Lobogó, 1970. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-03 / 23. szám
* Újsághír: a Munkásőrség Központi Férfikara visszaérkezett háromhetes KNDK- beli vendégszerepléséről. Az együttes, 15 ezer néző előtt, kilenc koncertet adott. A csaknem száztagú kórus 1957-ben alakult. A férfikar legfiatalabb énekese 19, a legidősebb 71 esztendős. (Az énekkar tiszteletbeli tagja a 84 éves Hikádé Aladár, aki még jelen lehetett a KMP megalakulásánál, a Kelen-lakásban.) Két énekessel, Fábián Károllyal és Szabó Lajossal beszélgettünk a nagy sikerű vendégszereplés eseményeiről, élményeikről. Szabó Lajos: 1970. március 30-án indultunk a népi Koreába. Az úton, menet közben, betanultunk néhány énekszámot, koreai nyelven. Nem volt könnyű dolog, de úgy látszik, sikerült, mert előadás után sokan dicsérték kiejtésünket, s ezekkel a dalokkal nagy sikert arattunk. Fábián Károly: Phenjanban, az ország fővárosában, egyetlen romos ház sem emlékeztet a három esztendeig tartó háborúra. A 400 ezer lakosú városra 420 ezer bomba hullt, s egyetlen (!) ház maradt épségben, amelyet meghagytak eredeti állapotában, hogy a háborútépte nyomok emlékeztessék a koreai népet s a Phenjanba látogató külföldieket a húsz esztendővel ezelőtti agresszióra. A másfél ezer éves Phenjan gyönyörű város, széles utcasorokkal, modern lakónegyedekkel, új hidakkal. Legszebb ékessége a Morandon-hegy csúcsán emelkedő kilátó. Phenjan hegyek tövében épült, két folyó, a Tedong és a Pothon találkozásánál. Sokféle neve van, emlegetik úgy is, mint a szomorúfűzek városát (teli van szelídenbólogató fűzekkel), s bár sok gyár található a fővárosban, mégis üdülőhelytisztaságú a levegő. Ez bizonyára a tenger közelségének is köszönhető. Szabó Lajos: Első három fellépésünk a Morandonszínházban zajlott le, majd a KNDK nagy tengeri kikötőjében, Vonszanban adtunk műsort. (Erre a városra négyzetméterenként kilenc bomba hullt a háborúban.) Tekintettel a nagy sikerre, kétszer felléptünk a 2000 nézőt befogadó phenjani Nagy Színházban is, s végül a Közbiztonsági Erők Székházának színháztermében adtuk elő dalainkat. Zömmel magyar forradalmi munkásdalokat énekeltünk, valamint több népdalt, Bartók—Kodály feldolgozásában, és műsorunkon szerepeltek szovjet, lengyel, kubai, csehszlovák és más testvéri országok forradalmi dalai. Az előadások telt ház előtt zajlottak, sok nézőnek még szék sem jutott, a sorok szélén állták végig a műsort. Fábián Károly: Vendéglátóink dús programmal kedveskedtek. Láttunk balettelőadást, jártunk a Forradalmi Múzeumban. Persze, nemcsak kultúrából él az ember, néhány szót hadd szóljak a koreai ételkülönlegességekről is. Nemegyszer 22 fogást is végig kellett kóstolnunk, s bár az ételek nevei szokatlanok voltak, az ízük annál ismerősebb. Koreában ugyanis a mi ízlésünkhöz hasonlóan fűszereznek, sóznak, paprikáznak, borsoznak. Szeretik az erős ételeket, s a koreai cseresznyepaprika — nem a honvágy miatt — sokszor könnyeket csalt szemünkbe. Ettünk lótuszlevelet, apróra vagdalt bambuszt, tengeri uborkát és polipot, vagdalt sertéshúst, phenjani módra, hallevést, rizst és kitűnő, „magyaros", erős pörköltet. Szabó Lajos: Búcsúzáskor összegyűjtöttük a kórusról, az előadásokról írott cikkeket. Nagyon meleg hangon írtak rólunk, s vendéglátóink szerint, kevés európai együttesnek volt hasonló sikere a népi Koreában. (kárpáti) A férfikar (a legfelső sorban, balról a második Szabó Lajos, a második sorban, jobbról a harmadik Fábián Károly) Az együttes a phenjani Nagy Színház előtt (Kárpáti Sándor felvételei) BEDE KÁROLY, a Munkaérdemrenddel kitüntetett villamoskalauz, a Szocialista Hazáért Érdemérem tulajdonosa Nem voltam se jobb, se rosszabb gyerek, mint az átlag. Gondolkodni sem gondolkodtam másként, mint a többiek. Hangulatom, kedvem szerint, hol ez, hol az szerettem volna lenni, egyebek között még pap is. Igen, pap... Semmiképpen sem illik össze ez a 48 éves párttagságommal, sem a Tanácsköztársaság alatt betöltött tisztségemmel, de így történt... (Bede Károly 1919-ben tagja volt az 500-ak tanácsának, amely hasonlított a mai Országgyűléshez.) Annak, hogy politikailag ilyen fokra emelkedtem, az 1912-es véres csütörtök az oka. Négy éve voltam már Pesten. Ezen a napon mint szabadnapos villamoskalauz, sétára indultam Véletlenül keveredtem bele a történelmi eseményekbe. Később már a kíváncsiság vezetett. Mentem arra, amerre a tömeg. Kiabáltam azt, amit a többiek: „Szabad választójogot!’’... meg egyebeket kiáltottunk. Aztán jött a rendőrség, a katonaság, a sortűz, a kardlapozás. Ma is őrzöm a kardlap nyomát a lapockám alatt... Ezután kezdtem megérteni, miért is boldogulok én olyan nehezen, szegény ember fiaként. 1884-ben születtem, Sas községben. Az iskolában mindig osztályelső voltam. Ez akkor nemcsak azt jelentette, hogy az első padban ülhettem, hanem azt is, hogy mivel csak egyetlen gyerek mehetett tovább magasabb iskolába, az csakis az osztályelső lehetett... Az iskola legrosszabb tanulója Körösi Sanyi volt. Szegről-végről rokonok voltunk. A nagyanyám testvére, szegény, de szép lány létére, férjhez ment a falu tekintetes urához. A Sanyi gyerek az ő unokája volt. Mint rokon gyereket, én segítettem a tanulásban. De magyarázhattam én annak, amenynyit csak lírtam, annyit használt az neki, mint „halottnak a szentelt víz”... Sason felekezeti iskolák — iskolák? Osztályok — voltak. Minket, reformátusokat, a református pap tanított. A negyedik osztály elvégzése után engem a tisztelendő úr hat hétre magához vett, ott laktam nála, hogy előkészítsen a Debreceni Kollégiumba. Sanyinak volt még három eladólánytestvére is. Ezek közül az egyiknek az én református papom udvarolt. Közelgett a szeptember. Édesanyám már jó előre elkészített mindent, amire az új iskolában majd szükségem lesz. Nem volt könnyű mindezt előteremteni ... Nagyon vártam a napot. Az utolsó éjszakán szinte már nem is aludtam. Eljött a nap... és mit látok? A tisztelendő úr kétkerekű, sárga bordélya a Sanyiék háza elé áll... Roszszat sejtve, kissé megszeppenten kiszaladtam, és megkérdeztem: „Tisztelendő bácsi, hát nem én megyek Debrecenbe?” Akkor már Sanyi is megjelent a kapuban a csomagokkal... „Nem, édes fiam! — mondta a pap. — Nem te jössz, hanem a Sanyi! A te apád két hold földje nem elég a debreceni iskolához...” A pap vagyonos házasságának ez volt az ára... Később még hallottam Sándorról, ispán lett belőle. Aztán Pesten is találkoztunk. De ekkorra én már jócskán belekóstoltam a szocialista eszmékbe. Megalakítottuk a Villamos és HÉV Alkalmazottak Szakszervezetét. Ma már más a neve, de azóta is vezetőségi tagja vagyok ... A hat elemi elvégzése után a Csáky uradalomba jártam dolgozni. Tizennégy éves lehettem, amikor az apám azt mondta nekem: „Fiam, elég nagy növésű vagy, kérhetnéd magad felnőtt munkára, több pénzt keresnél!...” Szóltam az intézőnek, az végigmustrált, és azt mondta: „Rendben van, de ha nem tudod elvégezni, amit a felnőttek, csak gyereknapszámot kapsz.” Vállaltam, kellett a pénz. Még ez évben meghalt a nagyanyám. Két hold földet örököltünk tőle, s így most már négy holdunk volt. Apámmal úgy határoztunk, otthagyjuk az uradalmat, a magunk gazdái leszünk. A föld a családnak csupán az élelmet adta meg. A ruházkodást, meg ami egyéb még kellett, azt az aprójószág eladásából fedeztük. . . Csaknem fiatalemberke voltam már, amikor egyszer azt mondtam az apámnak: „Szeretnék venni magamnak télire egy pár új csizmát, mert a régit már semminek sem hívják.” Ebben az évben is elpusztult három süldőmalacunk. Nem maradt más jószágunk, csak a Szőke, az öreg, hasas koca... „Nincs mit tenni, fiam — mondta az apám —, hajtsd el a kocát a biharkeresztesi vásárra.” Elindultam a hasas kocával. Hajtanom sem kellett, ismertük egymást, s úgy jött utánam, mint a pulikutya. Kicsit sajnáltam is a kocát, hogy meg kell válnom tőle, de hát a csizma kellett. Útközben eszembe sem jutott, hogy egy hasas koca árából nem tudok majd egy pár csizmát venni. Ez csak a vásáron derült ki... Csaknem három hasas kocát kellene eladnom — számolgattam —, hogy egy pár jó csizmát vehessek ... Mit tehetnék? ... Ha pedig most nem szerzek csizmát, később már nem lesz rá mód, ősz vége van ... Gondoltam egyet. Vagy sikerül, vagy rajta vesztek, de megpróbálom ... Annyiszor fogom eladni a kocát, amíg csak össze nem gyűlik a csizma ára. Eladtam a kocát először, követtem az új gazdáját, aki megállt áldomást inni a lacikonyhánál. Míg ő ivott, én egy másik malac lábára kötöttem át az én kocám kötelét, így a vevőm karjára akasztott kötél feszes maradt. Sokáig észre sem vette, hogy a kötele végén nem az ő kocája van. A Szőke hívás nélkül követett. Kétszer kellett csak a kocát visszacsalnom. Mindannyiszor gyorsan sikerült új gazdát szereznem öreg barátomnak, mert jóval olcsóbban adtam, mint mások. Végül úgy belejöttem a kuveckodásba, hogy mikor új csizmáimmal a vállamon hazafelé ballagtam, szinte sajnáltam, hogy megváltam öreg barátomtól. Hiszen e módszerrel a csizmát is megszerezhettem, meg a kocát is megtarthattam volna . . . Ezt a szegényember-észjárást később sokat használtam a munkásmozgalomban, elvtársaim javára. Feljegyezte: SOMOSKŐI LAJOS Új bolgár film A NYOLCADIK Repülőgép köröz a bolgár hegyek fölött. A gép belsejében félhomály, a várakozó férfiak arca izgalomról, feszültségről árulkodik. „Ugrás!” — hangzik a parancs, s a levegőben egymás után nyílnak ki az ejtőernyők — partizánok ereszkednek le, hogy végrehajtsák feladatukat: felvegyék a kapcsolatot az illegális pártbizottsággal, s kárt okozzanak a fasisztáknak. Az egyik ejtőernyőst elsodorja társaitól a szél, s a nyolcadik — innen a film címe —, az osztag parancsnoka, egyedül bolyong a környező erdőkben, míg csak övéire nem talál. Így kezdődik az elmúlt napokban bemutatott bolgár film, amely nem csupán egy a sok hasonló témájú alkotás közül — több annál. Hőseit nem ábrázolja hiba nélküli héroszoknak; érdekes, egyéni alakokat mutat be, mint például a Chaplinnek csúfolt falusi borbélyt (e csetlő-botló, suta, kis ember izgalmas kalandok hőseként válik bátor partizánná), érdekes figura Sztámen, az áruló, s egyéni karakterük van a partizáncsoport tagjainak is. Zakó Heszkija, a rendező, a kalandfilm és a romantikus történetek eszköztárát használja fel, s fordulatos „sztori” keretében mutatja meg a partizánok fegyveres harcát, bátor fortélyait, amelyekkel szembeszálltak a hitleristák bolgár kiszolgálóival. A film, bár nem mérhető a nemzetközi hírű A baracktolvaj vagy A dohány című alkotásokhoz, mégis figyelmet érdemel. A színészek közül kiemelkedik a markáns arcú Georgi Georgiev-Gec, a parancsnok alakítója. K. Gy. Razzia az utcán, veszélyben a partizánparancsnok és Vena, a segítőtársa (Miglena Karambolova és Georgiev Gec)