Lobogó, 1967. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-01 / 9. szám
Magyari Pál ezredes, a katonai kommentátora írja: I legújabb CM-vihar... „NO PERSZE, ISMÉT A CIA...” — regisztrálják az amerikai események tapasztalt megfigyelői, akik már annyira megszokták a Központi Hírszerző Ügynökség tevékenységét kísérő gyakran világméretű botrányokat, hogy egy ilyen mondat után még felkiáltójelet sem tesznek. A mostani ügyről szólva legfeljebb azt jegyzik meg, miszerint már „gyanúsan” sok hónap telt el valamire való CIA-vihar nélkül. A magam részéről időközben olvastam az amerikai sajtóban néhány, „mentegetődző” cikket, amelyek a „közvélemény megértését” kérték, amiért a Központi Hírszerző Ügynökség nem szerepel a botránykrónikákban. Ezek a magyarázkodó cikkek a csend okát három fő tényezőben vélték felfedezni: 1. Johnson elnök „szilárdan kezében tartja” a CIA gyeplőjét; 2. végre nem politikai személyiség, kívülről odatett „outsider” ül a CIA igazgatói székében, hanem a szervezet históriájában először a titkosszolgálati ügyek hivatásos szakembere, Richard Helms igazgató személyében (Mr. Helms az egymást váltó „kívülről jött” főnökök alatt végig az 1. számú szakember szerepét játszotta, hivatalos rangja szerint mint az igazgató tervezési ügyekért felelős helyettese.); 3. elültek az éveken át dúló heves belharcok, rivalizálási küzdelmek, tekintély és pozíciócsaták a CIA és a Pentagon között. (Emlékezetes, hogy 1961 végén, 1962 elején McNamara hadügyminiszter sietve építette ki a CIA-val minden téren konkurrálni képes CIA-t, a Defense Intelligence Agency-t, a Védelmi Hírszerző Ügynökséget, s a DIA gyakran tört borsot a CIA orra alá — kockáztatva természetesen a CIA „méltó válaszát’’.) A legújabb, lavinaszerűen növekvő botrány részint bőven pótolja az utóbbi hónapok „csendjét”, részint a CIA tevékenységének eddig meglehetősen homályos oldalára vet fényt, végül pedig feltárja, mi az igazság a három pontban foglalt tényezők közül. A BOTRÁNY, mint olvasóim bizonyára ismerik a sajtóból — a Ramparts című (a cím jelentése: Bástyák) haladó szellemű magazin leleplezésével kezdődött. A Ramparts megírta, hogy a CIA évek óta — pontosan: 1952 óta — pénzelte és a dollár-százezrek, végösszegben dollár-milliók révén markában tartotta az Egyesült Államok legnagyobb diákszervezetét, a Nemzeti Diákszövetséget. A Diákszövetség vezetői így fölöttébb szoros hexusba kerültek a CIA-val, többen közülük személyes karrierjük egyengetésére is igénybe vették a titkosszolgálatot. Világos, hogy az anyagi támogatás minden centjéért, az erkölcsi „segítség" minden mozzanatáért fizetni kellett. A CIA a botrány kirobbanásának pillanatában hallgatott, aztán tagadni próbált, ,„Sajtókoholmányokról” beszélt, egészen addig, amíg meg nem szólalt Eugene Groves, a NSA jelenlegi elnöke. Groves nem kevesebbet bizonyított, mint azt, hogy a CIA pénzelte a Diákszövetség nemzetközi tevékenységét, irányította a háttérből a Diákszövetség részvételét különféle külföldi kongresszusokon és találkozókon, s végső soron „kézben tartotta” a NSA egész nemzetközi diákcsereprogramját. Már az a leleplezés is érthető megdöbbenést váltott ki Amerikában, hiszen a Nemzeti Diákszövetségnek több, mint 300 egyetemen és főiskolán vannak szervezetei, s taglétszáma meghaladja a másfél milliót Nyilvánvalónak tűnt: a CIA kivetette hálóját az egyetemeken, főiskolákon tanuló egész jövendő generációra. Ha elgondolom, hogy e tevékenység kezdete mintegy 15 évre nyúlik vissza, néhány „termést” már a Nemzeti Diákszövetség esetében is leszüretelhetett a Központi Hírszerző Ügynökség. James Restonnak, a New York Times neves szemleírójának cikkében olvastam néhány adatot tényt arról, hogy miféle „termés” jutott a Diákszövetség révén a CIA-nak. Egy szerény kis névsor fedi itt fel a lényeget: diákok, vagy diákvezetők segítségével „szoros kapcsolatot” épített ki a CIA számos fiatalemberrel, akik azután — bizonyos esetekben éppen a titkosszolgálat „Jóindulatú” támogatásával — elindultak és egyre magasabbra jutottak az érvényesülés létráján. Amikor a CIA alkut kötött ezekkel az emberekkel, a legtöbbjükkel letétette az úgynevezett „húsz évre szóló esküt”. AZ ESKÜTEVŐK húsz évi minden körülmények között titokban tartandó együttműködésre tettek esküt a CIA-nak. íme, néhányan közülük: Ralph A. Dungan, volt elnöki tanácsadó, az Egyesült Államok nagykövete Chilében; Robert Smith, a Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség különleges tanácsadója; Richard James Murphy, helyettes postaügyi miniszter; Douglas Cater, Johnson elnök különleges tanácsadója. A NSA-nak az az elnöke, aki 1952-ben a paktumot letárgyalta és megkötötte a CIA-val, William Densor, jelenleg az amerikai segélyprogram igazgatója — Peruban. A névsor további részleteit az amerikai kommentátor már nem közölte. És főleg nem közölte a másik, legalább ennyire érdekes listát, amely arról szólt, hogy ilyen úton-módon hány CIA „érdekeltségű” személy került a Pentagon szolgálatába, állt különböző katonai vagy stratégiai jellegű kutató- és tanácsadó intézmény szolgálatába, így a CIA egyes embereken keresztül a maga számára biztosított fontos társadalmi, gazdasági, katonai, politikai pozíciókat. A Washington Star szerint például McNamara hadügyminiszter „tojásfejűs”, azaz elektronikus számítógépekkel dolgozó civil szakértői között ugyancsak bőven akadnak egykori CIA-ösztöndíjasok. Ebben az összefüggésben a Washington Star ugyancsak érdekes megállapításra jut: az a „politikai irányvonal”, amelyet a CIA dolgozott ki Vietnam tekintetében, jelentősen eltér a külügyminisztérium és a Pentagon katonai szárnyának irányvonalától. A CIA érdekelt a hivatalos vietnami irányvonal kudarcaiban , mert a CIA végig akarta vinni a játszmáit Ngo Dinh Diemmel, s főként Diem fanatikus és gátlástalan fivérével, Katzenbach volt igazságügyminiszter, jelenleg külügyminiszter-helyettes, ő vezeti a CIA-botrány ügyében kiküldött vizsgálóbizottságot. Tagjai: Gardner nevelésügyi miniszter és Helms, CIA-igazgató. Valóban tárgyilagos bizottság a biztonsági szervek mindenható főnökével, Ngo Dinh Nhu-val. A CIA Diem megbuktatásáért és meggyilkolásáért máig is a Pentagont okolja, s azt sem felejtette el, hogy a CIA „ötletre” szervezett „különleges hadviselési központ”, valamint annak hadereje, a híres és hírhedt „Special Forces” a CIA kezéből a Pentagon uralma alá került. A CIA ÁLTALT PÉNZELT és befolyásolt anerikai szervezetek névsora napról napra terjedelmesebb formában válik ismeretessé. Íme, a legújabb lista néhány „gyöngyszeme”: Pán-Amerikai Alapítvány, szoros kapcsolatban a Miami Egyetemmel (Florida állam, a forradalmi Kuba ellen irányuló tevékenység operatív központja); Nemzetközi Piackutató Intézet; a Harvard Akinek neve összeforrott a hírhedt szervezettel: Allan Dulles (jobbról), Paul Johnson Mississippi állam kormányzójának társaságában. Hosszú évekig volt a CIA igazgatója, számos nemzetközi botrány „fémjelezte” tevékenységét [or how MSU helped arm Madame Nhu] A Ramparts magazin 1966 áprilisi számának címlapja. Ekkor kezdte a lap firtatni a CIA és az amerikai egyetemek kapcsolatait. A címlapon látható hölgy: Madame Nhu, Ngo Dinh Diem volt dél-vietnami diktátor egykor nagyhatalmú sógornője — kezében a michigani állami egyetem zászlajával, keblen az egyetem jelvényével. A legújabb leleplezések a Ramparts azóta folytatott kutatásainak gyümölcsei Egyetem Üzletemberek Iskolája; az Afrikai Kultúra Amerikai Társasága; a Közép-Kelet Amerikai Barátainak Társasága; Nemzetközi Fejlesztési Alapítvány; stb., stb. Azt hiszem ezek a nevek önmagukért beszélnek. Hogy ennek a gigantikus arányú lepénzelésnek hol végződnek a szálai? Nos, én azt hiszem, egy amerikai és egy-két külföldi példa jól illusztrálja a kérdésre adandó választ. Hadd kezdjem először az utóbbiakkal: az amerikai sajtó szerint CIA-pénzeket vágtak zsebre az olasz kereszténydemokrata párt csakúgy, mint a görög jobboldali monarchista pártok. És CIA-zsoldban álltak az olasz kémelhárító szolgálat legutóbb leváltott vezetői is, akik többek között a köztársaság elnökét, a miniszterelnököt, a külügyminisztert és a hadügyminisztert tartották szemmel , vagy inkább füllel. Leslie R. Colitt-nak, a New York Times fotóosztálya helyettes vezetőjének,aki 1959-től 1962-ig a nyugatberlini úgynevezett „Szabad Egyetem” hallgatója volt), február 19-én megjelent cikkében olvastam. „A Berlin amerikai szektorában levő Szabad Egyetemet mind a CIA, mind az amerikai hadsereg hírszerző szolgálata arra használta, hogy ott amerikai és külföldi diákokat szervezzenek be... Alig egy héttel azután, hogy Berlinbe érkeztem, felkeresett egy úr, aki bemutatkozott, mint a CIA embere... Mindent tudott rólam, a legapróbb részleteket is, ami kapcsolatban állott ösztöndíjammal. A beszélgetés után, más amerikai diákokkal, akiket ugyancsak felkeresett, megállapítottuk, hogy értesülései az egyetemre benyújtott kérdőíveinkből valók... 1959-ben Nyugat-Berlin Schlachtensee nevű elővárosában felavatták a Szabad Egyetem ultramodern új diákotthonait. Állítólag a külügyminisztérium fedezte a költségeket. Néhány hét múlva kitűnt, hogy minden beszélgetésünket lehallgatja a CIA és a katonai hírszerzés, és ezek alapján számos diákot kényszerítettek olyan pontra, „ahonnan már nincs visszafordulás”. ÉS A „HOL VÉGZŐDNEK A SZÁLAK” amerikai példája: a CIA fedőszerve a Washingtonban székelő „Műveletek és Politikai Kutatások Részvénytársasága”, amelynek alelnöke Max Kampelman úr Humphrey alelnök legmeghittebb barátai közé tartozik. Amikor az alelnököt megkérdezték erről, sajtófőnöke útján közölte: „Nincs semmiféle kommentálni valóm...” Valóban, mindehhez aligha kell bővebb kommentár ... A New York Times fotóosztálya helyettes vezetőjének cikkéből: „A CIA diákokat használ Berlinben...” Megbeszélésen a Diákszövetség vezetői: (balról jobbra) Eugene Groves, a szövetség elnöke, Richard Stearns, a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó alelnök, és Sam Brown, az ellenőrző bizottság elnöke . The university on the make