Lobogó, 1969. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-03 / 49. szám
AZ OKTÓBER 12-I VÁLASZTÁSOKON megvalósítása óta először ,(Vizsgázott” az az új török politikai kurzus, amely rövid élettartama ellenére is rendkívül nagy figyelmet keltett a világpolitikában. Jogos volt tehát az előzetes megkülönböztetett figyelem, s ugyanakkor érdemes levonni e választás tanulságait is. Amikor 1965-ben az Igazságpárt 53 százalékos többséget szerzett, s így koalíciós partnerek nélkül vehette kezébe az ország vezetését, a politikai megfigyelők általában a jobboldal sikereként értékelték e fejleményt, hiszen az Igazságpárt a szélsőjobboldali Menderesz-irányzat politikai utódjaként lépett fel. Aki azonban Demireltől a Menderesz-kurzus felújítását várta, — akár Törökországban, akár az Egyesült Államokban —, az meglepődve tapasztalhatta, hogy a török,politikai közéletben korábban szinte teljesen ismeretlen kormányfő új politikai vállalkozásba kezd. Nemcsak északi nagy szomszédjával, a Szovjetunióval rendezte viszonyát — aminek újabb pozitívuma Sunay elnök legutóbbi moszkvai látogatása és sikeres tárgyalásai —, hanem hasonló változás következett be a többi szocialista országgal, köztük hazánkkal szemben tanúsított korábbi hűvös, ellenséges viszonyban is. AZ ÚJ TÖRÖK KÜLPOLITIKA magától értetődően együtt járt azzal, hogy Ankara lazítani igyekezett nyugati szövetségeseihez fűződő, korábban egyértelmű és egyoldalú elkötelezettségén. Egyre több és nyíltabb bírálat hangzott el azzal a százhúsz titkos katonai és gazdasági egyezménnyel kapcsolatban, amelyeknek aláírása számos vonatkozásban kiszolgáltatta Törökországot az Egyesült Államoknak. Ezt a sérelmet bizonyítottnak is látták az 1964-es, illetőleg az 1967-es ciprusi válság idején. Az Egyesült Államok akadályozta meg ugyanis azt a török inváziót, amely pedig véleményük szerint — egyszer s mindenkorra megoldotta volna a ciprusi kérdést. A ciprusi válság újbóli kiéleződésekor viszont — s a török közvéleményt ez mélyen sértette — az Egyesült Államok Görögország oldalára állt Nemcsak az utca népe ábrándult ki az amerikai szövetségesből, hanem a török hadsereg tisztikara is, amely készen áll arra, hogy ismét kezébe vegye a hatalmat, amennyiben — megítélése szerint — a jobb- vagy a baloldal megkísérelné befolyását privilegizálni. A KÖZVÉLEMÉNY HANGULATVÁLTOZÁSÁT a US. News and World Report című amerikai lap a következő képpel próbálta érzékeltetni: „Valamikor katonazenekarral búcsúztatták itt a tömegek az amerikai tengerészeket, ma az utcai tüntetők ilyen táblákat hordoznak: Takarodjatok haza, amerikai kutyák.” A második ciprusi válság napjaiban fontos eseményről számolt be a török főváros egyik vezető napilapja. A történet a következő volt: 1967 őszén új amerikai parancsnokot kapott a diyarbakari amerikai támaszpont. A tengerentúlról érkezett ezredesnek szemet szúrt, hogy a bázis védelmére kijelölt török katonák pihenőidejüket — az egyezmények ellenére — a tábor területén belül töltik és parancsot adott a korábbi engedély visszavonására. Amikor az amerikai őrség első ízben próbálta megakadályozni a török katonák belépését a támaszpont területére, heves vita keletkezett. A szóváltásból tűzpárbaj fejlődött, mindkét oldalon halottakkal és sebesültekkel zárult az ütközet. A diyarbakari incidens csak az első volt, de nem az egyetlen az időközben eltelt két esztendő alatt. Ennek kapcsán a hadsereg is nyíltan kezdte támogatni azt a baloldal által hangoztatott követelést, hogy felül kell vizsgálni az Egyesült Államokkal kötött titkos katonai szerződéseket. Más vonatkozásban pedig a hadsereg egyes vezetői egyre többször juttatták kifejezésre véleményüket, hogy nem lehet az ország védelmének ügyét csupán a NATO-ra bízni, hanem a nemzeti hadiipar kifejlesztésével meg kell tenni az első lépéseket Törökország katonapolitikájának emancipációjához is. Mivel ez az álláspont találkozott a demireli koncepcióval, a török kormány maga is lépéseket tett az egyezmény megváltoztatására. Éveken át folytak a tárgyalások, s csak közvetlenül a választásokat megelőző időszakban vált ismeretessé, hogy a török félnek sikerült némi eredményt elérnie. AZ ÚJ EGYEZMÉNY ugyanis legalább kimondja, hogy katonai együttműködésük mindkét fél szuverenitásán és egyenlőségén alapul, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a jelenlegi török kormány teljes helyeslésével találkozik az USA részvétele Törökország védelmi rendszerében. Ennek ellenére nem került le napirendről az önálló török hadiipar megteremtésének gondolata. Sőt, olyan tervek láttak napvilágot, amelyekeknek értelmében a török acélipar katonai felszerelések gyártására alkalmas berendezéseket készít, s hogy tovább fejlesztik a kirikkaki művek lőszertermelését. A márványtengeri hajógyár a flotta, a vasúti berendezéseket előállító üzem pedig a légierő számára gyárt alkatrészeket. Ismeretessé vált ugyanakkor az is, hogy bizonyos katonai körök a főiskolákkal együttműködve hozzáláttak kis teljesítményű rakéták kikísérletezéséhez, másrészről: kezdeményezések történtek bizonyos modern fegyverek gyártási engedélyének megvásárlására. Mégis a török politika messzemenő félreértése lenne mindebből azt a következtetést levonni, hogy Törökországnak a NATO- hoz fűződő kapcsolatai kétségessé váltak. Rendkívül tetszetős és el is terjedt az utóbbi időben az a nézet, hogy Törökország a NATO délkeleti szárnyának leggyengébb pontjává vált. Ezzel szemben a NATO-hoz való tartozást Ankarában csak a Munkáspárt, s a baloldali, úgynevezett pártonkívüli ellenzék nem támogatja. Vagyis, amikor a hivatalos Törökország a NATO-támaszpontok jogi státusának rendezését, a bizonytalan számú, Washingtonnal aláírt titkos katonai szerződés felülvizsgálatát követelte, nem az alapvető külpolitikai keretek lényegi megváltoztatására törekedett, csupán a realitásokat figyelembe véve, az adott kereteken belül keresett új utakat a demireli koncepció érvényesítésére. Magyari Pál ezredes, a katonai kommentátora írja: A KATO és a jododon TöJO Horszav Süleyman Demirel török miniszterelnök az októberi NATO hadgyakorlat a Földközi-tengeren. A török flotta választásokon ismét győzelmet aratott is részt vett a Hajnali Őrjárat fedőnevű gyakorlaton Amerika-ellenes tüntetés Istambulban. Az amerikai 6. Flotta hajóinak törökországi látogatása ellen tiltakozó fiatalok megütköznek a rendőrséggel Amerika a vádlottak padján Egy My Lai-i szemtanú, aki túlélte a vérengzést. Megcsonkított keze élő vádirat az amerikai barbarizmus ellen a Fehér Ház néhány napja leveleket tett közzé. Ezekben „feltárják” azokat az állítólagos személyes okokat, amelyek miatt Henry Cabot Lodge és helyettese, Lawrence E. Walsh megvált a Párizsban tárgyaló amerikai küldöttség élén betöltött magas hivatalától. Nixon elnökhöz intézett leveleik tanúsága szerint mindkét diplomata további támogatásáról biztosította az elnök vietnami politikáját és a VDK-nak, illetve a Dél-vietnami Köztársaság ideiglenes forradalmi kormányának képviselőit igyekeztek felelőssé tenni a párizsi tárgyalások kudarcáért, amely — mint soraikból kivehető — lemondásra késztette őket. Az ügy korántsem vert fel akkora port, mint várták, mégis jogos gyanakvást ébresztett az amerikai szándékokat illetően. Az első percektől úgy tűnt, hogy nem a két diplomata önálló lépéséről, hanem a Fehér Ház által sugallt, előre kitervelt akcióról van szó. Erre utal az a washingtoni bejelentés is, hogy a december 8-án távozó két diplomata utódját egyelőre nem nevezik ki, vagyis degradálni kívánják a párizsi tárgyalásokat, amelyek mindeddig nem hozták meg az általuk várt eredményt. Az amerikai időhúzó taktika sok mindenre rávilágít. Mivel az amerikaiak által támasztott követelmények alapján egyre kevesebb az esély a tárgyalásos rendezésre, Nixon — minden békeszólama ellenére — mindinkább katonai sikereket szeretne kicsikarni. A háború tehát tovább folyik, és hogy milyen eszközökkel, arra ismét megdöbbentő dokumentumot szolgáltat a My Lai faluban tavaly végrehajtott tömegvérengzés. A hír hallatára döbbenet rázta meg az egész világot. Gyenge nők, aggok és védtelen gyermekek százai estek áldozatul az amerikai katonák golyóinak, akik szavakban Dél-Vietnam „függetlenségéért” harcolnak. A józanabbik Amerika tudatára ébredt, hogy mi is folyik valójában Vietnamban. A világsajtó leleplezései nyomán arra is rá kellett döbbennie, hogy My Lai nem elszigetelt jelenség. Nixon elnöksége alatt az amerikai intervenciósok számos hasonló attrocitást hajtottak már végre. Ba Lang-ban 300 embert mészároltak le és 1200-at fojtottak a tengerbe; a Thang Binh-Quang Nam-i vérengzésnek 1150 halálos áldozata volt; a Chan The-i tömegmészárlásban 600 ember lelte halálát. Ehhez járulnak a „hétköznapi” gyilkosságok, amikor a napalm, a golyósbomba és a vegyi fegyverek szedik áldozataikat. Mindez ékesszólóan bizonyítja, hogy a most vád alá helyezett William Calley főhadnagy nem egyedüli képviselője az amerikaiak barbarizmusának. A vádlottak padján még vannak kiadó helyek! És ha valóban azokat akarják megbüntetni, akik a délkelet-ázsiai hadszíntéren napról napra felidézik Lidice rémségeit, parancsnokló tábornokokat, főtiszteket, az Egyesült Államok vezető politikusait és az őket támogató uralkodó köröket kellene a vádlottak padjára ültetni! Azokat, akik körmük szakadtáig védelmezik saját elhibázott politikájukat és tovább folytatják ezt a gyalázatos háborút! N. T.