Lobogó, 1970. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-03 / 23. szám
Hősies tins z Szolnok és Szeged között a Tisza végig árad..adja tudtul a lapzártakor érkezett jelentés. A vízállás magas , jóval meghaladja a kilenc métert. Most tehát minden erő a töltések gyengébb pontjaira összpontosul. A több mint 2000 kilométer hosszúságú védővonalon a váratlanul fellépő káros árvízi jelenségek ellen eddig mindenütt sikerült fellépni. A hősies védekezésben részt vesznek néphadseregünk, a fegyveres testületek egységei, a vízügyi dolgozók, az MHSZ és a helyi lakosság, több mint 30 ezer ember. A Szamos menti elöntött terület kiterjedése nap nap után csökken. A hét végén 18 ezer hold volt. A víz lassan visszahúzódik, bár a Szamos—Kraszna közéből, ahol a visszavezetés nehézségekbe ütközik, a lecsapoláshoz még mintegy tíz napi megfeszített munka szükséges. Élet fakad a pusztulás helyén — Hova mész, kislány, azzal a nagy darab kenyérrel? A kislány megtorpan, szemöldöke szigorúan öszszeráncolódik. És a kétkilós kenyeret erősen magához szorítja. — Megyek haza — mondja —, a boltban voltam. Elkísérjük. Kétoldalt, és ameddig szemünk ellát, összedőlt házak. A kislány megáll egy romhalmaz előtt. Itthon van! Az ember szíve összeszorul. A kép félelmetes. Nagyot nyelünk. — Édesanyád, édesapád? — Elmentek tejért, Ágikának. Életet hoznak az MHSZ- gépkocsik — Hol adják a tejet? — A szomszéd faluban, Jákon. Ják ide tíz kilométer. Kérdeznénk még, de nem jön ki hang a torkunkon. A kislány tétován elfordul, átlép volt kapujuk helyén. A kenyeret rárakja a szabad ég alatt álló mosógépre. Körülnéz, mint gazda a háza táján. És nem veszi elő a babáit, játszani. Talán elvitte őket az árvíz. Vagy a kislány lett felnőtt az elmúlt napok alatt. A daru kötele megfeszül. A felpuffadt állati tetemek a magasba emelkednek. Távol az ember lakta helyektől elégetik vagy elássák őket. Hátborzongató! Arrább, kétszáz méterre, az épen maradt iskola előtt teherautók fékeznek. Ágyakat, matracokat hoztak a hajléktalanoknak, és élelmiszert mindenkinek. Élet érkezett a faluba. (MÓNUS) Egy otthon romokban 1970. JÚNIUS 5. A naptár, stílszerűen, egy tipikusan keleti névnapot mutat: Fatime. Az egyébként szürke, jellegtelen pénteki nap ettől még nem kap különös hangsúlyt, de ehhez a naphoz a Közel-Kelet egy másik eseménye is kötődik: a közel-keleti háború harmadik évfordulója önök, kedves olvasóim, akik három esztendeje, velem együtt, nyomon követik a térség háborús fejleményeit, bizonyára kevés biztatást olvasnak ki a legutóbbi idők eseményeiből. A válság ismét forrponton van. Ezt jelzi a Libanon elleni ismételt izraeli támadás, és erről tanúskodnak a többi frontvonalon fellángolt harcok is. TEL AVIV VEZETŐ KÖREI, különösen a „héják”, egyre idegesebbek. Nyugtalanságuk fő oka Izrael fokozódó katonai sikertelensége. Néhány hónapja — gondoljunk csak itt az EAK és más arab államok ellen intézett, pusztító légitámadásokra — Izrael tartotta kezében a kezdeményezést. Az elmúlt néhány hétben viszont már a Szuezi-csatorna lett az izraeli légierő támadásainak végpontja, s az izraeli gépek nemigen merészkednek az egyiptomi hátország felé. A megerősödött egyiptomi védelem súlyos veszteségeket okoz az ellenségnek. Az ebből fakadó idegesség jele az az ingerült hangnem, amely Abba Eban washingtoni és londoni tárgyalásait jellemezte. Eban sürgetett és követelőzött Washingtonban igyekezett rábírni Nixont a korábban ígért 125 darab Phantom és Skyhawk típusú gép leszállítására. Nixon annak idején a közel-keleti erőegyensúly „felborulását” jelölte meg feltételként, és Tel Aviv szerint ez máris bekövetkezett. Etan, hivatkozásul, felemlegette az arab államoknak nyújtott szovjet támogatást, egyebek között az Egyiptomban felszerelt föld-levegő elhárító rakétákat. Nixon — mint azt Eban Tel Avivba visszaérkezve kijelentette — nem döntött még, de komolyan foglalkozik a kérdéssel. Eban ennek ellenére sem távozott üres kézzel. Az amerikai külügyminisztérium ugyan gyorsan cáfolta a kairói Al Ahram értesülését, miszerint Izrael 130 darab Sikorsky típusú harci helikoptert kap az USA-tól, mindez azonban nem zárja ki a hír valószínűségét. AZ ÚJ FEGYVEREK az izraeli haderő alaposan megcsappant önbizalmának helyreállítását szolgálnák. A három éve tartó állóháború ugyanis — mint az várható volt — alaposan lehűtötte a katonák harci kedvét. Dajan a szárazföldi erők átszervezését tervezi, a Dél-Vietnamban harcoló amerikai deszant-egységek mintájára. A csökkenő önbizalommal párhuzamosan növekvő félelem az arab államok erejétől, az egyre kockázatosabb akciók és kijelentések forrásává vált az utóbbi időben. Dajan — mint az Al Ahram cikkében olvasom — már a vegyi és nukleáris fegyverek bevetését latolgatja, a romló hadi szerencse megfordítása érdekében. Heikal, a cikk szerzője, Dajan szavait idézi, aki ezzel kapcsolatban kijelentette: „Rendelkezünk megfelelő technológiai hatékonysággal, hogy olyasmit állítsunk elő, ami képessé tesz bennünket, a szabad cselekvésre.” Izrael eddigi magatartásából és háborús cselekményeiből következtetve, mindez több lehet puszta fenyegetőzésnél. A KONFLIKTUS kirobbantása után három évvel a helyzet tehát változatlanul veszélyes. Nem javultak a béke kilátásai. Ennek oka — mint már annyiszor leírtuk — Izrael makacs magatartása. Erről beszélt Nasszer, egyiptomi elnök a dán televíziónak adott interjújában. — Mi békét akarunk — mondotta egyebek között —, és elfogadjuk a Biztonsági Tanács határozatát. Izrael azonban nem békét akar, hanem terjeszkedni szeretne. A tétel tehát a régi. Az arab államok alapkoncepciója, a béke politikai síkon történő helyreállítása, változatlan. Izrael viszont — mint arra Nasszer számtalanszor utalt —, az USA-val a háta mögött, a katonai megoldást keresi, s ez a helyzet állandó romlását eredményezi. A szükséges ellenintézkedésekről tárgyaltak a khartúmi kiscsúcson az EAK, Szudán és Líbia vezetői. Az arab államok növekvő együttműködése, összehangolt akcióik láthatóan egyre több gondot okoznak Tel Avivnak, mert az arab erők az eddigi defenzívából fokozatosan támadásba mennek át, s ez mind közelebb viszi Tel Avivot a katonai kudarchoz. Magyari Pál ezredes, katonai kommentátora írja: Túl az ezredik napon A khartúmi csúcsértekezlet részvevői: Khadafi ezredes, líbiai államfő, Nasszer, az EAK elnöke és Namieri tábornok, szudáni államfő Méterről méterre vizsgálják át a töltés víz alatti oldalát (A szerző felvételei) Szivacsruhában az ár ellen Klárafalva kis település a Maros bal partján, néhány kilométernyire Szegedtől. A már korábban itt dolgozó árvízvédelmiek mellé most újabbak érkeztek. A hullámverte, átázott töltésszakaszra települtek át az MHSZ árvédekezést segítő csepeli könnyűbúvárai is. A csepeliek, Farkas Ferenc vezetésével, a veszély első percétől itt vannak a Maroson. Először Makó körzetébe, az úgynevezett hadári feljárónál feltört óriás buzgárhoz szólította őket a parancs. Itt ma már csendes a víz, csak a töltésoldalba felhalmozott, százezernél is több homokzsák, rengeteg terméskő tanúsítja, hogy néhány napja még hatalmas küzdelem folyt egy város megmentéséért. A parton, a töltésen magyar és szovjet katonák s a városban maradt makói férfiak töltötték és rakták a homokzsákokat, hogy megfékezzék az egyre jobban terebélyesedő buzgárt. A víz felőli oldalon pedig a csepeli könnyűbúvárok keresték azt a nyílást, amelyen egyre több víz szivárgott át a töltés alatt. Ki tudná ma már megmondani, hányszor buktak alá, amíg végre Nagy Ferenc, a Pestvidéki Gépgyár szerszámkészítője, megérezte kezével a víz sodrását. Utána Rossel Ferenc is lemerült, majd homokzsákokat meg fóliát kértek, s közös erővel eltömték a buzgár beömlőnyílását. De pihenésre nem jutott idő, a búvárokat Ferencszálláshoz kérték, ott csúszott meg a töltés. A védők ott is győztek, s most itt, Klárafalvánál szálltak csatába a vízügyiek, a katonák, a búvárok. Farkas Ferenc, a csepeliek vezetője, már „öreg” árvizesnek számít. 1965- ben, a nagy dunai árvíznél esett át a tűzkeresztségen, s a Mohács-szigeti nagy buzgár „elfogásában” is része volt. Most a „fiait” hozta harcba, Juhász Zoltánt, Baranyi Bélát, Glück Gábort meg a többieket, akik itt, a Maros és a Tisza gátjain bizonyítják hozzáértésüket, áldozatkészségüket, önként jelentkeztek. Naponta 12—16 órát dolgoznak, addig merülnek a szennyes, hideg vízbe, amíg csak ki nem fogy a palackból a sűrített levegő. Arcuk borostás, nem jut idő a borotválkozásra, sokszor elfelejtenek még ebédelni is. Nem sok időt hagynak a beszélgetésre sem. Azt mondják rájuk, „könnyű”búvárok. De nagyon nehéz munkát végeznek, kemény, szívós emberek. HALÁSZ KÁLMÁN Megbeszélés a vízbe indulás előtt