Lobogó, 1969. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-10 / 37. szám
* ÍTÉLET Beszélgetés Kósa Ferenc rendezővel Első filmjével, a Tízezer nappal egycsapásra világhírt szerzett. Három esztendő óta dolgozik második filmjén. Új munkája, az Ítélet már novella formájában országos érdeklődést és vitát váltott ki. Első filmje napjainkban játszódott. Az Ítélet 1514-ben. Mégis egyazon alkotói út folytatása. Mindkét művének közös témája: az ember a történelemben, közös mondanivalója: az ember felelőssége a történelemmel s önmagával szemben. Új alkotásáról így vall a rendező: — Dózsáról filmet készíteni nem egyszerűen rendezői feladat, hanem emberi hitvallás. Hét esztendeje foglalkoztat a Dózsa-film terve, s három év óta megállás nélkül dolgozom rajta munkatársaimmal. — Az „Ítélet” a forradalomról, a forradalmárok egymáshoz való viszonyáról vall, a mindenapi harcról azok ellen, akik konzerválni akarnak egy társadalmat és az állandó harcról, amelyet önmagukkal vívnak a filmben szereplő alakok. Megkíséreljük végigélni és megértetni Dózsa drámáját, a parasztforradalom máig érvényes tanulságait. — Felmerülhet a kérdés: vajon aktuális-e ma a forradalomról gondolkozni, felidézni a több mint 400 évvel ezelőtti napokat? Érdekli-e ez a tömegeket? Mostanában az emberek hozzászoktak az olyan történelmi filmekhez, amelyek „sokais” hangulatot árasztanak, teleálmodják történelmünket színes kosztümökkel, napfénnyel, romantikával. Dózsát is leginkább csak úgy emlegetjük, mint egy futballcsapat névadóját; mozikat és termelőszövetkezeteket neveztünk el róla és szép helyet kapott a húsz forintoson. Mi szeretnénk más oldalról megközelíteni őt, úgy ahogy mostanában nem divatos. Szeretnénk végigélni harcait, életének sorsdöntő perceit. Szépítgetés nélkül, erővel, indulattal feleleveníteni történelmünk talán legtisztább napjait. Az „ítélet” a parasztforradalom bukásával kezdődik: a halálra ítélt, tüzes trónra szánt forradalmár-hadvezér szembenéz sorsával, felidézi életének sorsdöntő napjait, ítélkezik önmaga felett. Ez a kegyetlen kiélezett szituáció az oka a megszokottól eltérő hősábrázolásnak. — A film magyar—román—szlovák koprodukcióban készül. Aki egy kicsit is járatos a Duna környékén élő népek múltjában és jelenében, az megérti ennek a vállalkozásnak fontosságát, jelentőségét. Három országban választottuk ki a helyszíneket, ott, ahol a forradalom lángja felcsapott és amerre terjedt, Árvavárától az Alföldön át a székely havasokig. A nézők láthatják majd Dózsa szűkebb hazáját, a székelyföldet, megismerhetik a vajdahunyadi várat, a Vág völgyét. Három ország színészein kívül fontos szerepet kaptak a filmben az alföldi parasztok, szlovák favágók, érchegységi román pásztorok is. Dózsa anyjának életrekeltőjére a táncairól híres Szék községben akadtam rá. Sári néni még sosem látott filmet, úgy érzem, mégis torokszorítóan egyszerűen, hitelesen formálja meg a forradalmár édesanyját. Dózsa György szerepét Bessenyei Ferenc alakítja, Mészáros Lőrinc, Heltai János, Dózsa Gergely, Vadász Ferenc kolozsvári színész. A diákot egy nálunk ismeretlen művész, Gheorghe Motos alakítja, Teréz Sebők Klára Csíkszeredai székely színésznő lesz. Az operatőr Sára Sándor. A rendező végül így búcsúzott: — Engedje meg, hogy most ne nyilatkozzam bővebben a filmről. Ez a vállalkozás leköti minden percemet, csak ez él bennem, semmi más. Az operációt végző sebész sem tud beszélni operáció közben a munkájáról. Ha a film elkészül — remélem — önmagáért beszél. S akkor nekem is könnyebb lesz szólni róla ... K. Gy. A végső percek (előtérben Bessenyei Ferenc, Dózsa György alakítója) Harci jelenet az ítéletből MTI FOTO — FRIEDMANN ENDRE felvételei A paraszt-sereg dr. Anghi Csaba professzor, az Állatkert ny. főigazgatója — A gyerekek többsége rajong az állatokért, kora gyermekségemben magam is nagy állatbarát voltam. Valószínűleg ezért jelentettem be szüleimnek 4—5 esztendős koromban, hogy ha elvégzem iskoláimat, temetőkocsis leszek. „De miért éppen temetőkocsis?'’ — kérdezte meglepetten édesanyám. „Mert szép kövér lovai vannak és én nagyon szeretem a pacikat” — válaszoltam. Egyszóval nagy állatbarát voltam, kőbányai lakásunkat telihordtam siklóval, teknősbékával, különféle bogarakkal, amelyeknek vészes szaporulata nem éppen hízelgő jelzőkre ragadtatták szüleimet. Kilenc-tíz éves lehettem, amikor egy alkalommal anyám két üregi nyállal állított haza. Ettől kezdve nyáltenyésztéssel is foglalkoztam — lakásunk erkélyén rendeztem be kicsi, ám egyre bővülő nyúlfarmomat. Emiatt a lakók, sőt egyszer egy rendőr is felkeresett bennünket, mondván, hogy egy fővárosi lakás erkélye nem a legalkalmasabb hely „nagyüzemi” nyúltenyésztéshez. (Nem sokkal később, az első világháború idején, amikor a hús ritka kincsnek számított, a szüleim által oly sokszor szidalmazott nyulak jó szolgálatot tettek.) Hogy továbbra is állat témánál maradjak, sohasem felejtem el első látogatásomat az Állatkertben. Csodabirodalomnak tűnt számomra ez a hely, s nemcsak gyermeki fantáziám vélte annak. A bejáratnál például torzító tükrök fogadták a látogatókat, s bennük hordófejű törpének, cingár óriásnak látta magát az ember. Odabent pedig olyan különlegesprodukciók szórakoztatták a „nagyérdeműt”, mint Cora, a szakállas nő, de láthattunk eredeti indiánokat, lappokat is. A mai fotopavilon helyén állt az ősbudavára mulató, ahol a híres Barrison lányok ropták — elsőként Magyarországon — a Párizsból importált és nagy felháborodást és tetszést kiváltó táncot, a kánkánt. A mulatóba természetesen nem vittek be a szüleim, de engem a szakállas nőnél és a kánkánnál is jobban érdekelt az elefánt, a medve, a majom és az oroszlán. Édesapám — aki jogász volt és mindenhez értett — sokat mesélt nekem az Állatkertről. Elmondta, hogy 1866 augusztusában alapították 16 hektárnyi területen, hogy az első állatkert az 1152-ben létrehozott schönbrunni Zoo volt, a miénk sorrendben a huszadik a föld állatkertjei között. Lélegzetvisszafojtva hallgattam szavait az állatokról, növényekről, s alig tudtak hazacsalogatni a Városligetből. Tíz esztendős lehettem, amikor szilárd elhatározás érlelődött meg bennem: ha megnövök, én leszek az Állatkert igazgatója. Elhatározásom fő oka: segíteni akartam az állatokon. Mindig nagy-nagy sajnálattal néztem a szűk kis ketrecekben gubbasztó medvét, az ósdi madárházat. Majd én segítek rajtatok — vigasztaltam gondolatban az állatokat — ha megnövök szép nagy lakást építtetek nektek... Az állatok iránt érzett szeretetem később sem mált el. Sápadt, sovány pesti gyerek lévén, az orvos azt tanácsolta apámnak, hogy folytassam gimnáziumi tanulmányaimat vidéken, így kerültem Sárospatakra. Természetrajz tanárom, dr. Karádi György még jobban megkedveltette velem a természetet, az állatvilágot. Gyakran elvitt bennünket kirándulni, s ezeken a szép túrákon sok-sok bogarat gyűjtöttünk, amelyeket a természetrajz órákon és szabad időnkben preparáltunk. Néhány hónapja Sárospatakon járva a természetrajzi szertár preparátumai alatt meghatódva fedeztem fel ötven évvel ezelőtt rótt gyermekes betűimet. . . Érettségi után elvégeztem a Mezőgazdasági Egyetemet, majd néhány év múlvakineveztek az Állatkert emlős osztályának vezetőjévé. Később pedig beteljesedett gyermekkori álmom: az Állatkert igazgatója lettem. Olyan volt ez mint valami mese, amely így is kezdődhetne: volt egyszer, hol nem volt egy kisfiú, aki nagyon szerette az állatokat... Feljegyezte KÁRPÁTI GYÖRGY