Lobogó, 1970. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-01 / 1. szám

Juan José Lastra A ház előtt körtefa, vele szemben egy fészer-féle, ez a garázs. Szikár, középma­gas férfi tesz-vesz az 1500-as Fiat személygépko­csi körül, javítja. Ha moz­gása nem is, de ősz haja, arca ráncai elárulják, hogy jóval túl van a hatvan éven. — Saját? — Igen, hosszú volt az út idáig — mondja Juan José Lastra, illetve Hoff­mann István nyugdíjas őr­nagy. Géplakatosként kezdte, majd röviddel a Tanács­­köztársaság bukása után külföldre távozott és ké­sőbb Párizsban a CGTU szervezetének egyik balol­dali vezető tagja lett. Az­tán 1936-ban... — Irány a spanyol föld! — emlékezik. — Itt lettem Juan José Lastra. Madrid védelmére osztottak be en­gem is. Madridtól mintegy hat kilométernyire a fran­cia zászlóalj balszárnyát biztosította a mi száza­dunk. Itt volt az igazi tűz­keresztség. Hajnalodott. Látom, hogy az út másik felén az erdőből német gyalogság közeledik. Anton, a századparancsnokunk visszavonulást rendelt el. Csak én maradtam a lö­vészárokban a helyemen, meg az adagoló. Géppuskás voltam. Utasított a pa­rancsnok: nem hagyhatom el a tüzelőállást, s tüzelni is csak akkor kezdhetek, ha erre ő jelt ad. Képzel­heti ..., Franco németjei meg egyre közledtek, lát­ták a visszavonulást, lőt­tek is a többiekre. Már egészen közel értek hoz­zánk a német gyalogosok, amikor jelt kaptam a tü­zelésre. Kissé megizzad­tam, pedig már november volt. Miután megritkítottuk az ellenség sorait, a mieink előre törtek. Kizavartuk az ellenséget még az erdőből is. Ezt a harcmodort sok­szor alkalmaztuk, akkor harmonikázásna­k hívtuk. Hetven napig védtük Fran­­cóék ellen a Madrid körü­li frontokat, aztán új elv­társak jöttek, mi meg pi­henni mentünk. Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy baj van a tüdőmmel, egyelőre frontszolgálatra nem mehettem, sofőrnek osztottak be Szalvai Mi­hályhoz. Sofőrként kerül­tem Francóék fogságába is. — Késő este üzenetet kellett vinnem a vonalba. Szalvaiék egy magaslatot védtek, oda. Hallottam a nagy lövöldözést, de há­ború volt, nem gondoltam különösebbre. Eljutottam a házig, ahol a parancsnok­nak kellett lenni. Megállí­tottam a gépkocsit és a ház felé igyekeztem. Az ellen­ség puskacsöveibe szalad­tam. A ház már az övék volt. Telefondróttal össze­kötözték a kezem, s a ház végén, mint több elfogott társamat, engem is azonnal ki akartak végezni. Sem­miféle iratot nem találtak nálam, faggatni kezdtek. Reggel a vonalak mögötti parancsnokságra vittek, itt börtönbe kerültem. Tárgya­lás után mind a negyve­nünket halálra ítéltek. Ki­végzésre szerencsére nem került sor. Az akkori Nép­­szövetség közbenjárására, hogy mutassák a humánus­­ságot, Franco tisztekért cserébe Franciaországba tettek át bennünket. — Rövid párizsi tartóz­kodás után, az Alpokon keresztül ismét visszake­rültem Madrid környékére. Ezután már jobban vigyáz­tam magamra. Egészen a nemzetközi brigádok kivo­násáig spanyol földön ma­radtam. Így, a többi elv­társsal együtt ismét Fran­ciaországba, lágerbe kerül­tünk. Innen, mint francia állampolgár, francia fele­ségem segítségével köny­­nyebben szabadulhattam, s kintről segítettem a bent­maradt elvtársakat. — A második világhá­ború alatt, mikor a néme­tek elfoglalták Párizst, a francia ellenállási mozga­lomban dolgoztam. Illegá­lis francia fegyvergyárak áramszolgáltatásához épí­tettünk kis erőműveket a hegyekben. 1947-ben kerül­tem haza Magyarországra. — Hát, ez az én kis odüsszeám. De ha még egyszer kívánná az élet, még egyszer vállalnám ezt a sorsot..., számomra nem lehet más út —, mondja elgondolkozva, s rágyújt egy újabb cigarettára. SOMOSKOI LAJOS naggyal, aki egy KISKA (Kisegítő Karhatalom) ala­kulat parancsnoka volt. Megállapodtunk abban, hogy németelleneseket, baloldaliakat is beveszünk az alakulatba. Így sikerült néhány nap alatt az egység létszámát 80 főre emelni. Idővel még több erőt akar­tunk belevonni a németek elleni harcba. Egy idomsze­rész barátom, akivel a MOM-ban dolgoztam, hí­vott, hogy menjek ki Üllő­re, ahol sokan vannak bal­oldaliak, de nincsen kap­csolatuk az ellenállási mozgalommal. — Vasárnap reggel utaz­tam le Üllőre. Vagy húszan vártak. Elfogódottan kö­szöntöttem őket, csupa 40 éven felüli „bácsit”, én ak­kor 23 éves voltam. Elfo­gadnak-e engem, hisznek-e nekem? Sok töprengésre A portásnak (akit már előzőleg beszerveztünk) a következő jelszót kell mon­­daniok: KANKALIN. Erre beereszti őket. Mi már ott leszünk... 1944. október 15. Ragyo­gó őszi nap volt. Kövesiék­­nél voltam, amikor a rádió­ban felhangzott a várva várt proklamáció. Azonnal rohantunk a nyomdába. Mondtuk a jelszót és simán bejutottunk az épületbe. Egymás után jöttek meg az akcióra beszervezett em­berek, vártunk, vártunk, de a katonaságtól ígért fegy­verek nem érkeztek meg! Én pedig, — mit tehettem mást —, további utasításig, hazaküldtem az embereket Üllőre ... Fegyverek híján, akkor még­ az akció nem sikerült. Egy eredménye azonban volt: az ellenállási mozgalmat irányító Magyar HAZAFIAK Juan José Lastra, azaz Hoffmann István nyugdíjas őrnagy Schubert Antal a Partizán Emlékérem kitüntetettje Kolozsvári-Grandpierre Emil — Nem is kísérlem meg szépíteni a dolgot, én bizony nagyon gyanús kö­rülmények között kezdtem el az írói mesterséget. Hétéves ha lehettem. Még javában dúlt az első világháború. Ko­lozsvárott, mi, gyerekek is a felnőttek példáján okulva, háborúsdit játszot­tunk. Két hatalom, az utca elején a pia­risták, a végén a reformátusok „ásták ki a harci bárdot". Én ezekből az összecsapásokból ala­posan kivettem a részemet. Kezdetben egyszerű közlegényként küzdöttem, de bátorságom és leleményem kétségtelen jelei folytán, egyre magasabb posztra emelkedtem, egészen a vezérkarig. Itt tanultam meg a hadvezetés fortélyait. Rájöttem, hogy csatadal nélkül mit sem ér a vntézkedés. Egy délután vet­tem a plajbászt, egy kicsit megrágtam a végét, ráncoltam hozzá kevéssé a homlokomat, majd nekifogtam és ír­tam, írtam... A dal egyszerűen pazar lett. Ismeret­ségi körömben osztatlan és egyértelmű tetszést aratott. Így kezdődött: A földön is harag, Az égen is harag! Kifolyt piros vér és Piros napsugarak, A lemenő nap oly Vad bíborban ragyog! Előre katonák, Előre magyarok! Mondom, ez a csatadal mindenkinek nagyon tetszett. — Zseniális ez a gyerek — mondta anyámnak részeges, öreg tanítónk. De körülbelül ugyanez volt a véleménye Mariska néninek, a Kétvíz-közből, Szimcsig bácsinak a szomszédból, pe­dig ő a nagybetűket is ismerte. Lubickoltam a dicsőségben. Sajnos, csak rövid ideig. Egy napon a remekmű eljutott apám kezébe is. Természetesen az ő nagyrabecsülését is kiváltotta a mű, volt azonban egy észrevétele. Ne­vezetesen, hogy a verset nem én írtam, hanem Petőfi Sándor. Ekkor vettem részt életemben elő­ször irodalmi értekezleten. Apámmal leültünk odakinn a verandán és hosz­­szan beszélgettünk az irodalomról. Nem minden eredmény nélkül. Amit egyszer már megírtak, azt fölösleges még egyszer megírni — vontam le ma­gam számára a tanulságot. Azóta is igyekszem ehhez az elvhez tartani ma­gam. Hiszen helyes elv ez, csupán egy kissé megnehezíti, hogy úgy mondjam, a termelést. Pedig termelni kell. Csak a megírt művek avatnak íróvá. S ha már egyszer elhatároztam, hogy ezzel a hivatással keresem a kenyeremet, nem is tágítok mellőle. Igen ám, de mi kell ahhoz, hogy valaki jó íróvá váljék. Tehetség, hivatástudat és a mesterség ismerete. Márpedig ezt a mesterséget minden más mesterségnél bajosabb megtanul­ni. Bajosabb, mivel nincs hol inaskod­­ni, s nincs iskola sem, ahol az ember felszedhetné e tudományt. Régente, ha egy apa mészárosnak szánta a gyere­két, beadta egy mester mellé inasnak. Ma beíratja ipari tanulónak. A muzsi­kus beiratkozik a Zeneakadémiára, a festő a Képzőművészeti Főiskolára. De hová iratkozzék be az író? Kihez men­jen inaskodni? Egy szerkesztőségbe. Mentem. — Ez a novella rossz — mondta az első szerkesztő, nagyon okosan, hosszas töprengés után. Amiben persze igaza volt. Csakhogy, csakhogy ebből túlsá­gosan sokat nem tanulhattam. Ilyen sommás ítéletekkel bocsátottak utamra mindenütt. Már kezdtem azt hinni, ná­lunk senki sem ért az irodalomhoz. Ekkor találkoztam össze Kuncz Ala­dárral. Tőle tudtam meg, hogy a novel­la rosszul megírt jó novella volt, mint a legtöbb, amit nem zseni és nem tö­kéletesen tehetségtelen író alkotott. Egy óra hosszat sem tartott a beszél­getés a szűk kis szobácskában, ahol a Fekete kolostor szerzője pizsamában és házikabátban fogadott, de én annyit tanultam akkor, mint azóta sehol, sen­kitől. Pedig Kuncz Aladár sem adott novellarecepteket. Így aztán magamnak kellett rátalálni a mesterségre. Nem menekülhetett elő­lem a magyar prózaírás. Nem úgy, mint a líra. Mert azon a bizonyos, már em­lített első költeményen kívül szültem valóban saját műveket is. Nem is érték el az első színvonalát. Ezek közül nem­egy nyomtatásban is napvilágot látott. Különösen pécsi, egyetemista korom­ban faragtam nagy odaadással ríme­ket. Egy diákos, baráti társaság alkotó közösséggé, irodalmi egyletté forrt ösz­­sze. Heten voltunk. Megannyi költő. És nemcsak írtuk, bíráltuk is egymás verseit. Nem is volt nálunk, hetünknél elhivatottabb poétája a városnak. Ki tudja, mivé fajult volna mindez, ha egy alkalommal egy különlegesen gyönyörű versemet olvasva, Kováts Jó­zsi barátom nagy kerek szemét szelíden rámfüggesztve, így nem kérlel: — Emil... ne írj több verset! Hát lehetett ennek ellenállni!? Nem is írtam többé. Verset. Egyebet? — Hellyel~ közzel... Feljegyezte: MÜLLER TIBOR Hogyan lett partizán Schubert Antal ifjúmunkás? Fehér Lajos „Harcolunk Budapestért” című könyvé­ben partizánjai között em­líti Schubert Antal ifjú­munkást. Hogyan került huszonöt évvel ezelőtt a partizánok soraiba? Erről Schubert Lajos így emléke­zik: — 1944 őszén az ország „urai” is szerettek volna kiugrani a háborúból, hogy átmentsék hatalmukat és vagyonukat. Az illegalitás­ban dolgozó kommunisták és antifasiszták nem sokat tudtak a kormány tervei­ről, de annyi kiszivárgott, hogy Horthy kormányzó rádióbeszédben fogja fel­hívni a hadsereget és a nemzetet, hogy forduljon szembe a németekkel. — Mi isik tudtuk, hogy cselekedni kell, de azonnal! — Én Angyalföldön, a Teve utcában egy, a Vörös­­kereszt által fenntartott otthonban laktam — ille­gálisan. Itt kerültem kap­csolatba Jánosi Pál főhad­nem volt idő. Beszélni kezdtem: szükség van olyan emberekre, akik mernek — ha kell — harcolni. Sokan jelentkeztek. Ekkor konk­rétan ismertettem a felada­tot: amikor a rádióban el­hangzik Horthy proklamá­ció­ja, mindenki utazzon fel Pestre, és menjen el a „Pesti Hírlap” nyomdába Kommunista Párt katonai vezetői tudomást szereztek működésünkről. És talán ennek köszönhetem, hogy huszonöt évvel ezelőtt, 1944. október végén (no­vember elején) mégis be­kerültem a Budapestért harcoló partizánok sorai­ba... N. Gy. Felvétel 1944 októberéből: jobbról balra a második Schubert Antal, a negyedik Köves­ Sándor

Next