Lobogó, 1969. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-10 / 37. szám

* ÍTÉLET Beszélgetés Kósa Ferenc rendezővel Első filmjével, a Tízezer nap­pal egycsapásra világhírt szerzett. Három esztendő óta dolgozik második filmjén. Új munkája, az Ítélet már novella formájában országos érdeklődést és vitát váltott ki. Első filmje napjainkban játszódott. Az Ítélet 1514-ben. Mégis egyazon alkotói út folytatása. Mindkét művének kö­zös témája: az ember a történelemben, közös mondanivalója: az ember felelőssége a történelemmel s önmagával szemben. Új alkotásáról így vall a rendező: — Dózsáról filmet készíteni nem egyszerűen rendezői fel­adat, hanem emberi hitvallás. Hét esztendeje foglalkoztat a Dózsa-film terve, s három év óta megállás nélkül dolgozom rajta munkatársaimmal. — Az „Ítélet” a forradalomról, a forradalmárok egymáshoz való viszonyáról vall, a mindenapi harcról azok ellen, akik konzerválni akarnak egy társadalmat és az állandó harcról, amelyet önmagukkal vívnak a filmben szereplő alakok. Megkíséreljük végigélni és megértetni Dózsa drámáját, a parasztforradalom máig érvényes tanulságait. — Felmerülhet a kérdés: vajon aktuális-e ma a forradalom­ról gondolkozni, felidézni a több mint 400 évvel ezelőtti napokat? Érdekli-e ez a tömegeket? Mostanában az emberek hozzászoktak az olyan történelmi filmekhez, amelyek „so­­kais” hangulatot árasztanak, teleálmodják történelmünket színes kosztümökkel, napfénnyel, romantikával. Dózsát is leginkább csak úgy emlegetjük, mint egy futballcsapat név­adóját; mozikat és termelőszövetkezeteket neveztünk el róla és szép helyet kapott a húsz forintoson. Mi szeretnénk más oldalról megközelíteni őt, úgy ahogy mostanában nem divatos. Szeretnénk végigélni harcait, életének sorsdöntő perceit. Szé­­pítgetés nélkül, erővel, indulattal feleleveníteni történelmünk talán legtisztább napjait. Az „ítélet” a parasztforradalom bukásával kezdődik: a halálra ítélt, tüzes trónra szánt forradalmár-hadvezér szem­benéz sorsával, felidézi életének sorsdöntő napjait, ítélkezik önmaga felett. Ez a kegyetlen­ kiélezett szituáció az oka a megszokottól eltérő hősábrázolásnak. — A film magyar—román—szlovák koprodukcióban készül. Aki egy kicsit is járatos a Duna környékén élő népek múlt­jában és jelenében, az megérti ennek a vállalkozásnak fontos­ságát, jelentőségét. Három országban választottuk ki a hely­színeket, ott, ahol a forradalom lángja felcsapott és amerre terjedt, Árvavárától az Alföldön át a székely havasokig. A nézők láthatják majd Dózsa szűkebb hazáját, a székely­földet, megismerhetik a vajdahunyadi várat, a Vág völ­gyét. Három ország színészein kívül fontos szerepet kaptak a filmben az alföldi parasztok, szlovák favágók, érchegységi román pásztorok is. Dózsa anyjának életrekeltőjére a táncai­ról híres Szék községben akadtam rá. Sári néni még sosem látott filmet, úgy érzem, mégis torokszorítóan egyszerűen, hi­telesen formálja meg a forradalmár édesanyját. Dózsa György szerepét Bessenyei Ferenc alakítja, Mészáros Lőrinc, Heltai János, Dózsa Gergely, Vadász Ferenc kolozs­vári színész. A diákot egy nálunk ismeretlen művész, Gheor­­ghe Motos alakítja, Teréz Sebők Klára Csíkszeredai székely színésznő lesz. Az operatőr Sára Sándor. A rendező végül így búcsúzott: — Engedje meg, hogy most ne nyilatkozzam bővebben a filmről. Ez a vállalkozás leköti minden percemet, csak ez él bennem, semmi más. Az operációt végző sebész sem tud beszélni operáció közben a munkájáról. Ha a film elkészül — remélem — önmagáért beszél. S akkor nekem is könnyebb lesz szólni róla ... K. Gy. A végső percek (előtérben Bessenyei Ferenc, Dózsa György alakítója) Harci jelenet az ítélet­ből MTI FOTO — FRIEDMANN ENDRE felvételei A paraszt-sereg dr. Anghi Csaba professzor, az Állatkert ny. főigazgatója — A gyerekek többsége rajong az állatokért, kora gyermekségemben magam is nagy állatbarát voltam. Va­lószínűleg ezért jelentettem be szüle­imnek 4—5 esztendős koromban, hogy ha elvégzem iskoláimat,­ temetőkocsis leszek. „De miért éppen temetőko­csis?'’ — kérdezte meglepetten édes­anyám. „Mert szép kövér lovai van­nak és én nagyon szeretem a paci­kat” — válaszoltam. Egyszóval nagy állatbarát voltam, kőbányai lakásunkat telihordtam sik­lóval, teknősbékával, különféle boga­rakkal, amelyeknek vészes szaporula­ta nem éppen hízelgő jelzőkre ragad­tatták szüleimet. Kilenc-tíz éves lehettem, amikor egy alkalommal anyám két üregi nyállal állított haza. Ettől kezdve nyál­­tenyésztéssel is foglalkoztam — laká­sunk erkélyén rendeztem be kicsi, ám egyre bővülő nyúlfarmomat. Emiatt a lakók, sőt egyszer egy rendőr is fel­keresett bennünket, mondván, hogy egy fővárosi lakás erkélye nem a leg­alkalmasabb hely „nagyüzemi” nyúl­­tenyésztéshez. (Nem sokkal később, az első világháború idején, amikor a hús ritka kincsnek számított, a szüleim által oly sokszor szidalmazott nyulak jó szolgálatot tettek.) Hogy továbbra is állat­ témánál ma­radjak, sohasem felejtem el első látoga­tásomat az Állatkertben. Csodabiroda­lomnak tűnt számomra ez a hely, s nemcsak gyermeki fantáziám vélte annak. A bejáratnál például torzító tükrök fogadták a látogatókat, s ben­nük hordófejű törpének, cingár óriás­nak látta magát az ember. Odabent pedig olyan különleges­­produkciók szórakoztatták a „nagyérdeműt”, mint Cora, a szakállas nő, de láthattunk eredeti indiánokat, lappokat is. A mai fotopavilon helyén állt az ősbudavára mulató, ahol a híres Barrison lányok ropták — elsőként Magyarországon — a Párizsból importált és nagy felhá­borodást és tetszést kiváltó táncot, a kánkánt. A mulatóba természetesen nem vittek be a szüleim, de engem a szakállas nőnél és a kánkánnál is job­ban érdekelt az elefánt, a medve, a majom és az oroszlán. Édesapám — aki jogász volt és mindenhez értett — sokat mesélt ne­kem az Állatkertről. Elmondta, hogy 1866 augusztusában alapították 16 hek­tárnyi területen, hogy az első állat­kert az 1152-ben létrehozott schön­­brunni Zoo volt, a miénk sorrendben a huszadik a föld állatkertjei között. Lélegzetvisszafojtva hallgattam szava­it az állatokról, növényekről, s alig tudtak hazacsalogatni a Városligetből. Tíz esztendős lehettem, amikor szi­lárd elhatározás érlelődött meg ben­nem: ha megnövök, én leszek az Ál­­latkert igazgatója. Elhatározásom fő oka: segíteni akartam az állatokon. Mindig nagy-nagy sajnálattal néztem a szűk kis ketrecekben gubbasztó medvét, az ósdi madárházat. Majd én segítek rajtatok — vigasztaltam gon­dolatban az állatokat — ha megnövök szép nagy lakást építtetek nektek... Az állatok iránt érzett szeretetem később sem mált el. Sápadt, sovány pesti gyerek lévén, az orvos azt ta­nácsolta apámnak, hogy folytassam gimnáziumi tanulmányaimat vidéken, így kerültem Sárospatakra. Természet­rajz tanárom, dr. Karádi György még jobban megkedveltette velem a ter­mészetet, az állatvilágot. Gyakran el­vitt bennünket kirándulni, s ezeken a szép túrákon sok-sok bogarat gyűj­töttünk, amelyeket a természetrajz órákon és szabad időnkben preparál­tunk. Néhány hónapja Sárospatakon járva a természetrajzi szertár prepa­rátumai alatt meghatódva fedeztem fel ötven évvel ezelőtt rótt gyermekes betűimet. . . Érettségi után elvégeztem a Mező­gazdasági Egyetemet, majd néhány év múlva­­kineveztek az­ Állatkert emlős osztályának vezetőjévé. Később pedig beteljesedett gyermekkori álmom: az Állatkert igazgatója lettem. Olyan volt ez mint valami mese, amely így is kezdődhetne: volt egyszer, hol nem volt egy kisfiú, aki nagyon szerette az állatokat... Feljegyezte KÁRPÁTI GYÖRGY

Next