Lobogó, 1970. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-03 / 23. szám
Néhány nappal ezelőtt megkérdeztem az egyik zenekedvelő barátomat: ismeri-e az Operaházat? Csodálkozva válaszolt: „Micsoda kérdés?! Természetesen, ismerem, tudom ki építette, hol található, ültem már a páholyaiban, a földszinten, sőt, diákkoromban a „kakasülőn” is.” „Jó, de azt például tudod-e, hogy az Operaháznak hány tagja van, milyen festmények, szobrok díszítik, mennyi kelléket, jelmezt tárolnak?” Barátom, természetesen, nem tudta, s úgy hiszem, kevés néző ismeri ezeket a kulisszatitkokat. „ A Magyar Állami Operaház leginkább egy nagyüzemhez hasonlítható, amelynek 1200 „munkása” (énekesek, táncosok, muzsikusok, műszakiak) tevékenykedik azon, hogy estéről estére zavartalanul bonyolódjanak le az előadások. (A színház „gárdája” — mint megtudtam — így oszlik meg: a szólóénekesek száma 99, a karban 161-en énekelnek. A zenekar létszáma 197, és kilenc karmester vezeti munkáját. A magántáncosok száma 24, a kartáncosoké 86. Egy főrendező és nyolc rendező van „státusban”. A súgók négyen vannak, és az egyéb személyzet (korrepetitorok, énektanárok, ügyelők, kottakezelők, díszítők, világosítók, kellékesek, adminisztrátorok) száma több százat tesz ki. Az Operaháznak saját festő-, szobrász-, asztalos-, lakatos-, cipész-, szabó- és jelmezkészítő-műhelye, valamint mosodája van. Amikor írásom elején említett barátom oly kevés ismeretet árult el az Operaházról, elhatároztam, hogy engedélyt kérek az igazgatóságtól, s egy fotóriporterrel bejárom az épületet, a pincétől a legfelső emeletig. Egyik hétköznap reggel egy fotóriporterrel érkeztem a Népköztársaság útja 22. — az Ybl Miklós tervezte Operaház elé, amely 1884. szeptember 27-én nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. (Erkel Ferenc Bánk bán című operáját adták elő, a szerző vezényletével. Karmesteri pálcája máig a színház legbecsesebb emlékei közé tartozik.) Kétszemélyes kutató-expedíciónkat a pincében kezdtük, ahol — a csövek, hidraulikák, ismeretlen szerkezetek dzsungeljében — könnyen eltévedhet az avatatlan látogató. Ezeknek a bonyolult gépeknek a segítségével végzik a színpadi elemek mozgatását, idéznek elő füstöt vagy „tengeri” hullámokat. Az alagsor falán rendkívül érdekes „pincetárlatra” bukkantunk. Az Operaház egyik — azóta elhunyt — tagja, Subliégel Gyula festette portrék a színház nagy művészeit ábrázolják. (Az eltelt évtizedek, sajnos, alaposan megrongálták ezt a pótolhatatlan „arcképcsarnokot”, amelyről jó néhány évvel fiatalabban néznek le ránk az Operaház valamikori és ma is élő nagy művészei: többek között Anthes György, Környei Elek, Tóth Aladár, Ferencsik János, Lukács Miklós, Neményi Lili, Rosier Endre. Utóbbi művészünkről egy anekdotával kedveskedünk: 1923. április 24-én mutatták be Kodály Zoltán Székelyfonóját. A tenorszólamot, a fiatal legény szerepét Rosier Endre énekelte, aki — érthetően — szerette volna tudni, mi a tartalma annak a műnek, amelyben szerepel. Éberen figyelte, amint Palló Imrét, a kérőt, hol elviszik a zsandárok, hol visszahozzák. Nem tudott rájönni, mi ennek a logikája, ezért a főpróba előtt a legilletékesebbhez, Kodály Zoltánhoz fordult: „Tanár úr kérem, tessék megmondani, miért viszik el a csendőrök a kérőt, és ha elvitték, miért hozzák vissza? Amíg ezt meg nem értem, addig úgy érzem, egy hang sem jön ki a torkomon.” Kodály gondolkodott egy darabig, majd nagy sokára ezt válaszolta: „Megvallva az igazat, ezt magam sem tudom biztosan ... De nézze, lehet, hogy éppen ez benne a romantika.. . A pincéből a földszinti tágas előcsarnokba vezetett utunk. A boltív kazettáin Székely Bertalan allegorikus freskói láthatók, az előcsarnok és a főlépcső padlója antik mintájú, gyönyörű, fekete-fehér márványmozaik. Az épület művészi fénypontja azonban a patkó alakú nézőtér. (A földszinti és emeleti széksorokban mintegy 1250-en foglalhatnak helyet — a legdrágább jegy 40, a legolcsóbb öt forint.) A mennyezetet Lotz Károly festménye díszíti. 1912 körül — az Operaház első nagytatarozása alkalmából — egyebek között felbontották a nézőtér pádimentumát is, s az építők legnagyobb megdöbbenésére három tűzveszélyes réteget találtak alatta, nádból, deszkából és tölgyfagerendából. Az „okosok” azonnal döntöttek: lebontatták mindhárom réteget, de amikor a széksorokat visszahelyezték, és elkezdődtek az első próbák, rettenetes dologra jöttek rá: az Operaház nézőtere megnémult! A zenekart és az énekeseket a nézőtérről nem lehetett hallani. Kiderült, hogy Ybl Miklós zseniális ötleteként a nád—deszka—tölgyfabetét úgy működött, mint valami óriási rezonáló szekrény. Természetesen, gyors ütemben újra elkezdődött a munka: fel a széksorokat, vissza a három „rezonáló-réteget”, rá a széksorokat , az Operaház könyvelője már rá is vezethette a veszteséglistára azt a néhány tízezer aranykoronát, amelybe mindez belekerült. Az emeleteken két balett-próbatermet, egy kis házi színpadot és különböző műhelyeket találunk. A nézőtér feletti padlástéren, a IV. és az V. emeleten van a jelmeztár, ahol 390 mű 159 ezer jelmezét őrzik. (Köztük régi, neves művészek muzeális értékű színpadi ruháit, Haselbeck Olga Walkür, Az Ybl Miklós tervezte Operaház... Az alagsorban kis házi képtár, híres énekesek portréi a falon Arait a közönség nem lát: a színpad alatt gépek, hidraulikák „dzsungele" rejtőzik Munkában a díszletfestők A fodrászműhelyben új parókák készülnek Ruhapróba A Rómeó és Júlia előadása, négy emelet magasságból, a zsinórpadlásról fényképezve A varrodában