláhúzások és kérdőjelek most emlékezetembe idézték akkori töprengéseimet: vajon milyen kudarcokra — a hadszíntéren elszenvedettekre vagy a szélhámos béke-offenzívában szenvedettekre — céloztak-e Johnson szóvivői, amikor az elnök 1965. évi legnagyobb csalódására utaltak? És ugyan mit értett Johnson ,„végleges vietnami elrendezés”-en? Az események alakulása azóta szükségtelenné tette a kérdőjeleket! 1966 első napjaiban Johnson „pihent” és nem kívánt személyesen találkozni az újságírókkal. Ma már azonban tudjuk, ott és akkor fontos döntéseket készített elő. Ezek eszkalációs döntések voltak, a háború kiterjesztésére vonatkoztak! Január 31-én az elnök bejelentette: újra elrendelte Észak-Vietnam harminckét napja szüneteltetett bombázását. „A világ most világosabban láthatja, mint valaha, hogy ki az agresszor és ki munkálkodik a béke érdekében." — ezt az intézkedéssel kapcsolatban nem más mondotta, mint maga Johnson. Azt hiszem, e kijelentését vita nélkül elfogadhatjuk. Különösképpen, hogy ha sorra vesszük az év további eseményeit. Egy esztendő leforgása alatt az elnök parancsára megduplázták a vietnami térségben harcoló agresszív amerikai csapatok létszámát. Míg a múlt év végén 190 000 amerikai katona tartózkodott a dél-vietnami térségben, addig 1966 végét már csaknem négyszázezren töltik ott. Pontosabban annyian, ahányan az odaszállítottak közül életben maradnak... A januárban folytatott eszkaláció csúcspontjaként pedig a napokban Johnson utasítására immár Hanoi belvárosaira is bombák zúdultak. Íme ezt jelenti az agresszorok szótárában a fáradozás „egy végleges vietnami elrendezésért". EGY MÁSIK BEJEGYZÉS a jegyzetfüzetemben ugyanazokból a napokból is ugyancsak az amerikai földrészről származik. Ott járt akkoriban Erhard bonni kancellár, s ő jelentette be nagy szenzációként: 1966-ra meghívta Johnsont Nyugat-Németországba. Óvatosan hozzáfűzte: „A látogatás időpontja az amerikai elnök elfoglaltságától és a nemzetközi helyzet alakulásától függ. ” Azt nem tette hozzá, hogy és persze a nyugat-németországi belső helyzet alakulásától. Nemcsak ő bízott nagyon önmagában, hanem vendéglátói is olyan pillérnek tekintették még Nyugat-Németországot, ,amelyre az Egyesült Államok Nyugat-Európában a legnagyobb mértékben építhet". Nos, ebben a pillérben időközben repedések keletkeztek. Először katonai-hatalmi válság robbant ki a Starfighter repülőgépek tömeges katasztrófájának kapcsán. A tábornoki kar jelentős része „fellázadt" a von Hassel hadügyminiszter által képviselt, de lényegében Erhard kancellár által megszabott katonai vezetés és fegyverkezési politika ellen. Nem az új Wehrmacht kiépítésének programjával szálltak szembe, hanem azt állították: „árulásszámba menő képtelenség” roppant pénzekért megvásárolni mindazon amerikai fegyvereket, amelyeket McNamara a „felesleges készletek” listájára vett — miközben Washington csak „diplomáciai bújócskát játszik”, amikor Bonn nukleáris fegyverkezési követeléseiről van szó. A tábornokok zendülése politikai láncreakciót indított el Bonnban — és 1966 végére eltemette az Erhard-kormányt. Hogy ez milyen változást jelent — arra még nem lehet, válaszolni. Lehetséges az is, hogy az úgynevezett „nagy koalíció” ismét csak eszköz lesz német és külföldi erők kezében, amelyek Nyugat-Németországot a reakció, a militarizmus legfőbb nyugat-európai hídfőjeként akarják konzerválni. De a kulisszák mögött bonyolult erők hatnak. Egy közeli jóbarátom, akinek a múlt hetekben módja volt közvetlen közelről figyelni a bonni politika viharait, nyomatékosan felhívta a figyelmemet néhány érdekes körülményre. Ezek: Bonnban nagy a népszerűsége kormánykörökben is a de gaulle-i politikának; sok szó esik arról, hogy Willy Brandt, az új kormány külügyminisztere a válság időszakában sorozatosan együtt vacsorázott Abraszimov szovjet nagykövettel; közismert Adenauer számos megnyilatkozása a szovjet—nyugatnémet és a francia—nyugatnémet viszony rendezését illetően. Az is köztudott, hogy Kurt Georg Kiesinger, az új kancellár Adenauer „megújított nézeteinek” képviselője, Adenauer bizalmasa. Erhard nem vette figyelembe Adenauer figyelmeztetéseit, továbbra is az Egyesült Államokkal szinkronizálta politikáját és megbukott, így hát elmaradt — persze más, valóban nemzetközi okok, elsősorban a vietnami konfliktus éleződése miatt — az év elején beharangozott Johnson-látogatás, s Bonn miután magabiztos, egyértelmű Amerika-hűséggel kezdte az 1966-os évet, 1967 küszöbét legalábbis kérdőjelekkel lépi át. A BONNI VIZITET egyébként nemcsak Erhardvette az év elején komolyan, hanem a Fehér Ház is. Sőt, Johnson tulajdonképpen nemcsak Nyugat- Németországba akart ellátogatni. A feljegyzések emlékezetembe idézték a Johnson-környezet egy további kijelentését is, amely a New York Times 1966. január 2-i számában így jelent meg: „Johnson — noha még nincsenek pontos tervek — az új esztendőben szeretne külföldi utakat tenni, s így esetleg ellátogatna Franciaországba, hogy találkozzék De Gaulle elnökkel. . Milyen nyílt felhívás volt ez a keringőre, egy De Gaulle által írt meghívás kikényszerítésére?! De Párizs fagyosan hallgatott! Hiszen a francia államfő már szilveszter esti rádió- és televízió beszédében a nyilvánosság elé tárta: milyen irányban akar előre mozogni Párizs politikája és diplomáciája 1966- ban. A bordófedelű jegyzetfüzet így őrzi De Gaulle tábornok legérdekesebb kijelentéseit: „Mindent megteszünk avégett, hogy ne kerüljünk bele véletlenül semmilyen háborúba, amely nem a mi háborúnk... Külpolitikai téren kiindulva az ismét megszerzett függetlenségből és nem változtatva baráti kapcsolatainkon és szövetségeseinken, még nagyobb mértékben fejleszthetjük gazdasági, tudományos és műszaki kapcsolatainkat a keleti országokkal.. Úgy érzem, a nyugati politikai színtéren — ahol jól ismert „hagyomány” az elvtelenség, a következetlenség, az ígéretek megtagadása — ritkán találkozunk az elvhűségnek, a következetességnek, az ígéretek komolyságának De Gaulle által nyújtott példájával. Franciaország kiválása a NATO katonai szervezetéből, állásfoglalása a délkelet-ázsiai agresszióval szemben, egy sor fontos lépése a nemzetközi politikában a béke erőinek oldalán azt mutatta, hogy De Gaulle nagyon komolyan veszi a múlt szilveszterkor mondott szavait. De Gaulle júniusi látogatása a Szovjetunióban, majd Koszigin szovjet miniszterelnök párizsi útja decemberben immár cáfolhatatlanná tették: „Két különböző társadalmi rendszerű nagyhatalom — a Szovjetunió és Franciaország — most először jutott arra az elhatározásra, hogy kapcsolatait szilárd alapokra helyezi és lépésről lépésre halad az érintkezések és a kapcsolatok sokoldalú kifejlesztésének útján." Ezek Koszigin miniszterelnök szavai voltak a francia televízióban. NEM VÉLETLEN, hogy a NATO-kötelékektől szabaduló francia politika elsősorban a Szovjetunióra irányítja figyelmét. A béke és stabilitás legszilárdabb tényezője ma a világon a Szovjetunió és a köré tömörülő szocialista országok. A szocialista világrendszer növekvő ereje, békét óvó határozott intézkedései rányomták bélyegüket az egész esztendő nemzetközi életére. 1966 első napjaiban Leonyid Brezsnyev vezetésével szovjet párt és kormányküldöttség járt a Mongol Népköztársaságban. A taskenti béketalálkozó sikere után — amely az év első napjaiban a szovjet diplomácia igazi békesikerét jelentette — Brezsnyev a következőket mondotta az ulánbátori barátsági gyűlésen: "• ......az SZKP és a szovjet állam külpolitikai tevékenységének középpontjában a szocialista közösség és a nemzetközi kommunista mozgalom tömörítéséért vívott harc áll... A szovjet állam következetesen védelmezi a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élésének elvét, de nem lehet szó békés egymás mellett élésről, ha nem harcolunk azok ellen, akik szeretnék aláásni ezt az elvet, ha nem küzdünk az imperialista agresszió, valamint a más államok és népek ügyeibe való beavatkozás mindenfajta kísérlete ellen.” Mind a Brezsnyev-látogatás, mind a Seljepin vezette küldöttség Hanoiban folytatott tárgyalásai már az év elején ráirányítottak a reflektorfényt a Szovjetunió azon erőfeszítéseire, amelyeknek célja a harcoló Vietnam fokozott megsegítése és e segítség érdekében akcióegység létrehozása volt, még azokkal a kínai vezetőkkel is, akik közben „első számú ellenségükké" minősítették az úgynevezett „szovjet revizionistákat”, s akik kiagyalták azt az elméletet, hogy az „imperializmus legyőzéséhez a szovjet revizionisták legyőzésén keresztül vezet az út.” Peking csak dühödt kirohanásokkal válaszolt a szovjet felhívásokra. A szovjet külpolitikát azonban nem lehetett letérítenie a lenini útról. Ez év március végén , április elején az SZKP XXIII. kongresszusa megbízta a Központi Bizottságot, hogy a jövőben is folytassa ezt a külpolitikát. A XXIII. kongresszus után a Pekingből irányított rágalomhadjárat meghatványozódott és a Kínai Népköztársaságot megrázó belső eseményekkel, az úgynevezett „nagy proletár kulturális forradalommal”, meg a vörösgárdisták mozgalmával fantasztikus arányokat öltött. 1966 szeptemberében egy washingtoni jelentés azt mondotta: „Az USA-ban kibontakozóban van az az elképzelés, hogy ha nem is lehet megegyezni Moszkvával Kína ellen Vietnam rovására, bizonyos körülmények között meg lehet egyezni Pekinggel Moszkva ellen, Vietnam rovására ...” Joggal állapította meg a Pravda november 27-i cikke: „A nemzetközi porondon ma egyre jobban kirajzolódik a kínai vezetők politikájának kettőssége. Egyrészt szavakban olyan irányvonalat próbálnak ráerőszakolni a testvérpártokra, amely a nemzetközi helyzet szakadatlan élezéséhez, és végső fokon a háborúhoz vezetne, állítólag a világforradalom nevében. Másrészt azonban olyan gyakorlati irányvonalat követnek, amely azon a számításon alapszik, hogy távolmaradnak az imperializmus elleni harctól.. A Szovjetunió, a szocialista tábor, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom állásfoglalása teljesen egyértelmű: határozottan fellépnek minden imperialista agressziós kísérlettel és tervvel szemben, minden lehető anyagi, erkölcsi, katonai módon támogatják az agresszió ellen küzdő hős vietnami népet, állandóan leleplezik az imperialista vezető körök háborús terveit , s egyben mindent megtesznek a békés egymás mellett élés elveinek érvényre juttatásáért, a béke megóvásáért. 1966 ESEMÉNYEI a jegyzetfüzetem alapján ekként összegezhetem: ebben az esztendőben is erősödött az imperializmus elleni nemzetközi összefogás; az Egyesült Államok képtelen győzni Vietnamban, a nemzetközi porondon — és különösen az európai színtéren — pedig nagy arányú erjedés indult meg a békés egymás mellett élés alapján. S már hegyezem is a ceruzám, hogy felírhassam jegyzetfüzetem■ be az újabb idézeteket, nyilatkozatokat: mit várnak, remélnek, kí■ vannak a politikusok, a katonai vezetők 1967-től.