Lobogó, 1968. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-07 / 6. szám
Olt. KOVÁCS LAJOS mérnök alezredes , haditechnikai szakértője írja: A FÖLDKÖZI-TENGER mélye néhány nappal ezelőtt két tengeralattjáró 121 tengerészének hullámsírja lett. Január 25-én adott utoljára életjelt magáról a ciprusi partvidék közelében járó Dakar nevű izraeli tengeralattjáró, s január 27-én némult el a francia flotta büszkeségének, a Minerve-nek rádiója Ez a hajó akkor Toulontól negyven kilométernyire volt. A kutatás mindkét esetben azonnal megkezdődött, s a lehető legnagyobb apparátussal folyt. Különböző típusú hadihajók, különleges kutatóhajók, helikopterek és repülőgépek pásztázták a tenger vizét, bekapcsolódtak a keresésbe a francia és izraeli flotta mellett az amerikai, angol és görög flotta egységei is — de mindeddig semmit sem találtak. Márpedig a két tengeralattjáró oxigénje azóta régen elfogyott — ami egyben azt jelenti, hogy ha meg is találják a hajótesteket, azokat már csak mint tengerészek közös koporsóját emelhetik ki. Mi okozhatta katasztrófájukat? A szakértők körében a legteljesebb bizonytalanság uralkodik, ami érthető is, hiszen az eltűnés tényén kívül cikkünk megírásáig semmiféle más adat, vizsgálati eredmény nincs birtokukban sem a Dakarról, sem a Minerve-ról. Hallottunk már víz alatti szakadékról, merülési tartályrepedésről, sűrített levegőt szállító csővezeték törésről, az oxigénadagoló és szénsavlekötő berendezés tönkremenéséről, ami a legérdekesebb: tenger alatti tektonikus jelenségről is. Egyes francia földtani szakértők ezt a véleményüket azzal támasztják alá, hogy január 25-én — tehát, amikor a kapcsolat a Dakarral megszűnt — Szicíliát újabb erős földlökések rázkódtatták meg. Hogy akár ez a nézet, akár a többi magyarázat mennyire valós, azt csak hosszadalmas vizsgálat, s a hajótestek megtalálása fogja végül is eldönteni. A hozzátartozók, s a közvélemény számára nem marad más , mint a gyász. A HAJÓZÁS TÖRTÉNETÉBEN sokszor gyászoltak már tengeralattjárón hullámsírba merült tengerészeket. E különleges hajókra mindig is csak a legbátrabbak jelentkeztek. Ez nem is csoda, hiszen a hajókon az életveszély tulajdonképpen már a lemerülésnél kezdődik. Sokan a tengeralattjárók megjelenését az első világháborúval hozzák összefüggésbe, holott azt megelőzően már jóval előbb megjelentek a tengereken — előbb mint kísérleti, majd mint harceszközök. Első ízben a XVII. század elején a Temzén próbáltak ki víz alatt járó hajót. Drebbel Corneilus járműve kezdetlegesen víz alatti evezőkkel hajtva eljutott Westminstertől Greenwichig. Az első katonai tengeralattjáró a szerencsétlenség áldozata lett. A Bauer szerkesztette német tengeralattjárót (1850-ben Kidben készült el) a dán flotta megtámadására akarták felhasználni. A hajó azonban első lemerülésekor megsérült (egy horgony szakította fel az odaját) és többet nem tudott felemelkedni. Az első igazi tengeralattjáróval tehát az első katasztrófát is beírták a hajózás történetébe. S azóta is sok-sok szerencsétlenség történt a tengerek mélyén. A két világháború alatt elsüllyedt tengeralattjárókról nem is beszélve — hiszen azok harci cselekmények következtében merültek a hullámsírba — több tucatnyi katasztrófáról tud a hajózás története. S a legtöbb bajt különböző kivitelezésű hibák, javítási problémák okozták régen, a tervezések időszakában csakúgy, mint mostanában. Az utóbbi években két nagyobb szerencsétlenség történt tengeralattjárókkal. Az egyik a nyugatnémet haditengerészet első tengeralattjárójának, a Hainak 1966 szeptemberében bekövetkezett pusztulása, a másik a Treshernek, az amerikaiak atom-tengeralattjárójának katasztrófája. Ez utóbbinál már a tervezést követően különböző átalakításokat hajtottak végre, s 1962-ben egy összeütközés után a hajógépek, javították meg, hogy gesztőpisztollyal felvágták a hajótestet — így egy darabban emelhették ki a gépeket — majd utána visszahegesztették. Bár pontos válasz azokra vonatkozólag ott sem volt, de az biztos, hogy a 129 emberrel a fedélzetén ez a tengeralattjáró egyik pillanatról a másikra pusztult el — akárcsak most a Dakar és a Minerve. AZ AZONNALI PUSZTULÁS az utóbbi tengeralattjárók esetében is teljesen nyilvánvaló, hiszen ma már számos olyan eszköz, biztonsági berendezés van, ami ezt az egyet feltétlenül mutatja. Már a fejlődés kezdetén a sorozatban előfordult szerencsétlenségek arra késztették a tervezőket, hogy különböző mentési lehetőségekről is gondoskodjanak. Ezért kezdetben különleges mentőhajókat, úszódarukat, úszódokkokat építettek, amelyek részint állandóan kísérték a tengeralattjárókat, részint mindig készen álltak az azonnali beavatkozásra. Később azután megvalósult az úgynevezett telefonbója is. Ezt az elmerült tengeralattjáróból kötéllel lehetett a felszínre küldeni jelezve, hogy merre tartózkodik a tengeralattjáró. A rajta elhelyezett telefonon pedig beszélni lehetett a so i „ magábon is megfeszi tőség kedvét, hibája esetén mindig marad lehet veszélybe került tengeralattjáró megtalálására. A Dakar is, a Minerva is rendelkezett ezekkel az eszközökkel, éppen ezért nyilvánvaló, hogy amennyiben rádiója el is romlott volna, egy egyszerűbb hiba esetén ilyen bóját mindenképpen tudott volna a felszínre küldeni. Az azonnali katasztrófa tehát emiatt bizonyítottnak vehető. SZÁZHUSZONEGY EMBER halt meg rövid néhány nap alatt tengeralattjáró-szerencsétlenség következtében. A szakértőknek most válaszolniuk kell az embereknek arra a kérdésére: tulajdonképpen még mindig ilyen veszélyes ez a tengerészeti egység? S a kettős súlyos katasztrófa ellenére erre a kérdésre nemmel kell felelni. A mai modern tengeralattjárókon — így elsősorban az atom-tengeralattjárókon — különösen nagy figyelmet fordítanak a biztonságra. Ezeknek biztonsága semmivel sem rosszabb, mint a felszíni hajóké. Mégis tengerésznek lenni rajtuk ma is bátorság dolga. ZÁKOR fizraeJOGS HAL: A hagyományos tengeralattjáró méretben szinte eltörpül a mai modern tengeralattjárók mellett. Balra: egy régi tengeralattjáró tornya, jobbra: az egyik legkorszerűbb szovjet atom-tengeralattjáróról él még az emberek emlékezetében a Thresher nevű amerikai atom-tengeralattjáró 1963-ban bekövetkezett katasztrófája. Képünkön, a Thresher utolsó útja előtt