Lobogó, 1968. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-03 / 1. szám

Magyari Pál ezredes, a katonai kommentátora írja: mi­rr­­ifrsk­rin­íi BRÜSSZELBEN ülésezett néhány hete a NATO kül­ügyminisztereinek tanácsa. A tanácskozás legfontosabb eredménye az volt, hogy eltemették a néhai Dulles kül­ügyminiszter által kidolgozott és azóta is „mélyhűtő­ben tárolt” úgynevezett masszív (vagy tömeges) meg­torlás stratégiáját és elfogadták a Flexibile Response-t, a rugalmas válasz stratégiáját. A NATO miniszteri tanácsa aligha ülésezett még ilyen nyomott légkörben. Hiába követtek el mindent a belga házigazdák, a derűs és nyugodt hangulat biz­tosítására. Hiába hozták tető alá Brüsszel közelében Evers-ben rohammunkával a NATO új főhadiszállását, az európai főparancsnokság új központját. Bár az épü­let amerikai méretű kaszárnyarendszerre emlékeztet, odabent közel sem ilyen a légkör: nyoma sincs annak a „kaszárnyas egyöntetűségnek”, amelyet az Egyesült Államok a végsőkig rá akar erőszakolni a NATO-ra. A tanácskozótermekben élesen ellentétes nézetek merültek fel, mind a külügyminiszterek testületének üléstermében, mind az úgynevezett Védelmi Tervező Bizottság gondosan bezárt tanácskozóhelyiségében. Nyilvánvaló, hogy események egész sora nyomta rá a bélyegét a politikai és katonai stratégiával foglalkozó tanácskozásokra. Hadd utaljak csak rá: a NATO déli szárnyának válsága, a Ciprus körül támadt nacionalista ellentét két tagállam között (mint tudjuk, Görögország és Törökország „békítése” érdekében Johnson elnök megbízottján, Cyrus Vance volt hadügyminiszterhelyet­tesen kívül sokat buzgólkodott a helyszínen Brasio NATO-főtitkár), a tagállamok ellentétes nézetei a ma még mindig tartó közel-keleti válsággal kapcsolatosan, néhány tagállam sértődöttsége amiatt, hogy Washington európai szövetségeseinek megkérdezése nélkül fogott hozzá „vékony” rakétavédelmi rendszerének kiépítésé­hez. Utoljára említem a Nyugat-Európára minden ösz­­szefüggésben kiható közös piaci viszályt, amely a Kö­zös Piac öt tagállamát élesen szembefordította az Anglia belépését makacsul ellenző Franciaországgal. Ehhez jött közvetlenül, szinte időzítve a NATO-üléshez McNamara hirtelen távozása a Pentagon éléről, vala­mint a görögországi elvetélt királyi „ellenpuccs”, amely­nek eseményei a tanácskozás folyamán robbantak. A JELENTÉSEKBŐL ÚGY LÁTOM, hogy a jelen nem levő McNamara legalább annyira középpontjában állt a nyugtalan hangvételű bizalmas eszmecseréknek, mint az ugyancsak távollevő Konstantin király, aki ép­pen a NATO tanácsot tartotta helyénvalónak megza­varni. Konstantin a hatalom törvénytelen bitorlóinak nevezte az athéni juntát, a tábornokokat a görög de­mokrácia megsemmisítésével vádolta, miközben a junta­kormány képviselői Brüsszelben akarták tisztára mosni szennyesüket fűt-fát ígérve a társult hatalmaknak, Gö­rögország rendkívüli stratégiai jelentőségét hangoztatva a NATO déli szárnyán, a Közel-Kelet kapujában. A gö­rögországi események azért is érintették kínosan a NATO vezető hatalmait — főleg az Egyesült Államo­kat —, mert tervük az volt, hogy a színfalak mögött fontos döntéseket kényszerítenek ki a NATO „lágy al­testének”, déli szárnyának megerősítésére. Az Egyesült Államok a NATO földközi-tengeri flottájának létreho­zását akarta megszavaztatni, ez azonban nem sikerült. Ehelyett a NATO Állandó Haditengerészeti Erejének megszervezését határozták el (SNFA — változó erők­kel, öt—nyolc romboló alapszervezettel, az Egyesült Ál­lamok, Anglia, Kanada, Hollandia, Nyugat-Németor­­szág, Olaszország és Törökország részvételével.) A SNFA létrehozását kimondó döntés egyáltalán nem mossa el egy másik tény jelentőségét: a NATO — „pénzügyi realitásokon alapuló előzetes amerikai-brit­­belga megegyezés alapján” — a jelenlegi huszonnégyről huszonkettőre csökkenti harckész erőinek számát a kö­zép-európai szakaszon. Annak idején, 1952-ben a NATO- tervek kimondották: 1970-ig ebben a térségben 90 (!) harckész hadosztállyal kell rendelkezni. A tanácsülés­hez intézett búcsúüzenetében McNamara ismét a tag­államok szemére hányta, hogy a „védelmi terheket” nagyrészt az Egyesült Államokra hárítják és nem vesz­nek részt a NATO építésében erejüknek megfelelően. McNamara ismét a „szovjet és vörös veszéllyel ijeszt­gette a tagállamokat, — szerencsére csak írásban” — írta erről az AFP francia hírügynökség. A VÁLASZ HALLGATÁS VOLT, csak egy tagállam, az NSZK képviselője, Schröder hadügyminiszter jelen­tette ki: ez a célzás az ő kormányára nyilvánvalóan nem vonatkozik. A nyugatnémet katonai kiadások 1968- ban 25 százalékkal emelkednek, az 1967-es 22 százalék­kal szemben. A következő négy évben pedig végösz­­szegben elérik a 20 milliárd dollárt. Bonn szerint a „rugalmas válasz” stratégiája konfliktus esetén elveti az amerikai nukleáris fegyverek automatikus beveté­sének korábbi koncepcióját. „Adott esetben” Nyugat- Európa nem is számíthat az amerikai nukleáris fegy­verek segítségére, tehát önmagának kell „megszerezni és megteremteni mindazokat az eszközöket, amelyek a korszerű hadviseléshez nélkülözhetetlenek.” Bonn keserűen hangoztatja: Washington csak saját magáért vívna nukleáris háborút, európai partnereiért nem. Ez a változás kétségkívül jelentősen befolyásol­hatja Bonn törekvéseit és stratégiai koncepcióját. Máris erősödik a hang, amely követeli: nyugatnémet nukleá­ris ütőerőt — amerikai adományok és ellenőrzés nélkül. Közvetlenül a NATO-ülés előestéjén két igen érde­kes állásfoglalás került nyivánosságra. A Revue de Défense Nationale című folyóiratban olvastam Charles Ailleret tábornoknak, a francia vezérkar főnökének nyilatkozatát. A tábornok kijelentette: a francia straté­gia többé nem indulhat ki szovjet támadás lehetőségé­nek feltételezéséből. Ezzel szemben köteles felkészülni olyan konfliktusok következményeire, amelyek „perifé­rikus övezetekben”, illetve más kontinenseken lobban­hatnak fel és amelyek esetében Franciaország a konf­liktusban részt vevő felek közül nem támogatja a Nyu­gat által pártolt oldalt, mert ellentétbe kerülne az igazsággal és Franciaország érdekeivel. Példának a jú­niusi arab—izraeli háborút hozza fel. A másik állásfoglalás híre Washingtonból érkezett. December 15-én lemondott az amerikai Külpolitikai Tervező Tanács (a Fehér Ház, a Pentagon és a Külügy­minisztérium közös testülete) tagságáról Brezsinszki professzor, ismert kelet-európai szakértő. És közben megjelent Brezsinszki cikke a Foreign Affairs-ban, az amerikai külpolitika hivatalosnak tekintett folyóiratá­ban. A cikk közvetlen tárgyalásokat javasol a NATO és a Varsói Szerződés között, amelyek Európában a hi­degháborút felszámoló megegyezéshez vezethetnek. A BELGA KÜLÜGYMINISZTER is talán hasonló megfontolásokból indult ki, amikor azt indítványozta: legyen a NATO közös politikai akciók irányító szerve a jövőben. A francia ellenvélemény azonban hangsú­lyozta: a NATO változatlanul amerikai irányítás alatt áll, semmiféle garancia nincs arra, hogy ha az Atlanti Tanács „automatizált és integrált, gombnyomásra mű­ködő szervvé válna, amely magának vindikálná a kor­mányok döntési jogának jelentős részét, amely a nem­zeti szuverenitás csorbításával járna”, akkor politikai síkon nem ismétlődne meg mindaz, ami a NATO-ban katonai keretek között történt.­­ Vagyis az Atlanti Ta­nács politikailag is az Egyesült Államok függvénye lenne, amerikai érdekek jegyében. Nyugatnémet páncélosokat adnak át ünnepélyesen a NATO-nak A NATO külügyminisztereinek tanácskozása Brüsz­­szelben. Baloldalt Bush amerikai és Brown angol, jobboldalt Brandt nyugatnémet és Couve de Mur­­ville francia külügyminiszter A NATO haditengerészetének hadgyakorlata az Atlanti-óceánon. Az amerikai haditengerészet USS Forrestal nevű repülőgép anyahajójának fedélzete houi­ha­verőkkel

Next