Lobogó, 1970. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
Juan José Lastra A ház előtt körtefa, vele szemben egy fészer-féle, ez a garázs. Szikár, középmagas férfi tesz-vesz az 1500-as Fiat személygépkocsi körül, javítja. Ha mozgása nem is, de ősz haja, arca ráncai elárulják, hogy jóval túl van a hatvan éven. — Saját? — Igen, hosszú volt az út idáig — mondja Juan José Lastra, illetve Hoffmann István nyugdíjas őrnagy. Géplakatosként kezdte, majd röviddel a Tanácsköztársaság bukása után külföldre távozott és később Párizsban a CGTU szervezetének egyik baloldali vezető tagja lett. Aztán 1936-ban... — Irány a spanyol föld! — emlékezik. — Itt lettem Juan José Lastra. Madrid védelmére osztottak be engem is. Madridtól mintegy hat kilométernyire a francia zászlóalj balszárnyát biztosította a mi századunk. Itt volt az igazi tűzkeresztség. Hajnalodott. Látom, hogy az út másik felén az erdőből német gyalogság közeledik. Anton, a századparancsnokunk visszavonulást rendelt el. Csak én maradtam a lövészárokban a helyemen, meg az adagoló. Géppuskás voltam. Utasított a parancsnok: nem hagyhatom el a tüzelőállást, s tüzelni is csak akkor kezdhetek, ha erre ő jelt ad. Képzelheti ..., Franco németjei meg egyre közledtek, látták a visszavonulást, lőttek is a többiekre. Már egészen közel értek hozzánk a német gyalogosok, amikor jelt kaptam a tüzelésre. Kissé megizzadtam, pedig már november volt. Miután megritkítottuk az ellenség sorait, a mieink előre törtek. Kizavartuk az ellenséget még az erdőből is. Ezt a harcmodort sokszor alkalmaztuk, akkor harmonikázásnak hívtuk. Hetven napig védtük Francóék ellen a Madrid körüli frontokat, aztán új elvtársak jöttek, mi meg pihenni mentünk. Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy baj van a tüdőmmel, egyelőre frontszolgálatra nem mehettem, sofőrnek osztottak be Szalvai Mihályhoz. Sofőrként kerültem Francóék fogságába is. — Késő este üzenetet kellett vinnem a vonalba. Szalvaiék egy magaslatot védtek, oda. Hallottam a nagy lövöldözést, de háború volt, nem gondoltam különösebbre. Eljutottam a házig, ahol a parancsnoknak kellett lenni. Megállítottam a gépkocsit és a ház felé igyekeztem. Az ellenség puskacsöveibe szaladtam. A ház már az övék volt. Telefondróttal összekötözték a kezem, s a ház végén, mint több elfogott társamat, engem is azonnal ki akartak végezni. Semmiféle iratot nem találtak nálam, faggatni kezdtek. Reggel a vonalak mögötti parancsnokságra vittek, itt börtönbe kerültem. Tárgyalás után mind a negyvenünket halálra ítéltek. Kivégzésre szerencsére nem került sor. Az akkori Népszövetség közbenjárására, hogy mutassák a humánusságot, Franco tisztekért cserébe Franciaországba tettek át bennünket. — Rövid párizsi tartózkodás után, az Alpokon keresztül ismét visszakerültem Madrid környékére. Ezután már jobban vigyáztam magamra. Egészen a nemzetközi brigádok kivonásáig spanyol földön maradtam. Így, a többi elvtárssal együtt ismét Franciaországba, lágerbe kerültünk. Innen, mint francia állampolgár, francia feleségem segítségével könynyebben szabadulhattam, s kintről segítettem a bentmaradt elvtársakat. — A második világháború alatt, mikor a németek elfoglalták Párizst, a francia ellenállási mozgalomban dolgoztam. Illegális francia fegyvergyárak áramszolgáltatásához építettünk kis erőműveket a hegyekben. 1947-ben kerültem haza Magyarországra. — Hát, ez az én kis odüsszeám. De ha még egyszer kívánná az élet, még egyszer vállalnám ezt a sorsot..., számomra nem lehet más út —, mondja elgondolkozva, s rágyújt egy újabb cigarettára. SOMOSKOI LAJOS naggyal, aki egy KISKA (Kisegítő Karhatalom) alakulat parancsnoka volt. Megállapodtunk abban, hogy németelleneseket, baloldaliakat is beveszünk az alakulatba. Így sikerült néhány nap alatt az egység létszámát 80 főre emelni. Idővel még több erőt akartunk belevonni a németek elleni harcba. Egy idomszerész barátom, akivel a MOM-ban dolgoztam, hívott, hogy menjek ki Üllőre, ahol sokan vannak baloldaliak, de nincsen kapcsolatuk az ellenállási mozgalommal. — Vasárnap reggel utaztam le Üllőre. Vagy húszan vártak. Elfogódottan köszöntöttem őket, csupa 40 éven felüli „bácsit”, én akkor 23 éves voltam. Elfogadnak-e engem, hisznek-e nekem? Sok töprengésre A portásnak (akit már előzőleg beszerveztünk) a következő jelszót kell mondaniok: KANKALIN. Erre beereszti őket. Mi már ott leszünk... 1944. október 15. Ragyogó őszi nap volt. Kövesiéknél voltam, amikor a rádióban felhangzott a várva várt proklamáció. Azonnal rohantunk a nyomdába. Mondtuk a jelszót és simán bejutottunk az épületbe. Egymás után jöttek meg az akcióra beszervezett emberek, vártunk, vártunk, de a katonaságtól ígért fegyverek nem érkeztek meg! Én pedig, — mit tehettem mást —, további utasításig, hazaküldtem az embereket Üllőre ... Fegyverek híján, akkor még az akció nem sikerült. Egy eredménye azonban volt: az ellenállási mozgalmat irányító Magyar HAZAFIAK Juan José Lastra, azaz Hoffmann István nyugdíjas őrnagy Schubert Antal a Partizán Emlékérem kitüntetettje Kolozsvári-Grandpierre Emil — Nem is kísérlem meg szépíteni a dolgot, én bizony nagyon gyanús körülmények között kezdtem el az írói mesterséget. Hétéves ha lehettem. Még javában dúlt az első világháború. Kolozsvárott, mi, gyerekek is a felnőttek példáján okulva, háborúsdit játszottunk. Két hatalom, az utca elején a piaristák, a végén a reformátusok „ásták ki a harci bárdot". Én ezekből az összecsapásokból alaposan kivettem a részemet. Kezdetben egyszerű közlegényként küzdöttem, de bátorságom és leleményem kétségtelen jelei folytán, egyre magasabb posztra emelkedtem, egészen a vezérkarig. Itt tanultam meg a hadvezetés fortélyait. Rájöttem, hogy csatadal nélkül mit sem ér a vntézkedés. Egy délután vettem a plajbászt, egy kicsit megrágtam a végét, ráncoltam hozzá kevéssé a homlokomat, majd nekifogtam és írtam, írtam... A dal egyszerűen pazar lett. Ismeretségi körömben osztatlan és egyértelmű tetszést aratott. Így kezdődött: A földön is harag, Az égen is harag! Kifolyt piros vér és Piros napsugarak, A lemenő nap oly Vad bíborban ragyog! Előre katonák, Előre magyarok! Mondom, ez a csatadal mindenkinek nagyon tetszett. — Zseniális ez a gyerek — mondta anyámnak részeges, öreg tanítónk. De körülbelül ugyanez volt a véleménye Mariska néninek, a Kétvíz-közből, Szimcsig bácsinak a szomszédból, pedig ő a nagybetűket is ismerte. Lubickoltam a dicsőségben. Sajnos, csak rövid ideig. Egy napon a remekmű eljutott apám kezébe is. Természetesen az ő nagyrabecsülését is kiváltotta a mű, volt azonban egy észrevétele. Nevezetesen, hogy a verset nem én írtam, hanem Petőfi Sándor. Ekkor vettem részt életemben először irodalmi értekezleten. Apámmal leültünk odakinn a verandán és hoszszan beszélgettünk az irodalomról. Nem minden eredmény nélkül. Amit egyszer már megírtak, azt fölösleges még egyszer megírni — vontam le magam számára a tanulságot. Azóta is igyekszem ehhez az elvhez tartani magam. Hiszen helyes elv ez, csupán egy kissé megnehezíti, hogy úgy mondjam, a termelést. Pedig termelni kell. Csak a megírt művek avatnak íróvá. S ha már egyszer elhatároztam, hogy ezzel a hivatással keresem a kenyeremet, nem is tágítok mellőle. Igen ám, de mi kell ahhoz, hogy valaki jó íróvá váljék. Tehetség, hivatástudat és a mesterség ismerete. Márpedig ezt a mesterséget minden más mesterségnél bajosabb megtanulni. Bajosabb, mivel nincs hol inaskodni, s nincs iskola sem, ahol az ember felszedhetné e tudományt. Régente, ha egy apa mészárosnak szánta a gyerekét, beadta egy mester mellé inasnak. Ma beíratja ipari tanulónak. A muzsikus beiratkozik a Zeneakadémiára, a festő a Képzőművészeti Főiskolára. De hová iratkozzék be az író? Kihez menjen inaskodni? Egy szerkesztőségbe. Mentem. — Ez a novella rossz — mondta az első szerkesztő, nagyon okosan, hosszas töprengés után. Amiben persze igaza volt. Csakhogy, csakhogy ebből túlságosan sokat nem tanulhattam. Ilyen sommás ítéletekkel bocsátottak utamra mindenütt. Már kezdtem azt hinni, nálunk senki sem ért az irodalomhoz. Ekkor találkoztam össze Kuncz Aladárral. Tőle tudtam meg, hogy a novella rosszul megírt jó novella volt, mint a legtöbb, amit nem zseni és nem tökéletesen tehetségtelen író alkotott. Egy óra hosszat sem tartott a beszélgetés a szűk kis szobácskában, ahol a Fekete kolostor szerzője pizsamában és házikabátban fogadott, de én annyit tanultam akkor, mint azóta sehol, senkitől. Pedig Kuncz Aladár sem adott novellarecepteket. Így aztán magamnak kellett rátalálni a mesterségre. Nem menekülhetett előlem a magyar prózaírás. Nem úgy, mint a líra. Mert azon a bizonyos, már említett első költeményen kívül szültem valóban saját műveket is. Nem is érték el az első színvonalát. Ezek közül nemegy nyomtatásban is napvilágot látott. Különösen pécsi, egyetemista koromban faragtam nagy odaadással rímeket. Egy diákos, baráti társaság alkotó közösséggé, irodalmi egyletté forrt öszsze. Heten voltunk. Megannyi költő. És nemcsak írtuk, bíráltuk is egymás verseit. Nem is volt nálunk, hetünknél elhivatottabb poétája a városnak. Ki tudja, mivé fajult volna mindez, ha egy alkalommal egy különlegesen gyönyörű versemet olvasva, Kováts Józsi barátom nagy kerek szemét szelíden rámfüggesztve, így nem kérlel: — Emil... ne írj több verset! Hát lehetett ennek ellenállni!? Nem is írtam többé. Verset. Egyebet? — Hellyel~ közzel... Feljegyezte: MÜLLER TIBOR Hogyan lett partizán Schubert Antal ifjúmunkás? Fehér Lajos „Harcolunk Budapestért” című könyvében partizánjai között említi Schubert Antal ifjúmunkást. Hogyan került huszonöt évvel ezelőtt a partizánok soraiba? Erről Schubert Lajos így emlékezik: — 1944 őszén az ország „urai” is szerettek volna kiugrani a háborúból, hogy átmentsék hatalmukat és vagyonukat. Az illegalitásban dolgozó kommunisták és antifasiszták nem sokat tudtak a kormány terveiről, de annyi kiszivárgott, hogy Horthy kormányzó rádióbeszédben fogja felhívni a hadsereget és a nemzetet, hogy forduljon szembe a németekkel. — Mi isik tudtuk, hogy cselekedni kell, de azonnal! — Én Angyalföldön, a Teve utcában egy, a Vöröskereszt által fenntartott otthonban laktam — illegálisan. Itt kerültem kapcsolatba Jánosi Pál főhadnem volt idő. Beszélni kezdtem: szükség van olyan emberekre, akik mernek — ha kell — harcolni. Sokan jelentkeztek. Ekkor konkrétan ismertettem a feladatot: amikor a rádióban elhangzik Horthy proklamációja, mindenki utazzon fel Pestre, és menjen el a „Pesti Hírlap” nyomdába Kommunista Párt katonai vezetői tudomást szereztek működésünkről. És talán ennek köszönhetem, hogy huszonöt évvel ezelőtt, 1944. október végén (november elején) mégis bekerültem a Budapestért harcoló partizánok soraiba... N. Gy. Felvétel 1944 októberéből: jobbról balra a második Schubert Antal, a negyedik Köves Sándor