Lobogó, 1967. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-07 / 23. szám
ZALKA MÁTÉ író volt? Forradalmár? Legendás hírű tábornok? Sokoldalú életére mindhárom jellemző. Zalka Máté 1896. április 23-án született Szatmár megyében, Matolcson egy nagy család nyolcadik gyermekeként. Tizennyolc éves múlt, amikor kitört az első világháború. Egy év múlva bevonult. Olasz harctér. Doberdo. Orosz harctér. Hadifogság. Forradalom. „A forradalom mérhetetlen mágnes. Magához vonzotta az összes rokon elemeket. Engem is vitt.” Csatlakozott a sok tízezer magyar internacionalistához, akiknek vezetője, szervezője Kun Béla volt. A polgárháború győztes csatái után az irodalomnak szentelte életét, de az 1936-os évben ismét harcba indult. Spanyolországba sietett, s Lukács tábornokként vezette a nemzetközi egységeket a fasiszták elleni küzdelemben. Akik vele harcoltak mondják: a Tajo folyó partján is a Dunamentéről álmodott. A Duna-mentéről, ahová soha nem térhetett vissza. Harminc évvel ezelőtt, 1937. június 11-én hősi halált halt Huescánál, spanyol földön a proletárforradalom katonája, az író, a tábornok... «» „Kun Béla bácsi lefogatásával kapcsolatban az lett volna a csodálatos, ha nem úgy történt volna. Ezt régen lehetett várni, és erre ő el volt készülve minden percben. Ennek a pillanatnak a tudata ott élt az utolsó két esztendőben minden cselekedete mögött és talán ez volt az egyik oka, hogy úgy késett ez a pillanat. Sikerült neki két hosszú évet eltölteni abban a városban, amelyben született, ahol eltelt nélkülözésekkel, foltos szegénységgel tarka gyermekélete, ahol annyi megaláztatáson át annyi dicsőséget és a végén olyan nagy bukást élt át, ott abban a városban, ahol réges-régen in effigie (képletesen, jelképesen) halálra volt ítélve mint az uralkodó polgári, fasiszta rendszer halálos ellensége. Mikor bezárták rá az ajtót a rendőrségi fogház folyosólján, nagy lett az öröm és a lárma. Micsoda szenzáció!a pedig megigazítva eltépett inggallérját, amely a letartóztatás alatt „véletlenül” elszakadt, megállapította: — Igen, az utóbbi időben elfelejtettem alkalmazni azokat a feltétlenül szükséges elemi óvóintézkedéseket ... — és bár ezzel okolni kezdte önmagát, és ebben akarta látni letartóztatásának okát, agya visszautasította ezt a halvány önvádat, és hidegen gondolt az emberekre. — Ki lehet a besúgó? Az a gondolat még jó érzéssel töltötte el, hogy letartóztatása pillanatában sikerült az ablakba odahelyezni azt a jelt, ami a veszélyt kiáltja a jövők felé. — Remélem, észre fogják venni... hiszen készültek hozzám — gondolta. — Máskülönben azóta már itt volnának ... Még arra gondolt, hogy az írások teljes biztonságban vannak, és jólesett neki az a gondolat, hogy ő mindent megtett ma, hogy a rendőrkéz lokalizálva legyen. Ekkor vette észre, hogy az ágyon ül, felállott, és odament a székhez, ráült és lekönyökölt az asztalra. Az események nem várattak magukra. A korridoron megint zaj támadt, csikordult a zárban a kulcs, és az ajtóban megjelent egy fegyveres hivatalnok. Azzal a magától értetődő nyugodtsággal, ahogy az intézkedésért hozzá fordult elvtársakra szokott nézni, ránézett a hivatalnokra és felállt. De a hivatalnok tekintetében az állati kíváncsiságot elnyomta a szolgálat fölénye, és megelőzte őt: — Na! Gyorsan, előre. A folyosón menet megpróbálta elgondolni, hogy fogják kikérdezni. Majdnem lehetetlennek látta, hogy a rendőrhivatalnokok higgyenek egy ilyen kihallgatás eredményében. Egy kissé zavarta az a gondolat, hogy nincsen erre vonatkozólag semmiféle gyakorlata. Nincsen sémája, amelyre nyugodtan, mint a vonatot a sínre, rátehetné önmagát, hogy végiggördüljön a kellemetlen procedúrán. Egy futtában még felötlött az agyában: csak két út van. Vagy keresztkérdések, provokáció, hamis levelek, vagy verés, testi kínzás, csukló-ficamítással, talpverés, égő szivar nyeletése, esetleg emeletről való ledobás. Az elkövetkezendők egy kissé zavarták logikához szokott nyugodtságát. Nos, majd meglátjuk, kiáltott bensejére, mint egy rendreutasítóan. A tisztviselők szemében és arcán ott látta azt az éles és szenvedélyteli megfeszültséget, ami a láncra kötött vadászkutyákra olyan jellemző. Habzsoló örömmel vetették rá magukat. Kettő írt, egy kérdezett, és egy, akit sohasem sikerült teljesen megnéznie, fel s alá járt a szobában. Nem tagadta, hogy ő az. A hamis személyazonossági bizonyítványt azzal okolta, hogy hisz az természetes, nem élhetett a saját neve alatt, hiszen nem volt célja, hogy letartóztassák. — Mi célból jött az országba? Erre a kérdésre nem felelt rögtön. Hirtelen zavart érzett, és az a rövid pauza, amely a kérdés és az ő felelete között húzódott, kínosan fölmarta a bensejét. Mit válaszoljon? Hazudozzon, azt mondja, hogy honvágyból jött haza, hogy édesanyja sírját jött meglátni? Ezt valahogy komolytalannak és oktalannak találta. Végre felemelte a fejét, és belenézett a három megfeszült arcba. Fizikai utálat fogta el, és nem késett tovább a válasszal. — Hiszen önök valószínűleg tudják, hogy miért jöttem haza. — Egyszóval, nem tagadja? — kérdezte az egyik. — Nem. — Holt! (állj) — szólalt meg most a hátul álló katonás, goromba hangja. — Egy pillanatra. Én fogom feladni a kérdést — és ottmaradva a háta mögött, odaszól: — Mi volt a célja az országba való visszatérésének? — Én már megmondtam. — Maga semmit sem mondott. — Kérdezzen! — Én már kérdeztem. — Én meg feleltem. Ebben a percben a kérdező komoly erőfeszítést tett. Valami megsuhant a levegőben, és a fogoly felének a bal oldalán, jobb arcán és nyakán, a gége mellett, égő, csípő fájdalmat érzett. Még látta, hogy a hivatalnokok ijedten felugranak, ő kezét önkéntelenül végighúzta a korbácsütés sávján, de ülve maradt, meg sem fordult, mert világosan megértette, hogy megtalálta a sémát, megtalálta azt, amit keresett. Az égő vonal mindent megmagyarázott neki, és nagy, az arcáig soha el nem jutó benső mosolygással megállapította: „ Jól vallok. LIDICE EMLÉKEZETE „EURÓPA VIGYÁZZ!" - figyelmeztetett három évtizede a nagy író a mindinkább izmosodó fasizmus láttán. Thomas Mann kétségbeesett intelme süket fülekre talált, a kommunisták, a munkásmozgalom erőfeszítései nem vezettek kellő eredményre, Európa a vesztébe rohant. Hamarosan megindult az az eseménysorozat, amelyet - még ha kevesebbet beszélünk is róla - elfelejteni mégsem tudunk. Egy-egy régen halott hozzátartozónk arca idővel el is halványul, a leghátborzongtatóbb lidércnyomások képe is eloszlik egyszer - de vannak borzalmak, amelyek soha nem hunynak ki az emlékezetben. És az évszámok, az évfordulók olyan mementók, amelyek rideg létükkel hatnak ránk és elgondolkoztatnak. Huszonöt éve, 1942. június 10-én a nácik egy Prága közelében fekvő kis bányásztelepülést a földig égettek. A helység férfilakosságát néhány perc alatt letarolta a kattogó géppuskák tüze, az iszonyatból magukhoz alig térő asszonyokat és gyerekeket elvezették, kísérőik meg sem álltak velük a koncentrációs táborokig. A falut már régen ismeri a világ: Lidice bevonult a világtörténelembe. Talán a csehszlovák ellenállási mozgalom szálai vezettek ide? Vagy maroknyi elkeseredett bányász nyúlt fegyverért, hogy néhány kellemetlen órát szerezzen a megszállóknak? Nem, szó sem volt erről. LIDICÉBEN a fasiszta csapatok teljesen védtelen, fegyvertelen embereket támadtak meg, a kis bányászfalucska lakói távol álltak a politizálástól, az ellenállási mozgalomtól. Megtorlásról volt itt szó, olyan aljasságról, amilyenre nemigen vetemedett az évszázadok során a legvérengzőbb hódító sem. 1942 májusában három csehszlovák fiatalember páratlan bátorsággal merényletet hajtott végre Heydrich, a protektorátus vérengző vezetője ellen. A hőstett, a náci hóhér elpusztítása - amelynek elhamarkodott terve a londoni burzsoá emigrációban született meg - súlyos következményekkel járt: jelentős veszteségeket okozott a hazai ellenállási mozgalom soraiban és emellett védtelen emberek sokaságának kiirtását vonta maga után. A megvadult náci gyilkosok Lidice és Lezaky faluját pusztították el megtorlásul, s kétezer ártatlan ember vérének kellett hullnia a zsarnok pusztulásáért. „Európa vigyázz!” — a figyelmeztetés ma is időszerű. A sötét korszak levitézlett lovagjai és fiatal cinkosaik nem tanultak és nem változtak. Néhol csak gyűléseket tartanak, máshol már a választásokon is indulnak és nem is olyan régen egy olasz diák holtteste emlékeztetett rá: nem változtattak módszereiken sem! HUSZONÖT ESZTENDŐ távlatából Lidice emlékezete a figyelmeztetés időszerűségére hívja fel a figyelmet. Elégedetten nevető SS-ek a falu határában az égő Horoktanyán. Balszélen a pajta, ahol a férfilakosságot agyonlőtték Az újjáépült Lidice mai képe