Lobogó, 1969. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-27 / 35. szám
A téglalap alakú helyiségben pattanásig feszült a hangulat. A minden zugot fülrepesztő erővel betöltő beat-zene sem volt képes eloszlatni a láthatóan gyülekező viharfelhőket. öt-nyolc tagú csoportok vizsgálgatták, méregették egymást dühödtem Már csak az a bizonyára nem sokáig késő szikra, egy félreérthető mondat, egy rossz mozdulat kellett, hogy lángra lobbanjon a parázs, kitörjön a vasárnaponként már szinte hagyományos verekedés. Repüljenek az üvegek, törjön a szék, az asztal, csörömpölve essen szilánkokra az ablak. S ahogy már lenni szokott, az URH-járőr vessen véget az Óbudai Gázgyár kultúrházában a „vidám” táncmulatságnak. Ezen az estén azonban másként alakultak az események. A zenekari emelvényen, mikrofonnal a kezében megjelent egy nem túl magas, vékony férfi, Einreinhof József, az újdonsült igazgató, és így szólt: — Fiúk! Ma pedig nem lesz verekedés! És nem lesz máskor sem! Válasszatok. Vagy ütitek egymást — máshol, mert bezárjuk a klubot és nem tartunk többé táncestet, vagy rendesen viselkedtek, sőt rendet teremtetek, ha valaki nagyon erősnek érzi magát. Ez nem szorító, s aki nem bír az erejével, annak ajánlom, segítsen elkészíteni a szabadtéri helyiségünk vaskerítését. Garantálom, hogy megmozgatja az izmokat. Rajtatok áll. Morgolódás támadt a teremben. A zavarosból vihogással tarkított mondatfoszlányokat lehetett kihalászni. Ilyeneket: „Jól van főnök, azért nem kell égig ugrani". „Igaz, táncolni jöttünk, nem?!” „Jó volt a szöveg, hová menjünk akkor vasárnaponként?” Az új igazgató megnyerte az első menetet. Az öklök kiengedtek, a haragtól ráncba gyűrődött arcokon kamaszos vigyor jelent meg. Ez volt a kezdet. A folytatás pedig így hangzik: „Én, mint a klub tagja az alant felsorolt pontokat betartom és teljes erkölcsi és anyagi felelősséget vállalok. 1. A klubot tiszta, rendes ruhában látogatom. (Fiúk nyakkendőben.) 2. A helyiségben kulturált módon viselkedem. 3. A művelődési otthon berendezésére, tisztaságára vigyázok...........Italt csak a büfében kaphatók közül fogyasztok..............Rendellenesség esetén a rendezőség részére segítséget nyújtok. A fenti pontok be nem tartásáért az igazolványt visszavonják ...” Az Aquincumi Ifjúsági Klubnak már csaknem kétszáz ilyen igazolvánnyal rendelkező tagja van. A főváros második ifjúsági parkjának, amely nemrég ugyanitt, a III. kerület Gázgyári Kultúrházában nyílt meg, most alakul a törzsgárdája. A gyár KISZ-es fiataljaiból tizenöt tagú rendezőgárda ügyel szombatonként délután öttől tízig, hogy a környék lányai, fiai zavartalanul rophassák a Thomastik-zenekar ritmusára a shaket. Nincs már sok dolguk. Mint ahogy az URH-járőrök is lassan elszoknak a Gázgyárból. A Várbazáron létesített Ifjúsági Park már akkor kicsi és kevés volt, amikor megnyílt. Rendezvények alkalmával mozdulni is alig lehet. Most ismét egy csábító hely a fiatalok számára. Hogy mennyire az, bizonyítja a kiadott igazolványok száma és a címzés, amely nem csak a harmadik kerületbe, hanem a belvárosba, még Dunaharasztira is szól. — Ez a premier-nyarunk. Társadalmi munkával építettük, hoztuk rendbe a nyári helyiséget. A fiatalok megszerették. Sajnos még nincs — úgy tűnik — fővárosi rangja. Talán ezért mutatott fügét meghívásunkra a Metró- és az Omegaegyüttes. Pedig a mi gyerekeink is szeretik, értik a jó beat-zenét — meséli az igazgató. — Sok szép tervünk van. Egyelőre csütörtöki napokon szervezünk fiatal tehetségek bemutatkozását, parodista-parádét, s ami a fiatalokat érdekelheti. Talán jövőre sikerül mindennapossá tenni a klubéletet. Felszerelésünk megvan hozzá. A játékteremben asztali foci, biliárd, sakk, dominó, meg elektromos játékok is vannak. Nagy könyvtárral dicsekedhetünk. — Egyetlen bajunk, hogy egy kissé messze, nem jó közlekedési viszonyokkal, egy futballpályától és a múzeumtól rejtve vagyunk. Mégis egyre terjed a második Ifjúsági Park jó híre és aki igazán akar — idetalál. M. T. Tizenévesek a múzeumban A koronatanú Ezen az estén, úgy tizenegy óra tájban, hangos dörömbölésre és nyöszörgésre figyelt fel a kajászói tanácstitkár. Az ajtónyitásra szinte bezuhant a szobába egy asszony. Arcán kék foltok, jobb karja élettelenül csüngött az oldala mellett. Szemében olyan rémület ült, hogy a titkárnak elakadt a szava. — A férjem ... szent isten... a férjem — csak ennyit volt képes kihámozni az összefüggéstelen motyogásból. Végül valamennyire sikerült megnyugtatnia az asszonyt s megtudni, mi is történt voltaképpen. Ekkor a házigazda nyomban a falu szélén csordogáló Váli-víz hídjához sietett. Csak egyetlen percet töltött itt, s rohanva visszatért a községbe. Értesítette a rendőrséget, s a mentőket is... Nem sokkal az események után éles fényű zseblámpa sugárkévéje pásztázta végig a pázmándi utat, s az azt szegélyező bokrost. A hídtól mintegy tízméternyire, a jeges hóban egy élettelen test sötét körvonalai tűntek fel. Havlik Istvánt egy 7,65-ös kaliberű revolvergolyó ölte meg, amely a bal karját is átütve a mellébe fúródott, ott függőerének ívét szétroncsolva azonnali halált okozott. Ezt állapította meg a rendőrorvos. Később a boncolás is ezt igazolta. A nyomozók első dolga — természetesen — a koronatanú, a súlyosan sérült Havlik Istvánná kihallgatása volt. Az asszony a következőket mondta el: — Általában kilenc órakor zárunk a kajászói italboltban. Ezen az estén már tíz óra is lehetett, amikor a pultot és a raktárt rendbe téve, lehúztuk a rollót. Mindent gondosan bezártunk, s férjemmel hazafelé indultunk. Erős nap volt ez. Férjem délután háromtól maga is beállt italt mérni. Ezt, ha ideje engedte, máskor is megtette már. Ketten jobban győztük. Az üzlettől körülbelül egy kilométerre van a lakásunk, és mint mindig, ezen a hideg estén is gyalog indultunk hazafelé. Amikor a nagy hó miatt letértünk a pázmándi útról a futballpálya irányába, észrevettem, hogy az ösvényen követnek bennünket. Szóltam a férjemnek. Megfordultunk és gyenge fényű zseblámpáinkkal igyekeztünk kifürkészni, kik lehetnek. Én — úgy emlékszem — még oda is kiáltottam: „Kik vagytok?" Ekkor egy kiáltást hallottam: „Lőj!" A többire csak homályosan emlékszem. Mintha a fejem mellett valami elzúgott volna. Aztán még kivettem két alakot a sötétben. Az egyiken kalap, a másikon ellenzős sapkaféle volt. Óriási csattanást hallottam. Férjem előreugrott, majd a hóba rogyott. Ugyanekkor éreztem, hogy valaki a földre ránt és a jobb karomban éles fájdalom hasított. Védekeztem. Az ismeretlen támadó vak dühvel igyekezett lerázni magáról, én meg segítségért sikoltozva, a kezemben tartott lámpával ütöttem, ahol értem. Ezután már csak két szaladó árnyat láttam eltűnni a bokrok mögött. Férjemet hiába szólongattam. Rémülten botorkáltam az első házhoz és dörömbölni kezdtem. A többit már tudják. A vallomás különösen értékes volt. Bár a személyleírást aligha lehetett használhatónak mondani, sok mindenre mégis azonnal fény derült. Nevezetesen, hogy a támadók ketten voltak, valamint, hogy feltehetően rablási szándékkal ütöttek rajta a házaspáron. Hisz az asszony még arra is emlékezett, hogy az egyik a hóban fekvő férfi táskáját és zsebeit kiforgatta. A nyomozás bravúros gyorsasággal zajlott. A rendőrök már másnap eljutottak a Molnár házaspárhoz és Luzsi Sándorhoz, akik elmondták, hogy azon az estén, fél tíz tájban, két ismeretlen férfival találkoztak a kajászói italbolt környékén. Feltűnt nekik, hogy amíg őket nem vették észre, a kocsmát figyelték, majd igyekeztek azt a látszatot kelteni, mintha csak a dolgukat végeznék az út szélén. A megadott, és jónak mondható személyleírás alapján a nyomozók találtak olyan helybélieket is, akik már egy-két héttel az eset előtt látták a két férfit — egy fiatal, körülbelül húsz év körüli és egy két-három évvel idősebb idegent — a kajászói italboltban. Dudás József, az AKÖV dolgozója is elmondta, hogy a bűntett estéjén egy, a személyleírásnak megfelelő fiatalember a baracskai vasútállomásnál leszállva, felszólítására jegyét felmutatni nem tudta, félrelökte őt és elszaladt. A busz pontosan nyolc órakor érkezett az állomásra, ahol csatlakozása volt a Kajászót is érintő vonathoz. A figyelem tehát Borocskára irányult. Jó helyre. Egyre több adatot gyűjtöttek össze a nyomozók. Kiderült, többek között, hogy nem sokkal a rablótámadás előtt ismeretlen tettesek ellopták a Peregovics Károly baracskai igazgató-tanító részére, önvédelmi fegyverként kiadott Vzor 7,65-ös ismétlő pisztolyt. A fegyverszakértő megállapította, hogy a helyszínen talált tár ehhez a fegyverhez tartozik. Nem messze a tártól egy ki nem lőtt töltényt is leltek, amely szintén ebbe a fegyverbe illett. Az EM Gépjavító és Gépgyártó Vállalat 5. számú gyáregységénél dolgozó, s a helyi MHSZ lövészköreiben sportoló fiatalok figyelmeztették a nyomozókat, hogy egy ismerősük rendkívüli módon érdeklődik a lőfegyverek iránt és egy alkalommal bemutatta, hogyan képes egy kispuskalőszert kalapács és szög segítségével egy Skoda porlasztóban elsütni. Majd ezután közölte társaival, hogy nem is nagy fáradsággal képes volna olyan pisztolyt készíteni, amely alkalmas emberi élet kioltására. Az erről a fiatalemberről adott személyleírás pontosan egyezett azzal, amelyet a kajászói lakosok a tettesről adtak. Egy hét sem telt el a rablótámadás óta és Király Józsefet Tamásovics Lászlóval együtt átadhatták a bíróságnak. MÜLLER TIBOR I-----------------------------------------------------------------------------