Lobogó, 1969. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-27 / 35. szám
faluban a napvilágot. AZ orvosnőt is dicséri, hogy a mostoha körülmények ellenére sem halt meg egy sebözüle, és a kismamák is valamennyien életben maradtak. sül? Kések, csipeszek, hallgató kagylók szerepelnek a kívánságlistáján. Polivitaplexben és antibiotikumokban is nagy a hiány Phu Lában. Az idült szembetegek kezeléséhez pupillavágó ollóra, vizsgáló eszközökre volna szüksége. A trachomát a francia uralom idejéből örökölték; most, az Egyesült Államok elleni háború alatt kell felszámolniuk. Nagy tapintatra van szükség a malária-probléma felvetésére. Kint, a rizsföldek között húzódó keskeny földnyelven végre rászántam magam. Kham phu Khoa doktornő azonban semmi malária-ellenes szert nem kért. Phu Lábán évek óta nincs malária megbetegedés. Néha, a régi betegek között előfordulnak rohamok, de ezt nem lehetett egészen kiküszöbölni. Hogyan történt? Az első támadást a maláriamoszkitó ellen vezették a községben. A kis fenevad millióinak irtásához nagy mennyiségű DDT- port kaptak a kormánytól. A második roham fő fegyvere a kinin és a kinines készítmények sora volt. Ezek segítségével sok száz maláriás ember meggyógyult, illetve megszűnt fertőző góc lenni, hiába szívta tele magát a vérével a moszkitó, a második és a tizedik emberre már nem vitte át a plazmodiumot. A harmadik ütközetet a házakban vívták meg. Az ablakokat és az ajtókat moszkitóhálóval szerelték fel, az ágyak fölé is odakerült a sűrű védőszövet Nyári estéken a kint játszó gyerekeket, a rizsföldön dolgozókat, a sétálókat erős szagú kenőcs védi, amely távoltartja a támadó moszkitókat az embertől. Ilyen nagy felkészültséggel győzték le a maláriát. Phu La fölött öt támadó gépét és sok-sok millió moszkitót semmisítettek meg az élet védői. MÁTÉ GYÖRGY Mit kívánna könnyítés A Szlovák Nemzeti Felkelés 25. évfordulója Közép-Szlovákia hegyei között, az Alacsony-Tátra és a Liptói Havasok vidékén a népköltészet megszépítő fényében mindmáig fennmaradt a régi merész tettek véghezvivőinek emléke. Ismeretlen szerzőktől származó, kemény ritmusú balladák és enyhe lejtésű románcok regélnek Jura Jánosikról, a fiatal szlovák kuruc vitézről, aki bátran harcolt Rákóczi seregében, majd a szabadságharc bukása után a bosszúálló urak elől bújdosó szegénylegények, egykori szlovák kuruc harcosok vezére lett. Jánosikot a könyörtelen földesurak 1713 márciusában Liptószentmiklóson felakasztották. Jó kétszáz évvel később az Alacsony-Tátrát borító erdőségek igazi hősöknek nyújtottak harci terepet és menedéket. A szlovák népi epika újabb hajtásai azóta az 1944 nyarának végén kirobbant Szlovák Nemzeti Felkelés öntudatos és önfeláldozó harcosairól, a saját szabadságukért és az emberiség szabad életéért küzdő partizánokról szólnak. E költemények tárgya, cselekményük minden egyes mozzanata tudományosan is ellenőrizhető, hiszen a történészek az utóbbi években sok kutatómunkát, több nemzetközi értekezletet szenteltek a 25 év előtti nagy antifasiszta felkeléssel összefüggő események gondos tanulmányozásának, társadalompolitikai elemzésének és hiteles rögzítésének. Az 1944-ben sorozatosan kitört európai antifasiszta fegyveres megmozdulások közül kétségkívül a Szlovák Nemzeti Felkelés volt a legnagyobbak és a legfontosabbak egyike. A hitleristák és csatlósaik elleni harcokban nemcsak partizánok, hanem a Tiso-féle fasiszta szlovák állam reguláris hadseregének csapatai is részt vettek. Az illegalitásban működő Szlovák Kommunista Párt egyfelől aktivizálta a fegyveres erők hazafias, Hitlerellenes, haladó szellemű elemeit, másfelől igyekezett kifejleszteni és minden módon támogatni a partizánmozgalmat. A szovjet csapatok viharos erejű győzelmes támadásai egyre súlyosabb helyzetbe juttatták a fasiszta kötelékeket, s ez mély benyomást tett a szlovák közvéleményre is. Nem tévesztette el a szlovákiai antifasisztákra gyakorolt hatását a varsói felkelés, amelyről 1944. augusztus 1-én értesült a világ, továbbá az augusztus 23-án kezdődött romániai felkelés, valamint a jugoszláv, a bolgár, a görög és az albán partizánok egyre eredményesebb küzdelme, s a Hitler-ellenes koalíció nyugati hatalmainak katonai sikere. Egyre közismertebbé váltak a magyarországi ellenállás gyorsuló kifejlődéséről szóló hírek is. Mindez siettette Tiso hadseregének bomlását, s az antifasiszta mozgalom terebélyesedését és megerősödését. Hitlerék azokban a napokban már annyira kétségbeejtőnek ítélték meg szlovákiai helyzetüket, hogy a velük szövetséges szlovák csapatokat félretolva, saját katonai alakulataikkal akarták teljesen megszállni az országot. A Szlovákia földjére özönlő náci seregek azonban a lakosság határozott ellenállásába ütköztek, s a Kommunista Párt és a Szlovák Nemzeti Tanács vezette antifasiszta erőkkel találták magukat szemben. A Szlovák Nemzeti Felkelés augusztus 29-én tört ki. A felkelők központja Besztercebánya volt, ahonnan a „Slobodne Slovensko” (Szabad Szlovákia) elnevezésű rádióállomás közölte a világgal: Közép- és Kelet-Szlovákia nagy része szabaddá vált és a felkelők elszánt harcot folytatnak a fasiszták gyűrűjének áttörésére, hogy egyesülenek az előretörő szovjet csapatokkal. A Szlovák Nemzeti Felkelés megmutatta, mire képes egy maroknyi szabadságharcos, egy kis nép, ha egységes és az egész lakosság érdekeit szolgáló programja van, s ha a vezetés a legmegbízhatóbb erő, a munkásosztály pártja kezében összpontosul. A szovjet hadsereg mindent megtett, hogy a Duklai-hágón áthatolva a szlovákiai felkelők segítségére siessen. A szovjet csapatok oldalára átállt szlovák katonai egységek néhány parancsnokának határozatlansága azonban ezt lényegesen elodázta. A fasiszta túlerőnek azonban még így is csak másfél hónapig tartó nagyon kemény csaták után sikerült a szlovák felkelést levernie, a felszabadított városokat és falvakat újra megszállnia. A szabadságharcosok még akkor sem adták meg magukat, hanem véres küzdelmek közepette a hegyekbe vonultak és most már egész Szlovákiát átfogó, sőt annak határain is túlterjedő antifasiszta partizánmozgalom bontakozott ki, amelyben Európa majdnem minden leigázott népének képviselői önfeláldozó harcot vívtak. A Szlovák Nemzeti Felkelés követendő példát mutatott a magyar antifasiszták ellenállási mozgalmának is. A felkelés révén felszabadult területeket támaszpontokként felhasználva igyekeztek Magyarországon összefüggő partizánövezeteket létrehozni. Ilyen feladattalérkezett a Szovjetunióból a felszabadult szlovák területre Nógrádi Sándor partizáncsoportja, és később a Petőfi Sándorról elnevezett partizáncsapat törzskara. A partizánok és a magyar katonák közvetlen érintkezése, valamint a számtalan felvilágosító röpirat hamarosan a Horthy-hadsereg katonáinak tömeges átállásához, a partizáncsoportokba való belépéséhez vezetett. A felvilágosító munkának különösen nagy szerepe volt a Szlovákia területén átvonuló 1. magyar hadsereg teljes meggyőzésében és átállításában. A partizánokhoz csatlakozott magyar katonák bátorságukkal kivívták a szlovák nép elismerését és tiszteletét. Alig volt olyan partizánegység, amelynek ne lettek volna magyar harcosai. A szovjet, a csehszlovák és a magyar levéltárakban végzett legújabb kutatások megerősítették a már korábbi megállapításokat, hogy a szlovák és a szovjet partizánok oldalán több ezer magyar vett részt a hitleri fasiszták és szekértolóik elleni harcokban. Éppen ezért a Szlovák Nemzeti Felkelés 25. évfordulóját, amelyet a Szlovák Nemzeti Tanács Szlovákia nemzeti ünnepévé nyilvánított, a magyar— csehszlovák antifasiszta fegyverbarátság ünnepének is tekintjük. A szlovák nép nagy évfordulójáról megemlékezve, nem feledkezhetünk meg azonban azokról a sajnálatos eseményekről, amelyek éppen napjainkban játszódtak le Csehszlovákiában. A szélsőséges, nacionalista, szovjetellenes propaganda által megtévesztett és feltüzelt felelőtlen elemek ma, huszonöt év távlatából elfeledkeznek azokról a történelmi napokról, amikor a szovjet hadsereg hozta el számukra a felszabadulást, s amikor a szlovák nemzeti felkelés részvevői a szovjet hadsereg oldalán harcoltak függetlenségükért, szabadságukért. A csehszlovák nép józan gondolkodású tömegei azonban mélységesen elítélik a rendbontókat és síkra szállnak a rendért, a nyugalomért, a szocializmus ügyéért. VOZÁRI DEZSŐ A felkelés emlékműve Besztercebányán Besztercebánya — a felkelés egyik központja Lefékezek, máris megrohan háromnégy német tábori csendőr, követelik, azonnal szálljak le a kocsiról, adjam át, az SS-százados úrnak szüksége van rá, át kell rakodni. És már dobják is le a rakományomat. Rettenetes dühbe gurultam. Ordítottam, ne nyúljatok hozzá, nekem nyílt parancsom van, szállítanom kell, az emberek éheznek ... Erre ott terem az SS-százados, revolvert szegez a mellemnek, agyonlő, ha nem teljesítem az ő parancsát. — Hiába volt minden, neki revolver volt a kezében, aztán meg ott voltak a csendőrei, az egész rakományt ledobták az árokba és az ő bedöglött kocsijáról felrakták a ládákat, láttam, szőnyegek, képek, meg talán porcelán, bizonyosan mindenféle összerabolt holmi volt, azt kellett menteni a tiszt úr számára. — Mikor készen voltak a felrakodással, az ő tönkrement teherkocsijának a sofőrje felült az én kocsim volánja mellé. Az SS-százados úr is beült a maga kis személykocsijába. Én az utolsó pillanatban, amikor elindította a kocsiját öklöt rázva átkozódni kezdtem. Erre ő stoppolt és — soha nem felejtem el sebhelyes pimasz arcát — odakiáltott a csendőröknek: — Ezt a disznót pedig intézzétek el! Elrobogott. A csendőrök körülfogtak, löktek rajtam egyet. Egy ideig még suttogva tanakodtak, hogy ott mindjárt végezzenek-e ki, de talán fáradtak voltak, szálláshelyükre indultak, vagy be akartak tartani valami formaságot, nem lőttek mindjárt agyon, hanem bekísértek a legközelebbi faluba, ott bezártak egy disznóólba, és röhögve mondták, hogy reggel végeznek velem. — Hát én nem vártam meg a reggelt. Sem kutatták ki a zsebeimet, benne maradt egy jó kis erős tőrbicskám, azzal kifeszítettem az ót falát úgy hajnal felé és nekivágtam az útnak. — Nem akarom hosszan mesélni, valahol Fertőrákos körül egy ligetben két szökött munkatáborosra bukkantam, bújva, nagy rettegések között, négy nap alatt elérkeztünk az orosz csapatok mögé, megmenekültünk. Sok tízezerrel vagy talán százezerrel történt hasonló, de az elején már mondtam, hogy huszonöt éve csak kezdődött, és hogy tudom, hogy hol van az a kutya SS-tiszt. Na, hallja a folytatását, ha ugyan nem unta meg. Szóval itthon dolgoztam nem mondom, hogy valamilyen nagy vagyonra tettem szert, de volán mellett ültem, elég tisztességesen kerestem, állami kocsin, nem is volt rossz fiú a gazdám, csak szeretett parancsolgatni. — Végül: kirúgott. Ez már ötvenhatban volt. Emiatt dühöngtem. Aztán olyan társaságba is kerültem, hogy 1956 novemberében rábeszélt egy haverom, felültünk a Csepeljére, még meg is rakodtunk mindenféle népséggel, akik ennyit-annyit leszurkoltak, mi meg átvittük őket a határon. Mondtam már, hogy tudok németül, eljutottunk Bajorországig, Feldafingban dolgoztunk, egy garázsban. Nem volt rossz munka, csak pocsék volt a szállásom, egy barakkban húzódtunk meg, mindenféle börtönökből szabadult, szörnyű népség, zsivány társaság. Aztán egy éjszaka betörtek a szomszédos fűszereshez, mindjárt azt mondták, hogy a magyarok Vittek is bennünket kihallgatásra. A napnál világosabb volt, hogy nem én csináltam, alibim is volt, meg rendes keresetem, megtakarított pénzem is, több mint 600 márka. Igen ám, de mikor rendőrség nem tudott bennünket vallomásra bírni, bevisznek az ügyészséghez is. Hát kit látok, ki az ügyész, az a kutya SS-százados. Ráismertem a sebhelyes arcáról. Az volt a baj, hogy ő is rám ismert. Rögvest kijelentette, hogy én voltam a tettes, a 600 marka is lopott pénz, kommunista gonosztevő vagyok, ismer engem, a háború alatt is katonaszökevény voltam, szabotáló. A többit futni engedte, én viszont nyolc hónapig ültem vizsgálati fogságban. Elhallgatott. Már a Margit-hídon futott a kocsi, a budai hegyekről integettek a fények. — Elítélték? — Azt nem, de nyolc hónapot ingyen ültem. Mondták nekem, pereljek kártérítésért, egy ügyvéd előleg nélkül, felesbe vállalta volna, de nekem már elég volt. Mihelyt kiszabadultam — 1958 tavasza volt — gyalog nekivágtam, valahogy átbújtam az osztrák— nyugatnémet határon, felkéredzkedtem teherautókra. Linzben papírok nélkül dolgoztam egy autószerelőnél három hónapig, rendes haver volt, aztán már volt annyi pénzem, hogy együtt volt a vasútköltség. Vettem egy öltönyt is, hogy ne egészen szakadtan érkezzem haza, Bécsben pedig bementem oda a Bank-Gasseba, ugye jól emlékezem? ... Néhány hét után itthon voltam... Ezen az utcán menjünk, vagy az emelkedőn tovább? — Az emelkedőn!... Úgy közelebb ...