Lobogó, 1968. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-01 / 18. szám
TOKIÓBAN, 1964-ben aranyérmet nyert! Budapesten, 1966-ban, az Európa-bajnokságon ismét a dobogó legmagasabb fokán állt! Tavaly a „próbaolimpián”, 8,23 méteres eredménye után örömtáncot lejtett a stadionban. Most, amikor csak néhány hónap van hátra az olimpiáig, a szigetországban mindenki a kitűnő angol távolugró, Lynn Davies újabb aranyérmét várja. A többszörös aranyérmes könnyűatléta azonban nehéz helyzetére, a felkészülés akadályaira hivatkozik. Ahhoz, hogy az olimpián távolugrásban valaki bármilyen érmet, bronzot, ezüstöt vagy aranyat szerezzen, legalább 8,23-at kell ugorjon. Nekem a tavalyi mexikói szereplésem óta ez egyszer sem sikerült. Nem véletlenül, mert Tokió óta nem kapok megfelelő támogatást. Pedig, ha a hazaérkezésem után, az ünneplésemre fordított költségeknek csak a felét biztosították volna felkészülésre, sokkal előbbre tartanék, így panaszkodik Davies, akinek egyik legnagyobb gondja, hogy lakóhelyének közelében nincs megfelelő sporttelep a felkészülésre. Egy üzletember hallott a panaszáról, s udvarias levelet írt az angol atlétának: „Kedves Mister Davies! Tudom, milyen nehézségekkel küzd, ezért engedje meg, hogy segítségére legyek. Szívesen felajánlok önnek egy lehetőséget. Itt nálam akár naponta a rendelkezésére áll egy tartán nekifutó pálya, amilyenen a próbaolimpián is kitűnő eredményt ért el. Használja nyugodtan, valószínűleg segítségére lesz.” Azaz csak lenne! A SPORTSZERETŐ ÜZLETEMBER harminc kilométerre lakik Daviestől, akinek az oda-vissza utazás csaknem az egész edzésre szánt idejét elvenné. No és az új edző, aki a felkészülését irányítja, csak a reggeli órákban ér rá. A régi mester, Davies nagy tanítója, Ron Pickering ugyanis már nem szövetségi edző. — Pedig mi ketten nagyon jól megértettük egymást — emlékszik rá a tanítvány. Amikor megismerkedtünk azt kérdeztem tőle, mondja meg nekem hogyan lehet valakiből a világ legjobb távolugrója? Egy kicsit elgondolkozva nézett és nagyon csendesen ezt válaszolta: „el tudom képzelni, hogy magából lehetne!...” „De ahhoz nagyon keményen kell dolgozni!” Pickering úgy vélte, hogy Davies ideális testalkatú, de nem elég erős és gyors. Javasolta, hogy súlyokkal dolgozzon, úgy erősítse magát. És Davies megtette, amit előtte egyetlen angol könnyűratléta sem, súlyemeléssel is foglalkozott. Heti 67 edzést végzett. Az eredmény nem maradt el, bár a tokiói olimpián már csüggedőben volt. A vigasztalanul zuhogó esőben már-már elhagyta lelkiereje, amikor így szólt Pickeringhez: — Istenem, csak legalább egy bronzérmet szereznék... Az edző szűkszavúan válaszolt: —• Neked nem bronzot, hanem aranyat kell nyerned! , Davies aranyat nyert, de vajon Mexikóban nem hiányzik-e majd a kitűnő edző jótanácsa, biztatása? Pickering ugyanis minden valószínűség szerint ezen az olimpián is ott lesz, de csak mint a Televízió kommentátora, akinek aligha lesz módja hasonló segítségadásra. A tanítvány a problémák miatt már nem egyszer elkeseredett. 1966-ban vissza akart vonulni a versenyzéstől, a múlt évben súlyos csontsérülése okozott gondot, egy-egy ajánlat is adódott, amely nem serkentette túlságosan a versenyzésre. A Daily Express című lap például tizenötezer fontot ajánlott fel Daviesnek, ha nem tiltakozik, hogy nevét reklámcélokra felhasználják. Egyszer az akaraterő, máskor a józan ész, majd a sport szeretete nem engedte, hogy a kitűnő angol távolugró búcsút mondjon a versenyeknek. AZ ALL-ROUND ATLÉTA tehát, aki szerepelt már tornászcsapatban, teniszezett, rögbizett és a labdarúgást is kedvelte — egy walesi profi klub szerződést is felajánlott neki — most ismét teljes aktivitással készül. Figyelembe véve tehetségét, nagy akaraterejét s egyéb jó tulajdonságait — nem iszik, nem dohányzik, minden észrevételt elfogad és a bírálatért nem haragszik meg — feltételezhető, hogy ismét kitűnő eredményekre lesz képes. Az idén részt vett már egy nagyobb versenyen, a madridi fedettpályás küzdelmeken, de a jó eredmény elmaradt. — Nem voltam elég fitt! — mondja Davies. — És különben is, engem senki sem kérdezett meg, hogy egyáltalán akarok-e indulni, vagy sem. Egyszerűen kiküldtek. Mindez nem jelent semmit. Az olimpián részt veszek s erre alaposan felkészülök. Én olimpiai bajnok vagyok és nem fogok könnyen elbúcsúzni ettől a címemtől. Davies elszántsága, akaratereje dicséretes. De vajon mit szólnak majd ehhez a vetélytársak? Választ majd Mexikóban kapunk! (A Sport Illustrierte nyomán) MÉG 24 HÉT! Nehéz a könnyűatlétának — Angliában Lynn Davies, volt edzőjével, Rod Pickeringgel A szigeten sétálók ugyancsak elcsodálkoztak: — Fiúk! Miért viszitek az Úttörőstadionba a légpuskákat? — Mert lövészverseny lesz! — hangzott a piros nyakkendős úttörők válasza. — Lövészverseny az Úttörőstadionban? Nem történt tévedés! A fiatalok stadionjának kosárlabda-pályája rögtönzött lőtérré alakult át. Itt rendezték meg a budapesti úttörők honvédelmi lövészversenyének döntőjét. A „szigeti vetélkedőt” izgalmas iskolai és kerületi versenyek előzték meg. Budapest kétszáznegyvenkilenc iskolájának huszonhatezer úttörője indult a honvédelmi lövészversenyen, s az Úttörőstadionban a huszonkét kerület nyolcvannyolc legügyesebb úttörő lövésze állt a rögtönzött lőállásokba. Az izgalmas versengésben néhány lövés bizony elkerülte még a céllapot is, de akadtak szép számban olyan pajtások is, akiknek Balázs József, a verseny bírója gratulált: — Ha kedvetek van, eljárhattok ezentúl edzésre az MHSZ lövészklubba! A versenyen a negyedik kerületi úttörők szerepeltek a legjobban. A csapatversenyben a második helyre a tizenharmadik, a harmadikra pedig a tizenötödik kerület úttörői kerültek. Az egyéni győztes Csiszár Károly (XIII. kerület) lett, megelőzve Czimmermann Gábort és Gábor Ivánt. A honvédelmi lövészverseny első szakasza ezzel lezárult. Nemsokára kezdődik a második — a budapesti középiskolás fiatalok részvételével. A. E. Lövész — intermezzo Balázs Józsi bácsi, versenybíró kiosztja a töltényeket/ Mind a tíz töltényem megvan ...? NAGY Z. IMRE felvételei Könnyebb újratölteni, mint a célba találni