Lobogó, 1969. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-27 / 35. szám

A téglalap alakú he­lyiségben pattanásig feszült a hangulat. A minden zugot fülrepesz­tő erővel betöltő beat-zene sem volt képes eloszlatni a láthatóan gyülekező vi­harfelhőket. öt-nyolc tagú csoportok vizsgálgatták, méregették egymást dü­hödtem Már csak az a bi­zonyára nem sokáig késő szikra, egy félreérthető mondat, egy rossz mozdu­lat kellett, hogy lángra lob­­banjon a parázs, kitörjön a vasárnaponként már szinte hagyományos vere­kedés. Repüljenek az üve­gek, törjön a szék, az asz­tal, csörömpölve essen szi­lánkokra az ablak. S ahogy már lenni szokott, az URH-járőr vessen véget az Óbudai Gázgyár kultúr­­házában a „vidám” tánc­­mulatságnak. Ezen az estén azonban másként alakultak az ese­mények. A zenekari emel­vényen, mikrofonnal a ke­zében megjelent egy nem túl magas, vékony férfi, Einreinhof József, az új­donsült igazgató, és így szólt: — Fiúk! Ma pedig nem lesz verekedés! És nem lesz máskor sem! Válassza­tok. Vagy ütitek egymást — máshol, mert bezárjuk a klubot és nem tartunk többé táncestet, vagy ren­desen viselkedtek, sőt ren­det teremtetek, ha valaki nagyon erősnek érzi ma­gát. Ez nem szorító, s aki nem bír az erejével, annak ajánlom, segítsen elkészí­teni a szabadtéri helyisé­günk vaskerítését. Garan­tálom, hogy megmozgatja az izmokat. Rajtatok áll. Morgolódás támadt a te­remben. A zavarosból vi­hogással tarkított mondat­foszlányokat lehetett kiha­lászni. Ilyeneket: „Jól van főnök, azért nem kell égig ugrani". „Igaz, táncolni jöttünk, nem?!” „Jó volt a szöveg, hová menjünk akkor vasárnaponként?” Az új igazgató megnyer­te az első menetet. Az ök­lök kiengedtek, a haragtól ráncba gyűrődött arcokon kamaszos vigyor jelent meg. Ez volt a kezdet. A folytatás pedig így hang­zik: „Én, mint a klub tag­ja az alant felsorolt pon­tokat betartom és teljes er­kölcsi és anyagi felelőssé­get vállalok. 1. A klubot tiszta, ren­des ruhában látogatom. (Fiúk nyakkendőben.) 2. A helyiségben kultu­rált módon viselkedem. 3. A művelődési otthon berendezésére, tisztaságára vigyázok...........Italt csak a büfében kaphatók közül fogyasztok..............Rendelle­nesség esetén a rendező­ség részére segítséget nyúj­tok. A fenti pontok be nem tartásáért az igazolványt visszavonják ...” Az Aquincumi Ifjúsági Klubnak már csaknem két­száz ilyen igazolvánnyal rendelkező tagja van. A főváros második ifjúsági parkjának, amely nemrég ugyanitt, a III. kerület Gázgyári Kultúrházában nyílt meg, most alakul a törzsgárdája. A gyár KISZ-es fiatal­jaiból tizenöt tagú rende­zőgárda ügyel szombaton­ként délután öttől tízig, hogy a környék lányai, fiai zavartalanul rophas­sák a Thomastik-zenekar ritmusára a shaket. Nincs már sok dolguk. Mint ahogy az URH-járőrök is lassan elszoknak a Gáz­gyárból. A Várbazáron létesített Ifjúsági Park már akkor kicsi és kevés volt, ami­kor megnyílt. Rendezvé­nyek alkalmával mozdul­ni is alig lehet. Most is­mét egy csábító hely a fiatalok számára. Hogy mennyire az, bizonyítja a kiadott igazolványok szá­ma és a címzés, amely nem csak a harmadik ke­rületbe, hanem a belvá­rosba, még Dunaharaszti­­­ra is szól. — Ez a premier-nya­runk. Társadalmi munká­val építettük, hoztuk rendbe a nyári helyiséget. A fiatalok megszerették. Sajnos még nincs — úgy tűnik — fővárosi rangja. Talán ezért mutatott fü­gét meghívásunkra a Metró- és az Omega­­együttes. Pedig a mi gye­rekeink is szeretik, értik a jó beat-zenét — meséli az igazgató. — Sok szép tervünk van. Egyelőre csütörtöki napo­kon szervezünk fiatal te­hetségek bemutatkozását, parodista-parádét, s ami a fiatalokat érdekelheti. Ta­lán jövőre sikerül min­dennapossá tenni a klub­életet. Felszerelésünk megvan hozzá. A játékte­remben asztali foci, bi­liárd, sakk, dominó, meg elektromos játékok is van­nak. Nagy könyvtárral di­csekedhetünk. — Egyetlen bajunk, hogy egy kissé messze, nem jó közlekedési viszo­nyokkal, egy futballpályá­­tól és a múzeumtól rejtve vagyunk. Mégis egyre ter­jed a második Ifjúsági Park jó híre és aki igazán akar — idetalál. M. T. Tizenévesek a múzeum­ban A koronatanú Ezen az estén, úgy tizenegy óra tájban, hangos dörömbölésre és nyö­szörgésre figyelt fel a kajászói ta­nácstitkár. Az ajtónyitásra szinte be­zuhant a szobába egy asszony. Arcán kék foltok, jobb karja élettelenül csüngött az oldala mellett. Szemében olyan rémület ült, hogy a titkárnak elakadt a szava. — A férjem ... szent isten... a férjem — csak ennyit volt képes ki­hámozni az összefüggéstelen motyo­gásból. Végül valamennyire sikerült meg­nyugtatnia az asszonyt s megtudni, mi is történt voltaképpen. Ekkor a házigazda nyomban a falu szélén csordogáló Váli-víz hídjához sietett. Csak egyetlen percet töltött itt, s ro­hanva visszatért a községbe. Értesítette a rendőrséget, s a men­tőket is... Nem sokkal az események után éles fényű zseblámpa sugárkévéje pász­tázta végig a pázmándi utat, s az azt szegélyező bokrost. A hídtól mintegy tízméternyire, a jeges hóban egy élettelen test sötét körvonalai tűntek fel. Havlik Istvánt egy 7,65-ös kaliberű revolvergolyó ölte meg, amely a bal karját is átütve a mellébe fúródott, ott függőerének ívét szétroncsolva azonnali halált okozott. Ezt állapí­totta meg a rendőrorvos. Később a boncolás is ezt igazolta. A nyomozók első dolga — termé­szetesen — a koronatanú, a súlyosan sérült Havlik Istvánná kihallgatása volt. Az asszony a következőket mondta el: — Általában kilenc órakor zárunk a kajászói italboltban. Ezen az estén már tíz óra is lehetett, amikor a pul­tot és a raktárt rendbe téve, lehúztuk a rollót. Mindent gondosan bezártunk, s férjemmel hazafelé indultunk. Erős nap volt ez. Férjem délután három­tól maga is beállt italt mérni. Ezt, ha ideje engedte, máskor is megtette már. Ketten jobban győztük. Az üzlettől körülbelül egy kilomé­terre van a lakásunk, és mint mindig, ezen a hideg estén is gyalog indul­tunk hazafelé. Amikor a nagy hó miatt letértünk a pázmándi útról a futballpálya irányába, észrevettem, hogy az ösvényen követnek bennün­ket. Szóltam a férjemnek. Meg­fordultunk és gyenge fényű zseblám­páinkkal igyekeztünk kifürkészni, kik lehetnek. Én — úgy emlékszem — még oda is kiáltottam: „Kik vagy­tok?" Ekkor egy kiáltást hallottam: „Lőj!" A többire csak homályosan emlékszem. Mintha a fejem mellett valami elzúgott volna. Aztán még ki­vettem két alakot a sötétben. Az egyiken kalap, a másikon ellenzős sapkaféle volt. Óriási csattanást hal­lottam. Férjem előreugrott, majd a hóba rogyott. Ugyanekkor éreztem, hogy valaki a földre ránt és a jobb karomban éles fájdalom hasított. Vé­dekeztem. Az ismeretlen támadó vak dühvel igyekezett lerázni magáról, én meg segítségért sikoltozva, a ke­zemben tartott lámpával ütöttem,­­ ahol értem. Ezután már csak két sza­ladó árnyat láttam eltűnni a bokrok mögött. Férjemet hiába szólongat­­tam. Rémülten botorkáltam az első házhoz és dörömbölni kezdtem. A többit már tudják. A vallomás különösen értékes volt. Bár a személyleírást aligha lehetett használhatónak mondani, sok min­denre mégis azonnal fény derült. Ne­vezetesen, hogy a támadók ketten voltak, valamint, hogy feltehetően rablási szándékkal ütöttek rajta a há­zaspáron. Hisz az asszony még arra is emlékezett, hogy az egyik a hóban fekvő férfi táskáját és zsebeit kifor­gatta.­­ A nyomozás bravúros gyorsasággal zajlott. A rendőrök már másnap el­jutottak a Molnár házaspárhoz és Luzsi Sándorhoz, akik elmondták, hogy azon az estén, fél tíz tájban, két ismeretlen férfival találkoztak a ka­jászói italbolt környékén. Feltűnt ne­kik, hogy amíg őket nem vették ész­re, a kocsmát figyelték, majd igye­keztek azt a látszatot kelteni, mintha csak a dolgukat végeznék az út szé­lén. A megadott, és jónak mondható személyleírás alapján a nyomozók ta­láltak olyan helybélieket is, akik már egy-két héttel az eset előtt látták a két férfit — egy fiatal, körülbelül húsz év körüli és egy két-három év­vel idősebb idegent — a kajászói italboltban. Dudás József, az AKÖV dolgozója is elmondta, hogy a bűntett estéjén egy, a személyleírásnak megfelelő fiatalember a baracskai vasútállo­másnál leszállva, felszólítására jegyét felmutatni nem tudta, félrelökte őt és elszaladt. A busz pontosan nyolc órakor érkezett az állomásra, ahol csatlakozása volt a Kajászót is érin­tő vonathoz. A figyelem tehát Borocskára irá­nyult. Jó helyre. Egyre több adatot gyűjtöttek össze a nyomozók. Kide­rült, többek között, hogy nem sokkal a rablótámadás előtt ismeretlen tette­sek ellopták a Peregovics Károly ba­racskai igazgató-tanító részére, ön­védelmi fegyverként kiadott Vzor 7,65-ös ismétlő pisztolyt. A fegyver­­szakértő megállapította, hogy a helyszínen talált tár ehhez a fegy­verhez tartozik. Nem messze a tár­tól egy ki nem lőtt töltényt is lel­tek, amely szintén ebbe a fegyver­be illett. Az EM­ Gépjavító és Gépgyártó Vállalat 5. számú gyáregységénél dolgozó, s a helyi MHSZ lövész­köreiben sportoló fiatalok figyel­meztették a nyomozókat, hogy egy ismerősük rendkívüli módon érdek­lődik a lőfegyverek iránt és egy al­kalommal bemutatta, hogyan képes egy kispuskalőszert kalapács és szög segítségével egy Skoda porlasztó­ban elsütni. Majd ezután közölte társaival, hogy nem is nagy fárad­sággal képes volna olyan pisztolyt készíteni, amely alkalmas emberi élet kioltására. Az erről a fiatalem­berről adott személyleírás pontosan egyezett azzal, amelyet a kajászói lakosok a tettesről adtak. Egy hét sem telt el a rablótáma­dás óta és Király Józsefet Tamáso­­vics Lászlóval együtt átadhatták a bíróságnak. MÜLLER TIBOR I-----------------------------------------------------------------------------­

Next