Lobogó, 1966. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1966-08-10 / 32. szám

Strogoff Mihály újpesti kalandjai . „A kihallgatásra elővezetett, és az író­asztallal szemközt helyet foglaló Mé­száros István gyanúsított kihallgatása előtt a kézi bilincsét meglazították. A kihallgatás közben a gyanúsított hirte­len felborította az asztalt, majd a két őr között az irodából kirohant. A gyanú­sított után siető őrök egymást akadá­lyozták a helyiségből történő kijutásban. Mire kiérkeztek, a folyosótól jobbra, már csak a kézibilincset látták. Noha igen gyorsan a körfolyosón végig futot­tak, a gyanúsítottat nem találták többé. Az épület kapuit nyomban lezárták. A rendőrséget az ügyészség azonnal érte­sítette.” Így szólt az első, a tájékoztatásunkra készített jelentés. Az ügyészség első emeletét azonnal átkutattuk, és az érin­tett ügyészi szobától balra, az egyik tár­gyalóteremben nyitott ablakra figyel­tünk fel. Az ablakból a mellékutcára lehetett látni. Megfelelő eszközökkel megvilágítottuk az utcát, és ekkor vér­nyomokat találtunk az ablak alatt. Amikor az ablak környezetét gondo­san szemügyre vettük, kirajzolódtak előttünk a szökés körvonalai. Mészáros, amikor jobb felé eldobta a bilincsét, arra számított, hogy az ügyész­ségi teremből kirohanó fegyőrök a bi­lincsek irányába indulnak majd, így né­hány másodpercnyi egérutat adnak az ő számára. A kihallgatási terem az első emeleten volt. Ablakára semmiféle rá­csot nem szereltek. A menekülő arra épített, hogy a többi ablakon sincs a szökést gátló akadály. Így azután be­rontott a megfelelő távolságra levő te­rembe, feltépte az ablakot, kitekintett. Alatta nyolcméteres mélység tátongott. A menekült vakmerő, kisportolt, akro­bataügyességű férfi volt. Letekintett az utcára, látta, hogy az ablak alatt négy méterre levő, és a fal síkjából mintegy negyven-ötven centiméternyire kiálló perem éppen kettéosztja a földtől való távolságot. Ha az ügyészség fala mellett füves, földes talaj van, egyszerűen a földre ugrik. Az épület mellett azonban kövezet van, ami nagyon megnöveli a zuhanást követő földet érés megrázkód­tatását. A menekülő tehát úgy döntött, hogy először az ablak alatt levő peremig ugrik le, majd ott, újabb lendületet vesz, és azután ugrik tovább. Vagyis egy nyolcméteres, veszélyes ugrás helyett két négyméteres, sokkal veszélytelenebb ugrást hajt végre. Az ablak alatt — félúton a földtől — levő kiszögellésen azonban némi sérü­lést lehetett észrevenni. Nem nagyobbat, mint egy férficipő sarka. Megközelítően olyan alakja is volt. A helyszínelő elvtársak felhívták a fi­gyelmemet arra, hogy az ablak alatt, egyvonalban a kiszögellő perem­ sérülé­sével, csak annál kissé kintebb néhány felületi karcolás, és egy-két vércsepp van. A kövezeten levő por olyan for­mációt mutat, mintha valaki vagy va­lami „felsúrolta” volna a járdát. Miközben az épületben nyomoztunk, a rendőr elvtársak lezárták a környező utcákat, és a pályaudvarokon szigorú igazoltatást kezdtek. Feltételezésünk szerint a szökevény nem juthatott messzire: vallomásaiból kiderült, hogy cinkosai nincsenek, fel­tehetően jelentős sérüléseket is szerzett. A nyomozók következtetnek, de olyan detektív nincs, aki soha nem tévedne. Anya még nem szült kész detektívet,­­ legfeljebb kész csecsemőt hozott a világra. A nyomozó is a saját hibáiból tanul. Én például itt tanultam meg, hogy a véletlen vakszerencse nem csak engem, nem csak minket, nem csak az igazságot segítheti, hanem a bűnözőt is. Mészáros ugyanis — eltűnt. Egyszerűen felszívódott, két kilométeres körzetben — sehol nincs. Senki nem látta, senki nem találkozott vele, elpárolgott! Minthogy azonban az emberek csak a legritkább esetben szoktak elpárologni, az volt a megállapításunk, hogy még mindig az ügyészség épületében tartóz­kodik. Néma dühvel vetettük magunkat az épületre... Pedig Mészáros ekkor már árkon, bok­ron is túl volt. Az egyik elvtárs hozta a hírt, mégis­csak van szemtanú, aki látta, hogy egy erősen bicegő, sántító férfi egy a közel­ben álló taxihoz vánszorgott, majd a gépkocsival elvágtatott. Köziben intézkedés történt, és a rádión keresztül nyilvános körözést rendeltünk el. A lapoknak átadtuk a szökevény fényképét, és keresni kezdtük a taxit, amely a meneküléshez — akaratlanul — segítséget nyújtott. Erőfeszítéseinket csak jóval később koronázta siker. A nagy nehezen előke­rített taxisofőr elmondta, hogy vendége a Váci út irányában utazott, majd ott felment az egyik házba, ahonnan kis­vártatva lejött. A kérdéses házban megtaláltunk egy hölgyet, aki elmondotta, hogy a nála levő összes pénzt Mészárosnak adta, azt ugyan nem tudta, hogy Mészáros bűnö­ző, vagy szökik, a férfi azt mondotta, hogy leesett a villamosról, és orvoshoz kell mennie. Hogy az orvosi kezelés után mit tervez, arról nem szólt. Az asszony négyszáz forintot adott Mészárosnak. A taxisofőr ezután egy újpesti orvos­hoz vezette a nyomozót. Az orvos készséggel elismerte, hogy előző este volt egy elsősegélynyújtása, de hogy az nem Mészáros lehetett, ab­ban bizonyos, hiszen eltört lábbal, porc­­leválásos térddel nem lehetett ember arra képes, hogy a baleset színhelyéről odáig menjen, s ráadásul emeletet is másszon közben. Mint döntő bizonyíték­ra arra hivatkozott, hogy felírta betege nevét. — És ki volt az illető? — Itt van kérem a bejegyzés — mu­tatta az orvos —, Strogoff Mihály. A nyomozó a roppant nehéz helyzet ellenére hangosan felkacagott. — Mondja doktor úr, ön soha nem olvasott Verne regényt? Hiszen Strogoff Mihály egy Verne regény hőse? — Én kérem felnőtt ember vagyok — mondta az orvos — és ilyenféle köny­veket nem veszek a kezembe. Hatvanban forgatja a stáb a film egyik jelenetét (Balra Fejér Tamás rendező, a jobb szélen Pöstyényi Ildikó) (BAJNÓGEL IMRE felvételei) a még a Tenkes kapi­tányának izgul vasár­naponként a televízió-né­zők milliós tábora, de rövi­desen új hős veszi birto­kába a képernyőt Amíg a Tenkes a kuruc korba vitte el a nézőt, ad­dig az új folytatásos TV- film a legmaibb mába ka­lauzol. A film hőse­: Princ, a katona. S most adjuk át a szót Princnek. Színhely: a Le­hel tér,­­ öregem, én tősgyöke­res angyalföldi srác va­gyok. A Lehel téri galeri „prince". Príma életem van: dohány amennyi csak kell. Életelvem: kevés me­ló, sok pénz. Ahogy van­nak aranylábú gyerekek, éppen úgy vannak arany­­kezűek is. Látod ezt a ke­zet: aranyat éc. Bűvölöm vele a Merciket, Wartbur­gokat Skodákat — és dől a dohány. Van nő is elég, egy-két este jól érzi ma­gát velük az ember és passz. Hogy szerelem? Az meg micsoda? Szóval nincs itt semmi hézag öregem, ilyen az élet itt a Lehel téren... Ez Princ. Illetve: ez volt. Amíg sor nem került a katona idejére. Ez ugyanis „minőségi változást” jelen­ Amikor Princ még a vagány­kodásairól volt híres széles Angyalföldön (Ernyey Béla) A film egyik érdekes presszó­­jelenete

Next