Lobogó, 1968. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1968-05-01 / 18. szám

TOKIÓBAN, 1964-ben aranyérmet nyert! Budapesten, 1966-ban, az Euró­­pa-bajnokságon ismét a dobogó legma­gasabb fokán állt! Tavaly a „próbaolimpián”, 8,23 mé­teres eredménye után örömtáncot lej­tett a stadionban. Most, amikor csak néhány hónap van hátra az olimpiáig, a szigetország­ban mindenki a kitűnő angol távolugró, Lynn Davies újabb aranyérmét várja. A többszörös aranyérmes könnyűatléta azonban nehéz helyzetére, a felkészü­lés akadályaira hivatkozik.­­ Ahhoz, hogy az olimpián távolug­rásban valaki bármilyen érmet, bron­zot, ezüstöt vagy aranyat szerezzen, legalább 8,23-at kell ugorjon. Nekem a tavalyi mexikói szereplésem óta ez egyszer sem sikerült. Nem véletlenül, mert Tokió óta nem kapok megfelelő támogatást. Pedig, ha a hazaérkezésem után, az ünneplésemre fordított költsé­geknek csak a felét biztosították volna felkészülésre, sokkal előbbre tartanék, így panaszkodik Davies, akinek egyik legnagyobb gondja, hogy lakóhelyének közelében nincs megfelelő sporttelep a felkészülésre. Egy üzletember hallott a panaszáról, s udvarias levelet írt az angol atlétának: „Kedves Mister Davies! Tudom, mi­lyen nehézségekkel küzd, ezért engedje meg, hogy segítségére legyek. Szívesen felajánlok önnek egy lehetőséget. Itt nálam akár naponta a rendelkezé­sére áll egy tartán nekifutó­ pálya, amilye­nen a próbaolimpián is kitűnő ered­ményt ért el. Használja nyugodtan, valószínűleg segítségére lesz.” Azaz csak lenne! A SPORTSZERETŐ ÜZLETEMBER harminc kilométerre lakik Daviestől, akinek az oda-vissza utazás csaknem az egész edzésre szánt idejét elvenné. No és az új edző, aki a felkészülését irá­nyítja, csak a reggeli órákban ér rá. A régi mester, Davies nagy tanítója, Ron Pickering ugyanis már nem szövetségi edző. — Pedig mi ketten nagyon jól meg­értettük egymást — emlékszik rá a ta­nítvány. Amikor megismerkedtünk azt kérdeztem tőle, mondja meg nekem ho­gyan lehet valakiből a világ legjobb tá­volugrója? Egy kicsit elgondolkozva nézett és nagyon csendesen ezt vála­szolta: „el tudom képzelni, hogy magá­ból lehetne!...” „De ahhoz nagyon ke­ményen kell dolgozni!” Pickering úgy vélte, hogy Davies ideális testalkatú, de nem elég erős és gyors. Javasolta, hogy súlyokkal dol­gozzon, úgy erősítse magát. És Davies megtette, amit előtte egyetlen angol könny­űratléta sem, súlyemeléssel is fog­lalkozott. Heti 6­7 edzést végzett. Az eredmény nem maradt el, bár a tokiói olimpián már csüggedőben volt. A vi­gasztalanul zuhogó esőben már-már el­hagyta lelkiereje, amikor így szólt Pickeringhez: — Istenem, csak legalább egy bronz­érmet szereznék... Az edző szűkszavúan válaszolt: —• Neked nem bronzot, hanem ara­nyat kell nyerned! , Davies aranyat nyert, de vajon Me­xikóban nem hiányzik-e majd a kitűnő edző jótanácsa, biztatása? Pickering ugyanis minden valószínűség szerint ezen az olimpián is ott lesz, de csak mint a Televízió kommentátora, akinek aligha lesz módja hasonló segítségadás­ra. A tanítvány a problémák miatt már nem egyszer elkeseredett. 1966-ban vissza akart vonulni a versenyzéstől, a múlt évben súlyos csontsérülése oko­zott gondot, egy-egy ajánlat is adódott, amely nem serkentette túlságosan a versenyzésre. A Daily Express című lap például tizenötezer fontot ajánlott fel Daviesnek, ha nem tiltakozik, hogy ne­vét reklámcélokra felhasználják. Egy­szer az akaraterő, máskor a józan ész, majd a sport szeretete nem engedte, hogy a kitűnő angol távolugró búcsút mondjon a versenyeknek. AZ ALL-ROUND ATLÉTA tehát, aki szerepelt már tornászcsapatban, teni­szezett, rögbizett és a labdarúgást is kedvelte — egy walesi profi klub szer­ződést is felajánlott neki — most is­mét teljes aktivitással készül. Figye­lembe véve tehetségét, nagy akaratere­jét s egyéb jó tulajdonságait — nem iszik, nem dohányzik, minden észrevé­telt elfogad és a bírálatért nem harag­szik meg — feltételezhető, hogy ismét kitűnő eredményekre lesz képes. Az idén részt vett már egy nagyobb versenyen, a madridi fedettpályás küz­delmeken, de a jó eredmény elmaradt. — Nem voltam elég fitt! — mondja Davies. — És különben is, engem sen­ki sem kérdezett meg, hogy egyáltalán akarok-e indulni, vagy sem. Egysze­rűen kiküldtek. Mindez nem jelent semmit. Az olimpián részt veszek s er­re alaposan felkészülök. Én olimpiai bajnok vagyok és nem fogok könnyen elbúcsúzni ettől a címemtől. Davies elszántsága, akaratereje dicsé­retes. De vajon mit szólnak majd ehhez a vetélytársak? Választ majd Mexikóban kapunk! (A Sport Illustrierte nyomán) MÉG 24 HÉT! Nehéz a könnyűatlétának — Angliában Lynn Davies, volt edzőjével, Rod Pickeringgel A szigeten sétálók ugyancsak elcsodálkoztak: — Fiúk! Miért viszitek az Úttörőstadionba a lég­puskákat? — Mert lövészverseny lesz! — hangzott a piros nyakkendős úttörők válasza. — Lövészverseny az Úttörőstadionban? Nem történt tévedés! A fiatalok stadionjának kosárlabda-pályája rög­tönzött lőtérré alakult át. Itt rendezték meg a bu­dapesti úttörők honvédelmi lövészversenyének dön­tőjét. A „szigeti vetélkedőt” izgalmas iskolai és kerü­leti versenyek előzték meg. Budapest kétszáznegy­­venkilenc iskolájának huszonhatezer úttörője indult a honvédelmi lövészversenyen, s az Úttörőstadion­ban a huszonkét kerület nyolcvannyolc legügyesebb úttörő lövésze állt a rögtönzött lőállásokba. Az izgalmas versengésben néhány lövés bizony elkerülte még a céllapot is, de akadtak szép szám­ban olyan pajtások is, akiknek Balázs József, a ver­seny bírója gratulált: — Ha kedvetek van, eljárhattok ezentúl edzésre az MHSZ lövészklubba! A versenyen a negyedik kerületi úttörők szerepel­tek a legjobban. A csapatversenyben a második helyre a tizenharmadik, a harmadikra pedig a ti­zenötödik kerület úttörői kerültek. Az egyéni győz­tes Csiszár Károly (XIII. kerület) lett, megelőzve Czimmermann Gábort és Gábor Ivánt. A honvédelmi lövészverseny első szakasza ezzel lezárult. Nemsokára kezdődik a második — a bu­dapesti középiskolás fiatalok részvételével. A. E. Lövész — intermezzo Balázs Józsi bácsi, versenybíró kiosztja a tölté­nyeket/ Mind a tíz töltényem megvan ...? NAGY Z. IMRE felvételei Könnyebb újratölteni, mint a célba találni

Next