Lobogó, 1967. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1967-06-07 / 23. szám

ZALKA MÁTÉ író volt? Forradalmár? Legen­dás hírű tábornok? Sokoldalú életére mindhárom jellemző. Zalka Máté 1896. április 23-án született Szatmár megyében, Ma­­tolcson egy nagy család nyolca­dik gyermekeként. Tizennyolc éves múlt, amikor kitört az első világháború. Egy év múlva be­vonult. Olasz harctér. Doberdo. Orosz harctér. Hadifogság. Forradalom. „A forradalom mérhetetlen mág­nes. Magához vonzotta az összes rokon elemeket. Engem is vitt.” Csatlakozott a sok tízezer ma­gyar internacionalistához, akiknek vezetője, szervezője Kun Béla volt. A polgárháború győztes csatái után az irodalomnak szentelte éle­tét, de az 1936-os évben ismét harcba indult. Spanyolországba sietett, s Lukács tábornokként ve­zette a nemzetközi egységeket a fasiszták elleni küzdelemben. Akik vele harcoltak mondják: a Tajo folyó partján is a Duna­­mentéről álmodott. A Duna-men­­téről, ahová soha nem térhetett vissza. Harminc évvel ezelőtt, 1937. jú­nius 11-én hősi halált halt Hues­­cánál, spanyol földön a proletár­forradalom katonája, az író, a tábornok... «» „Kun Béla bácsi lefogatásával kapcsolatban a­z lett volna a csodálatos, ha nem úgy történt volna. Ezt régen lehetett várni, és erre ő el volt ké­szülve minden percben. Ennek a pillanatnak a tudata ott élt az utolsó két esztendőben minden cselekedete mögött és talán ez volt az egyik oka, hogy úgy késett ez a pillanat. Sike­rült neki két hosszú évet eltölteni abban a városban, amelyben szüle­tett, ahol eltelt nélkülözésekkel, fol­tos szegénységgel tarka gyermek­élete, ahol annyi megaláztatáson át annyi dicsőséget és a végén olyan nagy bukást élt át, ott abban a vá­rosban, ahol réges-régen in effigie (képletesen, jelképesen) halálra volt ítélve mint az uralkodó polgári, fa­siszta rendszer halálos ellensége. Mikor bezárták rá az ajtót a rend­őrségi fogház folyosólján, nagy lett az öröm és a lárma. Micsoda szenzá­ció!­a pedig megigazítva eltépett ing­gallérját, amely a letartóztatás alatt „véletlenül” elszakadt, megállapí­totta: — Igen, az utóbbi időben elfelej­tettem alkalmazni azokat a feltétle­nül szükséges elemi óvóintézkedése­ket ... — és bár ezzel okolni kezdte önmagát, és ebben akarta látni le­tartóztatásának okát, agya vissza­utasította ezt a halvány önvádat, és hidegen gondolt az emberekre. — Ki lehet a besúgó? Az a gondolat még jó érzéssel töl­tötte el, hogy letartóztatása pillana­tában sikerült az ablakba odahe­lyezni azt a jelt, ami a veszélyt ki­áltja a jövők felé. — Remélem, észre fogják ven­ni... hiszen készültek hozzám — gondolta. — Máskülönben azóta már itt volnának ... Még arra gondolt, hogy az írások teljes biztonságban vannak, és jól­esett neki az a gondolat, hogy ő mindent megtett ma, hogy a rend­őrkéz lokalizálva legyen. Ekkor vette észre, hogy az ágyon ül, felállott, és odament a székhez, ráült és lekönyökölt az asztalra. Az események nem várattak ma­gukra. A korridoron megint zaj támadt, csikordult a zárban a kulcs, és az ajtóban megjelent egy fegyve­res hivatalnok. Azzal a magától ér­tetődő nyugodtsággal, ahogy az in­tézkedésért hozzá fordult elvtársak­ra szokott nézni, ránézett a hivatal­nokra és felállt. De a hivatalnok tekintetében az állati kíváncsiságot elnyomta a szol­gálat fölénye, és megelőzte őt: — Na! Gyorsan, előre. A folyosón menet megpróbálta el­gondolni, hogy fogják kikérdezni. Majdnem lehetetlennek látta, hogy a rendőrhivatalnokok higgyenek egy ilyen kihallgatás eredményében. Egy kissé zavarta az a gondolat, hogy nincsen erre vonatkozólag sem­miféle gyakorlata. Nincsen sémája, amelyre nyugodtan, mint a vonatot a sínre, rátehetné önmagát, hogy vé­giggördüljön a kellemetlen procedú­rán. Egy futtában még felötlött az agyában: csak két út van. Vagy ke­resztkérdések, provokáció, hamis le­velek, vagy verés, testi kínzás, csukló-ficamítással, talpverés, égő szivar nyeletése, esetleg emeletről való ledobás. Az elkövetkezendők egy kissé zavarták logikához szokott nyugodtságát. Nos, majd meglátjuk, kiáltott bensejére, mint egy rendre­­utasítóan. A tisztviselők szemében és arcán ott látta azt az éles és szenvedély­teli megfeszültséget, ami a láncra kö­tött vadászkutyákra olyan jellemző. Habzsoló örömmel vetették rá ma­gukat. Kettő írt, egy kérdezett, és egy, akit sohasem sikerült teljesen megnéznie, fel s alá járt a szobában. Nem tagadta, hogy ő az. A hamis személyazonossági bizonyítványt az­zal okolta, hogy hisz az természetes, nem élhetett a saját neve alatt, hi­szen nem volt célja, hogy letartóz­tassák. — Mi célból jött az országba? Erre a kérdésre nem felelt rögtön. Hirtelen zavart érzett, és az a rövid pauza, amely a kérdés és az ő felelete között húzódott, kínosan fölmarta a bensejét. Mit válaszoljon? Hazudozzon, azt mondja, hogy honvágyból jött haza, hogy édesanyja sírját jött meglátni? Ezt valahogy komolytalannak és ok­talannak találta. Végre felemelte a fejét, és belenézett a három megfe­szült arcba. Fizikai utálat fogta el, és nem késett tovább a válasszal. — Hiszen önök valószínűleg tud­ják, hogy miért jöttem haza. — Egyszóval, nem tagadja? — kérdezte az egyik. — Nem.­­ — Holt! (állj) — szólalt meg most a hátul álló katonás, goromba hangja. — Egy pillanatra. Én fogom fel­adni a kérdést — és ottmaradva a háta mögött, odaszól: — Mi volt a célja az országba való visszatérésének? — Én már megmondtam. — Maga semmit sem mondott. — Kérdezzen! — Én már kérdeztem. — Én meg feleltem. Ebben a percben a kérdező komoly erőfeszítést tett. Valami megsuhant a levegőben, és a fogoly felének a bal oldalán, jobb arcán és nyakán, a gég­e mellett, égő, csípő fájdalmat érzett. Még látta, hogy a hivatalnokok ijed­ten felugranak, ő kezét önkéntelenül végighúzta a korbácsütés sávján, de ülve maradt, meg sem fordult, mert világosan megértette, hogy megtalál­ta a sémát, megtalálta azt, amit ke­resett. Az égő vonal mindent meg­magyarázott neki, és nagy, az arcáig soha el nem jutó benső mosolygással megállapította: „ Jól vallok. LIDICE EMLÉKEZETE „EURÓPA VIGYÁZZ!" - fi­gyelmeztetett három évtizede a nagy író a mindinkább iz­mosodó fasizmus láttán. Tho­mas Mann kétségbeesett in­telme süket fülekre talált, a kommunisták, a munkásmoz­galom erőfeszítései nem ve­zettek kellő eredményre, Euró­­pa a vesztébe rohant. Hama­rosan megindult az az ese­ménysorozat, amelyet - még ha kevesebbet beszélünk is róla - elfelejteni mégsem tu­dunk. Egy-egy régen halott hozzátartozónk arca idővel el is halványul, a leghátbor­­zongtatóbb lidércnyomások képe is eloszlik egyszer - de vannak borzalmak, amelyek soha nem hunynak ki az em­lékezetben. És az évszámok, az évfordulók olyan memen­­tók, amelyek rideg létükkel hatnak ránk és elgondolkoz­tatnak. Huszonöt éve, 1942. június 10-én a nácik egy Prága kö­zelében fekvő kis bányász­­települést a földig égettek. A helység férfilakosságát né­hány perc alatt letarolta a kattogó géppuskák tüze, az iszonyatból magukhoz alig térő asszonyokat és gyereke­ket elvezették, kísérőik meg sem álltak velük a koncent­rációs táborokig. A falut már régen ismeri a világ: Lidice bevonult a világtörténelembe. Talán a csehszlovák ellen­állási mozgalom szálai vezet­tek ide? Vagy maroknyi elke­seredett bányász nyúlt fegy­verért, hogy néhány kellemet­len órát szerezzen a meg­szállóknak? Nem, szó sem volt erről. LIDICÉBEN a fasiszta csa­patok teljesen védtelen, fegy­vertelen embereket támadtak meg, a kis bányászfalucska lakói távol álltak a politizá­lástól, az ellenállási mozga­lomtól. Megtorlásról volt itt szó, olyan aljasságról, ami­lyenre nemigen vetemedett az évszázadok során a legvé­rengzőbb hódító sem. 1942 májusában három csehszlovák fiatalember pá­ratlan bátorsággal merényle­tet hajtott végre Heydrich, a protektorátus vérengző veze­tője ellen. A hőstett, a náci hóhér elpusztítása - amely­nek elhamarkodott terve a londoni burzsoá emigrációban született meg - súlyos követ­kezményekkel járt: jelentős veszteségeket okozott a hazai ellenállási mozgalom soraiban és emellett védtelen emberek sokaságának kiirtását vonta maga után. A megvadult náci gyilkosok Lidice és Lezaky fa­luját pusztították el megtorlá­sul, s kétezer ártatlan ember vérének kellett hullnia a zsar­nok pusztulásáért. „Európa vigyázz!” — a fi­gyelmeztetés ma is időszerű. A sötét korszak levitézlett lo­vagjai és fiatal cinkosaik nem tanultak és nem változtak. Néhol csak gyűléseket tarta­nak, máshol már a választá­sokon is indulnak és nem is olyan régen egy olasz diák holtteste emlékeztetett rá: nem változtattak módszerei­ken sem! HUSZONÖT ESZTENDŐ távlatából Lidice emlékezete a figyelmeztetés időszerűsé­gére hívja fel a figyelmet. Elégedetten nevető SS-ek a falu határában az égő Horok­­tanyán. Balszélen a pajta, ahol a férfilakosságot agyonlőtték Az újjáépült Lidice mai képe

Next