Lobogó, 1967. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1967-03-01 / 9. szám

Magyari Pál ezredes, a katonai kommentátora írja: I­ legújabb CM-vihar... „NO PERSZE, ISMÉT A CIA...” — regisztrálják az amerikai események tapasztalt megfigyelői, akik már annyira megszokták a Központi Hírszerző Ügy­nökség tevékenységét kísérő gyakran világméretű bot­rányokat, hogy egy ilyen mondat után még felkiáltó­jelet sem tesznek. A mostani ügyről szólva legfeljebb azt jegyzik meg, miszerint már „gyanúsan” sok hónap telt el valamire való CIA-vihar nélkül. A magam részéről időközben olvastam az amerikai sajtóban néhány, „mentegetődző” cikket, amelyek a „közvélemény megértését” kérték, amiért a Központi Hírszerző Ügynökség nem szerepel a botránykróni­kákban. Ezek a magyarázkodó cikkek a csend okát három fő tényezőben vélték felfedezni: 1. Johnson elnök „szilár­dan kezében tartja” a CIA gyeplőjét; 2. végre nem politikai személyiség, kívülről odatett „outsider” ül a CIA igazgatói székében, hanem a szervezet históriájá­ban először a titkosszolgálati ügyek hivatásos szak­embere, Richard Helms igazgató személyében (Mr. Helms az egymást váltó „kívülről jött” főnökök­ alatt végig az 1. számú szakember szerepét játszotta, hiva­talos rangja szerint mint az igazgató tervezési ügyekért felelős helyettese.); 3. elültek az éveken át dúló heves belharcok, rivalizálási küzdelmek, tekintély és pozíció­csaták a CIA és a Pentagon között. (Emlékezetes, hogy 1961 végén, 1962 elején McNamara hadügyminiszter sietve építette ki a CIA-val minden téren konkurrálni képes CIA-t, a Defense Intelligence Agency-t, a Vé­delmi Hírszerző Ügynökséget, s a DIA gyakran tört borsot a CIA orra alá — kockáztatva természetesen a CIA „méltó válaszát’’.) A legújabb, lavinaszerűen növekvő botrány részint bőven pótolja az utóbbi hónapok „csendjét”, részint a CIA tevékenységének eddig meglehetősen homályos oldalára vet fényt, végül pedig feltárja, mi az igazság a három pontban foglalt tényezők közül. A BOTRÁNY, mint olvasóim bizonyára ismerik a sajtóból — a Ramparts című (a cím jelentése: Bástyák) haladó szellemű magazin leleplezésével kezdődött. A Ramparts megírta, hogy a CIA évek óta — pon­tosan: 1952 óta — pénzelte és a dollár-százezrek, vég­összegben dollár-milliók révén markában tartotta az Egyesült Államok legnagyobb diák­szervezetét, a Nem­zeti Diákszövetséget. A Diákszövetség vezetői így fölöt­tébb szoros hexusba kerültek a CIA-val, többen kö­zülük személyes karrierjük egyengetésére is igénybe vették a titkos­szolgálatot. Világos, hogy az anyagi támogatás minden centjéért, az erkölcsi „segítség" minden mozzanatáért fizetni kellett. A CIA a botrány kirobbanásának pillanatában hall­gatott, aztán tagadni próbált, ,„Sajtókoholmányokról” beszélt, egészen addig, amíg meg nem szólalt Eugene Groves, a NSA jelenlegi elnöke. Groves nem keveseb­bet bizonyított, mint azt, hogy a CIA pénzelte a Diák­­szövetség nemzetközi tevékenységét, irányította a hát­térből a Diákszövetség részvételét különféle külföldi kongresszusokon és találkozókon, s végső soron „kéz­ben tartotta” a NSA egész nemzetközi diákcsere­programját. Már az a leleplezés is érthető megdöbbenést váltott ki Amerikában, hiszen a Nemzeti Diákszövetségnek több, mint 300 egyetemen és főiskolán vannak szer­vezetei, s taglétszáma meghaladja a másfél milliót Nyilvánvalónak tűnt: a CIA kivetette hálóját az egye­temeken, főiskolákon tanuló egész jövendő generációra. Ha elgondolom, hogy e tevékenység kezdete mintegy 15 évre nyúlik vissza, néhány „termést” már a Nem­zeti Diákszövetség esetében is leszüretelhetett a Köz­ponti Hírszerző Ügynökség. James Restonnak, a New York Times neves szemle­­írójának cikkében olvastam néhány adatot tényt arról, hogy miféle „termés” jutott a Diákszövetség révén a CIA-nak. Egy szerény kis névsor fedi itt fel a lénye­get: diákok, vagy diákvezetők segítségével „szoros kap­csolatot” épített ki a CIA számos fiatalemberrel, akik azután — bizonyos esetekben éppen a titkos­szolgálat „Jóindulatú” támogatásával — elindultak és egyre ma­gasabbra jutottak az érvényesülés létráján. Amikor a CIA alkut kötött ezekkel az emberekkel, a legtöbb­jükkel letétette az úgynevezett „húsz évre szóló esküt”. AZ ESKÜTEVŐK húsz évi minden körülmények között titokban tartandó együttműködésre tettek esküt a CIA-nak. íme, néhányan közülük: Ralph A. Dungan, volt elnöki tanácsadó, az Egyesült Államok nagykövete Chilében; Robert Smith, a Nemzetközi Fejlesztési Ügy­nökség különleges tanácsadója; Richard James Murphy, helyettes postaügyi miniszter; Douglas Cater, Johnson elnök különleges tanácsadója. A NSA-nak az az elnöke, aki 1952-ben a paktumot letárgyalta és megkötötte a CIA-val, William Densor, jelenleg az amerikai segély­­program igazgatója — Peruban. A névsor további részleteit az amerikai kommen­tátor már nem közölte. És főleg nem közölte a másik, legalább ennyire érdekes listát, amely arról szólt, hogy ilyen úton-módon hány CIA „érdekeltségű” személy került a Pentagon szolgálatába, állt különböző katonai vagy stratégiai jellegű kutató- és tanácsadó intézmény szolgálatába, így a CIA egyes embereken keresztül a maga szá­mára biztosított fontos társadalmi, gazdasági, katonai, politikai pozíciókat. A Washington Star szerint például McNamara hadügyminiszter „tojásfejűs”, azaz elektro­nikus számítógépekkel dolgozó civil szakértői között ugyancsak bőven akadnak egykori CIA-ösztöndíjasok. Ebben az összefüggésben a Washington Star ugyancsak érdekes megállapításra jut: az a „politikai irányvonal”, amelyet a CIA dolgozott ki Vietnam tekintetében, je­lentősen eltér a külü­gyminisztérium és a Pentagon katonai szárnyának irányvonalától. A CIA érdekelt a hivatalos vietnami irányvonal kudarcaiban , mert a CIA végig akarta vinni a játszmáit Ngo Dinh Diem­­mel, s főként Diem fanatikus és gátlástalan fivérével, Katzenbach volt igazságügyminiszter, jelenleg külügy­miniszter-helyettes, ő vezeti a CIA-botrány ügyében kiküldött vizsgálóbizottságot. Tagjai: Gardner nevelés­ügyi miniszter és Helms, CIA-igazgató. Valóban tár­gyilagos bizottság a biztonsági szervek mindenható főnökével, Ngo Dinh Nhu-val. A CIA Diem megbuktatásáért és meggyilko­lásáért máig is a Pentagont okolja, s azt sem felejtet­te el, hogy a CIA „ötletre” szervezett „különleges had­viselési központ”, valamint annak hadereje, a híres és hírhedt „Special Forces” a CIA kezéből a Pentagon uralma alá került. A CIA ÁLTALT PÉNZELT és befolyásolt an­erikai szervezetek névsora napról napra terjedelmesebb for­mában válik ismeretessé. Íme, a legújabb lista néhány „gyöngyszeme”: Pán-Amerikai Alapítvány, szoros kap­csolatban a Miami Egyetemmel (Florida állam, a for­radalmi Kuba ellen irányuló tevékenység operatív köz­pontja); Nemzetközi Piackutató Intézet; a Harvard Akinek neve összeforrott a hírhedt szervezettel: Allan Dulles (jobbról), Paul Johnson Mississippi állam kor­mányzójának társaságában. Hosszú évekig volt a CIA igazgatója, számos nemzetközi botrány „fémjelezte” tevékenységét [or how MSU helped arm Madame Nhu] A Ramparts magazin 1966 áprilisi számának címlapja. Ekkor kezdte a lap firtatni a CIA és az amerikai egyetemek kapcsolatait. A címlapon látható hölgy: Madame Nhu, Ngo Dinh Diem volt dél-vietnami dik­tátor egykor nagyhatalmú sógornője — kezében a michigani állami egyetem zászlajával, keblen az egye­tem jelvényével. A legújabb leleplezések a Ramparts azóta folytatott kutatásainak gyümölcsei Egyetem Üzletemberek Iskolája; az Afrikai Kultúra Amerikai Társasága; a Közép-Kelet Amerikai Barátai­nak Társasága; Nemzetközi Fejlesztési Alapítvány; stb., stb. Azt hiszem ezek a nevek önmagukért beszélnek. Hogy ennek a gigantikus arányú lepénzelésnek hol végződnek a szálai? Nos, én azt hiszem, egy amerikai és egy-két külföldi példa jól illusztrálja a kérdésre adandó választ. Hadd kezdjem először az utóbbiakkal: az amerikai sajtó szerint CIA-pénzeket vágtak zsebre az olasz ke­reszténydemokrata párt csakúgy, mint a görög jobb­oldali monarchista pártok. És CIA-zsoldban álltak az olasz kémelhárító szolgálat legutóbb leváltott vezetői is, akik többek között a köztársaság elnökét, a minisz­­­terelnököt, a külügyminisztert és a hadügyminisztert tartották szemmel , vagy inkább füllel. Leslie R. Colitt-nak, a New York Times fotóosztálya helyettes vezetőjének,­­aki 1959-től 1962-ig a nyugat­­berlini úgynevezett „Szabad Egyetem” hallgatója volt), február 19-én megjelent cikkében olvastam. „A Berlin amerikai szektorában levő Szabad Egye­temet mind a CIA, mind az amerikai hadsereg hír­szerző szolgálata arra használta, hogy ott amerikai és külföldi diákokat szervezzenek be... Alig egy hét­tel azután, hogy Berlinbe érkeztem, felkeresett egy úr, aki bemutatkozott, mint a CIA embere... Mindent tudott rólam, a legapróbb részleteket is, ami kapcso­latban állott ösztöndíjammal. A beszélgetés után, más amerikai diákokkal, akiket ugyancsak felkeresett, meg­állapítottuk, hogy értesülései az egyetemre benyújtott kérdőíveinkből valók... 1959-ben Nyugat-Berlin Schlachtensee nevű elővárosában felavatták a Szabad Egyetem ultramodern új diákotthonait. Állítólag a kül­ügyminisztérium fedezte a költségeket. Néhány hét múlva kitűnt, hogy minden beszélgetésünket lehall­gatja a CIA és a katonai hírszerzés, és ezek alapján számos diákot kényszerítettek olyan pontra, „ahonnan már nincs visszafordulás”. ÉS A „HOL VÉGZŐDNEK A SZÁLAK” amerikai példája: a CIA fedőszerve a Washingtonban székelő „Műveletek és Politikai Kutatások Részvénytársasága”, amelynek alelnöke Max Kampelman úr Humphrey alelnök legmeghittebb barátai közé tartozik. Amikor az alelnököt megkérdezték erről, sajtófőnöke útján közöl­te: „Nincs semmiféle kommentálni valóm...” Valóban, mindehhez aligha kell bővebb kommen­tár ... A New York Times fotó­osztálya helyettes vezetőjének cikkéből: „A CIA diákokat használ Berlinben...” Megbeszélésen a Diákszövetség vezetői: (balról jobbra) Eugene Groves, a szövetség elnöke, Richard Stearns, a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó alelnök, és Sam Brown, az ellenőrző bizottság elnöke . The university on the make

Next