Lobogó, 1968. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-03 / 1. szám
Magyari Pál ezredes, a katonai kommentátora írja: mirrifrskriníi BRÜSSZELBEN ülésezett néhány hete a NATO külügyminisztereinek tanácsa. A tanácskozás legfontosabb eredménye az volt, hogy eltemették a néhai Dulles külügyminiszter által kidolgozott és azóta is „mélyhűtőben tárolt” úgynevezett masszív (vagy tömeges) megtorlás stratégiáját és elfogadták a Flexibile Response-t, a rugalmas válasz stratégiáját. A NATO miniszteri tanácsa aligha ülésezett még ilyen nyomott légkörben. Hiába követtek el mindent a belga házigazdák, a derűs és nyugodt hangulat biztosítására. Hiába hozták tető alá Brüsszel közelében Evers-ben rohammunkával a NATO új főhadiszállását, az európai főparancsnokság új központját. Bár az épület amerikai méretű kaszárnyarendszerre emlékeztet, odabent közel sem ilyen a légkör: nyoma sincs annak a „kaszárnyas egyöntetűségnek”, amelyet az Egyesült Államok a végsőkig rá akar erőszakolni a NATO-ra. A tanácskozótermekben élesen ellentétes nézetek merültek fel, mind a külügyminiszterek testületének üléstermében, mind az úgynevezett Védelmi Tervező Bizottság gondosan bezárt tanácskozóhelyiségében. Nyilvánvaló, hogy események egész sora nyomta rá a bélyegét a politikai és katonai stratégiával foglalkozó tanácskozásokra. Hadd utaljak csak rá: a NATO déli szárnyának válsága, a Ciprus körül támadt nacionalista ellentét két tagállam között (mint tudjuk, Görögország és Törökország „békítése” érdekében Johnson elnök megbízottján, Cyrus Vance volt hadügyminiszterhelyettesen kívül sokat buzgólkodott a helyszínen Brasio NATO-főtitkár), a tagállamok ellentétes nézetei a ma még mindig tartó közel-keleti válsággal kapcsolatosan, néhány tagállam sértődöttsége amiatt, hogy Washington európai szövetségeseinek megkérdezése nélkül fogott hozzá „vékony” rakétavédelmi rendszerének kiépítéséhez. Utoljára említem a Nyugat-Európára minden öszszefüggésben kiható közös piaci viszályt, amely a Közös Piac öt tagállamát élesen szembefordította az Anglia belépését makacsul ellenző Franciaországgal. Ehhez jött közvetlenül, szinte időzítve a NATO-üléshez McNamara hirtelen távozása a Pentagon éléről, valamint a görögországi elvetélt királyi „ellenpuccs”, amelynek eseményei a tanácskozás folyamán robbantak. A JELENTÉSEKBŐL ÚGY LÁTOM, hogy a jelen nem levő McNamara legalább annyira középpontjában állt a nyugtalan hangvételű bizalmas eszmecseréknek, mint az ugyancsak távollevő Konstantin király, aki éppen a NATO tanácsot tartotta helyénvalónak megzavarni. Konstantin a hatalom törvénytelen bitorlóinak nevezte az athéni juntát, a tábornokokat a görög demokrácia megsemmisítésével vádolta, miközben a juntakormány képviselői Brüsszelben akarták tisztára mosni szennyesüket fűt-fát ígérve a társult hatalmaknak, Görögország rendkívüli stratégiai jelentőségét hangoztatva a NATO déli szárnyán, a Közel-Kelet kapujában. A görögországi események azért is érintették kínosan a NATO vezető hatalmait — főleg az Egyesült Államokat —, mert tervük az volt, hogy a színfalak mögött fontos döntéseket kényszerítenek ki a NATO „lágy altestének”, déli szárnyának megerősítésére. Az Egyesült Államok a NATO földközi-tengeri flottájának létrehozását akarta megszavaztatni, ez azonban nem sikerült. Ehelyett a NATO Állandó Haditengerészeti Erejének megszervezését határozták el (SNFA — változó erőkkel, öt—nyolc romboló alapszervezettel, az Egyesült Államok, Anglia, Kanada, Hollandia, Nyugat-Németország, Olaszország és Törökország részvételével.) A SNFA létrehozását kimondó döntés egyáltalán nem mossa el egy másik tény jelentőségét: a NATO — „pénzügyi realitásokon alapuló előzetes amerikai-britbelga megegyezés alapján” — a jelenlegi huszonnégyről huszonkettőre csökkenti harckész erőinek számát a közép-európai szakaszon. Annak idején, 1952-ben a NATO- tervek kimondották: 1970-ig ebben a térségben 90 (!) harckész hadosztállyal kell rendelkezni. A tanácsüléshez intézett búcsúüzenetében McNamara ismét a tagállamok szemére hányta, hogy a „védelmi terheket” nagyrészt az Egyesült Államokra hárítják és nem vesznek részt a NATO építésében erejüknek megfelelően. McNamara ismét a „szovjet és vörös veszéllyel ijesztgette a tagállamokat, — szerencsére csak írásban” — írta erről az AFP francia hírügynökség. A VÁLASZ HALLGATÁS VOLT, csak egy tagállam, az NSZK képviselője, Schröder hadügyminiszter jelentette ki: ez a célzás az ő kormányára nyilvánvalóan nem vonatkozik. A nyugatnémet katonai kiadások 1968- ban 25 százalékkal emelkednek, az 1967-es 22 százalékkal szemben. A következő négy évben pedig végöszszegben elérik a 20 milliárd dollárt. Bonn szerint a „rugalmas válasz” stratégiája konfliktus esetén elveti az amerikai nukleáris fegyverek automatikus bevetésének korábbi koncepcióját. „Adott esetben” Nyugat- Európa nem is számíthat az amerikai nukleáris fegyverek segítségére, tehát önmagának kell „megszerezni és megteremteni mindazokat az eszközöket, amelyek a korszerű hadviseléshez nélkülözhetetlenek.” Bonn keserűen hangoztatja: Washington csak saját magáért vívna nukleáris háborút, európai partnereiért nem. Ez a változás kétségkívül jelentősen befolyásolhatja Bonn törekvéseit és stratégiai koncepcióját. Máris erősödik a hang, amely követeli: nyugatnémet nukleáris ütőerőt — amerikai adományok és ellenőrzés nélkül. Közvetlenül a NATO-ülés előestéjén két igen érdekes állásfoglalás került nyivánosságra. A Revue de Défense Nationale című folyóiratban olvastam Charles Ailleret tábornoknak, a francia vezérkar főnökének nyilatkozatát. A tábornok kijelentette: a francia stratégia többé nem indulhat ki szovjet támadás lehetőségének feltételezéséből. Ezzel szemben köteles felkészülni olyan konfliktusok következményeire, amelyek „periférikus övezetekben”, illetve más kontinenseken lobbanhatnak fel és amelyek esetében Franciaország a konfliktusban részt vevő felek közül nem támogatja a Nyugat által pártolt oldalt, mert ellentétbe kerülne az igazsággal és Franciaország érdekeivel. Példának a júniusi arab—izraeli háborút hozza fel. A másik állásfoglalás híre Washingtonból érkezett. December 15-én lemondott az amerikai Külpolitikai Tervező Tanács (a Fehér Ház, a Pentagon és a Külügyminisztérium közös testülete) tagságáról Brezsinszki professzor, ismert kelet-európai szakértő. És közben megjelent Brezsinszki cikke a Foreign Affairs-ban, az amerikai külpolitika hivatalosnak tekintett folyóiratában. A cikk közvetlen tárgyalásokat javasol a NATO és a Varsói Szerződés között, amelyek Európában a hidegháborút felszámoló megegyezéshez vezethetnek. A BELGA KÜLÜGYMINISZTER is talán hasonló megfontolásokból indult ki, amikor azt indítványozta: legyen a NATO közös politikai akciók irányító szerve a jövőben. A francia ellenvélemény azonban hangsúlyozta: a NATO változatlanul amerikai irányítás alatt áll, semmiféle garancia nincs arra, hogy ha az Atlanti Tanács „automatizált és integrált, gombnyomásra működő szervvé válna, amely magának vindikálná a kormányok döntési jogának jelentős részét, amely a nemzeti szuverenitás csorbításával járna”, akkor politikai síkon nem ismétlődne meg mindaz, ami a NATO-ban katonai keretek között történt. Vagyis az Atlanti Tanács politikailag is az Egyesült Államok függvénye lenne, amerikai érdekek jegyében. Nyugatnémet páncélosokat adnak át ünnepélyesen a NATO-nak A NATO külügyminisztereinek tanácskozása Brüszszelben. Baloldalt Bush amerikai és Brown angol, jobboldalt Brandt nyugatnémet és Couve de Murville francia külügyminiszter A NATO haditengerészetének hadgyakorlata az Atlanti-óceánon. Az amerikai haditengerészet USS Forrestal nevű repülőgép anyahajójának fedélzete houihaverőkkel