Lobogó, 1970. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-10 / 24. szám
Mexikóváros, a Három Kultúra Tere. 1968 őszén, az olimpiát megelőző „diáklázadás” központja volt ez a tér. A rendőrökkel történt összecsapásban igen sok ifjú vesztette életét Siqueiros gigászi méretű „kulturális polyfóruma”. A tér közepén álló emberalakokkal összehasonlítva, érzékelni tudjuk a roppant falfelületek méreteit. A mű címe: Az emberiség menete LATIN-AMERIKA tucatnyi országában volt, vagy lesz az idén választás... A felületes szemlélő azt hihetné, a parlamenti demokrácia iskolapéldáit szolgáltatják azok az államok, ahol most a nagy észak-amerikai szomszéd, az USA divatját majmolva, óriási csinnadrattával, hosszú és hangos propagandakampánnyal, no meg tömérdek ígérettel keresik a választók kegyeit. Azt a kérdést is felvetheti az ember, hogy vajon az ilyen választásokon születhetik-e baloldali győzelem, a latin-amerikai urnákból kikerülhet-e olyan eredmény, hogy az a fennálló társadalmi rendszer változását hozza? E sorok írója nemrég két olyan latin-amerikai országban járt, ahol javában tartott már a választási hűhó: Mexikóban és Chilében. Mexikó esetében tartozunk az igazságnak azzal, hogy elmondjuk: egyelőre a labdarúgó-világbajnokság eseményei és hívei inkább foglalkoztatták az utca emberét, mint az, hogy Luis Echeverria Alvarez a választások után bevonul az elnöki palotába ... Mert ezzel nyomban el is árultuk, hogy kétség sem fér hozzá: az lesz az elnök, akit nevének rövidítésével csak LEÁ-nak emlegetnek. Mexikó kormánypártjának hivatalos jelöltje, az „Intézményes Forradalmi Párté”. Az idézőjel használatát jogosultnak érezzük: több mint negyven esztendeje juttatja az elnöki székbe ez a magát forradalminak nevező párt az amerikai nagytőkével összefonódott helyi burzsoázia képviselőit. S ha nevében benne van a „forradalmi” jelző, ez csak arra utal, hogy hatvan évvel ezelőtt valóban volt forradalmi megmozdulás Mexikóban, több mint egy évtizeden át tartott, meg is semmisítette az eddigi uralkodó osztály egy részét, a földbirtokos oligarchiát, de aztán .. Mexikói ismerőseim a vendéglői asztal mellől félre-félrenézve és szinte suttogva panaszolják, hogy a mexikói forradalom ügyét egy szűk réteg már a húszas évek elején elárulta. Hiába fogalmazták meg a forradalom vezérei 1917-ben, a Nagy Október évében, az ország antiimperialista és antifeudális alkotmányát, amely akkor — hónapokkal az oroszországi szocialista forradalom előtt — a világ legdemokratikusabb alkotmánya volt „A forradalmunk egyetlen vívmánya, hogy mindenütt négy peso a mozijegy .. .** — keseregnek. „Vagy az — vág közbe egy másik asztaltársunk —, hogy a »mariachik zenekarában a gitárok mellé a trombiták is felsorakoztak!” (A mexikóvárosi Garibaldi téren esténként százszámra verődnek össze a méteres sombreros, ezüstpitykékkel díszített nadrágot, fekete-fehér ponchót viselő zenészek. A zenekarok szakadatlanul fújják mindegyik más dallamot. A térre kocsik gördülnek be, senorokkal és senoritákkal, néhány peso ellenében szerenádot kap a hölgy. De a „mariachikat” házhoz is lehet vinni, hívni, az imádott ablaka alatt muzsikálnak. A vége aztán az lehet, ami a muzsikusok nevében, mexikóira torzított formában fellelhető: a francia manage szó — a házasság szava. III. Napóleon légiósainak mexikói harcai hozták el a francia elnevezést ide...) ELTORZULT A MEXIKÓI FORRADALOM... Látszat-demokrácia csupán. A már említett kormánypártra visszatérve: taglétszáma, a kis híján ötvenmilliós országban, hétmillió. De hogyan? A szakszervezetek, „kollektív tagként”, kénytelenek voltak belépni... „Intézményes Forradalmi Párt”? Az igenis, valóságos intézménnyé vált, hogy a hivatalos elnökjelölt neve, személye a jelölés napjáig titokban van, maroknyi befolyásos ember viszont már régtől fogva megegyezett abban, hogy soraikból ki kerülhessen hat esztendőre az elnöki székbe. „Tapadónak” mondják ezt a mexikói spanyol politikai nyelvben: az eltakarni, elleplezni igéből származik a szó, amely másként nagykabátot is jelent. „Megbundázzák" — fordíthatnék mai magyarsággal —, hogy ki legyen az elnök. Igaz, „demokratikus módon”, van ellenjelöltje is, de a Nemzeti Akció Párt nevű ellenzéki csoportosulás csak névleges, megtűrt valami. Elnökjelöltjének már a nevét is elfelejtettem, mint ahogyan száz mexikói közül 99 sem tudja ... Siqueiros, a világhírű kommunista festőművész műtermében egy kép vonta magára a figyelmemet. Tapadó verde — ez volt a címe, ellenszenves zöld inda kúszott, tekergőzött rajta, érzékletesen és művészien ábrázolta a Mexikó politikai életére jellemző összefonódást, kiszámíthatatlan tekervényt... Siqueiros-nak, hazájában, sokszor volt börtön a sorsa. Legutóbb a világközvélemény elemi erejű tiltakozása szabadította ki. Most viszonylag háborítatlanul alkothat és dolgozhat élete főművén. Mexikóváros még épülő legnagyobb szállodája mellett, ahhoz tartozóan, „kulturális polyfórum” épül, gigászi méretű építészeti, festészeti, szobrászati alkotás, amelynek óriási kupoláját Siqueiros „Az emberiség menetét” megelevenítő kompozíciója díszíti. Egyetlen adat elég a monumentalitás jelzésére: 4331 négyzetméter falfelületet borít a harsogó színáradat, a megdöbbentő jelképrendszer. (De ennek a Siqueiros-nak a mexikói középületek falain látható más alkotásait nemegyszer támadják meg és pusztítják el vandál elemek . ..) Ha válaszolnom kellene ma a kérdésre: Mexikóban várható-e forradalmi változás, parlamentáris úton? — alighanem ezt kellene felelnem: nem. A változások Guadalajara nyomorúságos sorban sínylődő parasztjai között, a mexikóvárosi munkások csapataiban, a baloldali diákok soraiban érlelődnek. 1968- ban, a mexikóvárosi olimpia előtti napokban, hihetetlen méretű sztrájkok robbantak ki, az egyetemisták hetekig tüntettek ... Az elnyomást az akkori belügyminiszter irányította. Luis Echeverria Alvareznek hívták. Igen, ő ma a hivatalos elnökjelölt. CHILE? CHILE VALÓBAN MÁS. „Száz éve működik a szenátus ezen a helyen” — mondja dr. Salvador Allende Gossens, az egyik elnökjelölt, amikor éppen a szenátus palotájában fogad. „Brutális diktatúrát nem ismer Chile történelme. Amikor Ibanez tábornok, puccs segítségével, magához ragadta a hatalmat, akkor is vigyáztak a látszatra, rendeztek választást, legfeljebb csak az történt, hogy eleve elosztották a mandátumokat, a szenátus munkája nem szünetelt” Valóban, Chilének olyan a reputációja, hogy latin-amerikai viszonyok között aránylag itt a legfejlettebb a demokrácia. S baloldali informátoraimnak felcsillan a szemük, amikor a chilei történelem legdicsőbb korszakára emlékeznek: 1938-tól a második világháború végéig népfrontkormány volt unalmon. Tovább, mint a köztársasági és baloldali erők hasonló kormánya Spanyol- vagy Franciaországban ... Most is össze tudott fogni, a szeptemberi választás előtt, hat baloldali párt. Szövetségük az „Unidad Popular”, a „Népi Egység”. S nemcsak abban egyeztek meg, hogy a már említett dr. Allendét állítják közös jelöltjüknek, hanem megállapodtak közös kormányprogramban is, milyen célokat követnek, ha a baloldal jelöltje kerül be a Moneda-palotába, az elnöki méltóságba. (Ami, akárcsak Mexikóban. Chilében sem csupán méltóság, hanem igazi hatalommal jár. Említettük, hogy a latinamerikai országok többsége az Egyesült Államok alkotmányáról vett példát. A köztársasági elnöknek majdnem mindenütt roppant széles körű a joga: ő nevezi ki a kormányt, a miniszterelnököt, ő a hadsereg főparancsnoka, rendszerint meg is vétózhatja a parlament döntéseit, és így tovább.) Az egyszerű összeadás azzal az eredménnyel jár, hogy dr. Allende esélyei pillanatnyilag nagyobbak, mint két vetélytársáé. A hat baloldali párt tavaly a törvényhozási választásokon 1,2 millió szavazatot kapott együttvéve. A kormánypártiak, a kereszténydemokraták csupán 670 ezret, a reakció pártjai csak félmilliót. De az a Jorge Alessandri, akit az Amerika-barát jobboldal állított a csatasorba, egyszer már volt elnök, ismerik, sok a pénze neki is,pártjának is a szédítő arányú választási kampányra, telik neki ígérgetésre... „Rend és munka” a jelszava, s nem nehéz felfedezni a nixoni propaganda utánzását. CHILE TÍZMILLIÓ LAKOSÚ ORSZÁG, de csak hárommillió embernek van választójoga — írástudatlanoknak és vagyontalanoknak nincs. Ki szavaz hát? Zömmel a városi kispolgárság. Amely valóban „rendre és munkára” vágyik, s amelyet megriaszt, ha egy MIR elnevezésű, álbaloldali fegyveres szervezet (talán csak néhány száz tagja van!) robbantgat, bankokat rabol ki, lövöldözéseket provokál. A reakció kiadja a jelszót: „Lám, ez a baloldal! Hazánk a káosz, az anarchia, meg a polgárháború prédájává lesz, ha valaki a baloldal jelöltjére szavaz!” S mi tagadás, ez az érvelés napról napra tíz- és tízezreket állít — a reakció jelöltje mögé ... Fegyveres harc vagy parlamentáris küzdelem, ez az alternatíva gyakran felbukkan a latin-amerikai politikai vitákban. Bizonyos, hogy vannak terrorrendszerek (Guatemalában és másutt), ahol a kisemmizett, elnyomott nép tömeges harca nélkül nem képzelhető el forradalmi változás. Ritka kivétel az olyan latin-amerikai ország, ahol rugalmas szövetségi politikával, a parlamentáris adottságok kihasználásával is el lehet érni a társadalmi, politikai változásokat. A legtöbb országban, ott, azon a távoli földrészen, a két harci módszer egyesítésével kell kivívni a nép győzelmét az igazságtalan, embertelen rendszerek fölött. PÁLFY JÓZSEF Latin-Amerika legizgalmasabb politikai kérdése: Fepm hart vagy panamaniarus küzdelem? SZAVAK Is ÉVFORDULÓK Idestova hat éve lesz annak, hogy reggelenként délkelet-ázsiai frontjelentésekkel ébredünk, s esténként ezek űzik el az álmot a szemünkből. Az évek gyorsan múlnak, s ezalatt sok millió tonna bomba hullt Dél-Vietnam és a VDK földjére, a csaták zaja pedig szinte az egész világot felverte. Ebben a háborúban azonban nemcsak a fegyverek szóltak szüntelenül, hanem frázisok is pufogtak szép számmal. „Ihletett” tolmácsolóik, Johnson és Nixon, egymást túllicitálva ígértek, ami éppen eszükbe jutott, hogy az Egyesült Államok és a világ felbőszült közvéleményét leszereljék. Aztán cselekedtek, s a tények sohasem álltak összhangban az ígéretekkel. Ez avatta végül is egyben az érzelmek háborújává a délkelet-ázsiai eseményeket, amelyben a küzdő felek egyikét a haladó világ rokonszenve, a másikat pedig az általános elítélés övezi. A csodálat a DNFF bátor harcosainak szól, akik az amerikai intervenciósok és a saigoni bábrezsim csapatai ellen küzdve, sok nehéz és győzelmes csatát vívtak már az ellenséggel. Tisztelet annak a népnek, amely a bonyolult hadihelyzet ellenére is létre tudta hívni a Dél-vietnami Ideiglenes Forradalmi Kormányt, és kikiáltotta a Dél-vietnami Köztársaságot, amely június 6-án ünnepelte fennállásának első évfordulóját. Ez az egy év nem volt eseménytelen. A háborút kiszélesítő amerikai manipulációk már egész Indokínát lángra lobbantatták. A kambodzsai és a laoszi intervenció azonban csak elodázta, de nem helyettesíthette a végső megoldást. Nixon minden derűlátása ellenére — ami legutóbbi nyilatkozatát is jellemzi —, a tények tények maradnak, s az USA- nak végül is tudomásul kell vennie katonai és politikai vereségét. Ez a háború nem fejeződik be holnap vagy holnapután, de mert nemcsak a harctereken vívják, még sok váratlan fordulat lehetséges. A háború Amerika szívében is folyik. Az értelem és az ostoba politikai vakság csatája ez, s bár a hatalommal szembeforduló közvélemény mindig hátránnyal indul, hosszú távon ő az esélyesebb. Nixon bukott elnökelődje igazolhatja ezt. Nixon egyre inkább magyarázkodásra kényszerül, s ez jelzi az esélyek változását, az amerikaiak növekvő türelmetlenségét, akik számára a háború magyarázatokkal együtt is háború maradt, s jól emlékeznek rá: Nixon nem ezt ígérte nekik! N. T.