Lobogó, 1970. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1970-06-03 / 23. szám

... Rövid esztendők futottak csak tova, s a Grassalkovich-leszármazottak adóssága már elérte a négymillió ko­ronát. Igaz, ekkor már III. Antal „uralkodott” a családi birtokok felett, de ha lehet, ő még kevésbé hasonlított a zseniális ősre. Sötét üzelmekbe ke­veredett, irtózatos kártyaadósságokat csinált. A monarchia legbűnösebb és legolcsóbb asszonyainak egész hadával vette körül magát. Időről időre feltűnt Európa városaiban, azután rendre meg­­csömörült, ilyenkor bűnbánattal szí­vében hazatért. Ott zokogott nagyapja képe előtt, meakulpázott, mellét verte és­­ adományokat osztogatott. A Nem­zeti Múzeum és a Nemzeti Színház telkeit ilyen bűnbánó, halálfélelemtől irtózatos pillanatában adományozta az államnak. De aztán ... ismét felkereste az uzsorásokat, német hitelezői pedig nem fukarkodtak, s ő degesz pénztár­cával indulhatott Bécs, Nápoly, Lon­don bordélyházai, kártyabarlangjai felé. Végül: nincs már hitele, vagyona sincs, voltaképpen csak Gödöllő az övé. És az apanázs. Sértődötten vonul vissza, s halálát várja, de az idő el­lene dolgozik, sok keserves gondot megél még a carrarai márvánnyal bo­rított falú lakosztály melletti szobá­jában. Újabb évek futottak tova, s az egy­,­kori Grassalkovich-i kastély főúri pasz­­sziók és költséges kedvtelések, sokszor orgiák színterévé süllyedt. Elkövetke­zett 1848. március idusa, majd a Habs­burgok kimondták a döntést: a ma­gyarságot meg kell rendszabályozni. Csapattestek indultak el, poroszlók, zsandárok, dragonyosok, olyan katonai erők, amelyekkel, úgy tűnt, órák alatt ki lehet a magyar szabadságot végezni. Gödöllőre császári futár érkezett, pe­csétes levélben hozta a döntést: a sző­nyegeket fel kell szedni, a bútorzat nélkülözhető és fényűző darabjait el kell raktározni, az épületet vezérkari harcállásponttá kell kiképezni. „Készül­jenek fel őfelsége hadvezérének, Win­­dischgrätz tábornoknak elfogadására, szolgálatára, a Császári Hadsereg ér­kező csapatainak elszállásolására és élelmezésére, a hadsereg vezetéséhez szükséges feltételek megteremtésére, s arra, hogy ha kell, a kastély a tábor­nok várerőssége, ha kell, pihenőlakja legyen...” Ekkor már csaknem egy esztendeje folyt a politikai harc és küzdelem, és a herceg képében olyan erős kezű képviselőt vélt a császár Magyaror­szágra küldeni, aki nemcsak a katonai, de némiképp a politikai kérdésekben is kellő határozottságot tanúsít. Azon a hajnalon a kastély kocsi­befutójánál kürtös strázsák várták a herceg érkezését. Windischgrätz nem dédelgetett ábrándokat, s mint jól kép­zett katona tudta, hogy a magyarság elleni harcban nem támaszkodhat a lakosság támogatására. Mindenesetre magához hívatta hű Jellasichát, ő is itt várta a kürtök harsogását. A csa­patok pedig felsorakoztak, oda volt minden díszük szinte: „Ez itt nem pa­rádé lesz, urak, hanem véres harc!” A hegyoldalban, az erdőségben fel­vert sátrakban táborozott a legénység, a tisztek a következő napi csatákra készítették embereiket; a fegyvereket ellenőrizték; a támadás alakiságait gyakorolták — ezt a minden reguláris hadseregnek az önkéntesekből tobor­zott csapatokkal szembeni nagy erő­fölényét. Windischgrätz megérkezése után azonnal magához kérette alárendelt tábornokait: az egykor itt boldog Má­ria Terézia ugyan nem gondolta volna, hogy az a vörösmárvány szoba milyen döntő megbeszélés színhelye lesz. — Görgey tábornok csapatainak hely­zetéről fontos jelentéseket kaptunk. De ezek többnyire feltételezéseken alapul­nak. A felderítés, Schlick tábornok úr, fabatkát sem ér! Elpuhultak a csapa­tok? Az emberek telezabálják magu­kat, és nem akaródzik nekik gyalogol­ni? Mire építik azt az elképzelésüket, hogy Görgey nem támad majd?! — Görgey a császári iskolák neveltje. Mindenkor kitűnő és ambiciózus tiszt, aki tudja, minő erőkre lenne szüksé­ge... — Elég volt! Uraim! Az a mi leg­nagyobb vétkünk, nem vesszük észre, nem fogjuk fel, hogy itt most nem ka­tonai, harcászati dogmák nagybani ki­próbálása folyik, hanem egy lázadó nép pártütése. Egy forrongó nemzet ellenére, rendet kell teremtenünk! Nem látják, a magyar rebellisek mindent forradalmasítanak. Minő abszurditás abban bizakodni, hogy éppen a katonai eljárásmódunkat kímélik?! — Hercegséged érvei megfontolan­dó, ámde Görgey mégis, mégis, ugye­bár ... — Schlick tábornok, most azonnal megkezdi a pártütő seregek felderíté­sét. Készüljön fel szokatlan megoldá­sokra és tapasztalatokra. A pártütő hadsereg nem Görgey, hanem legalább Görgey és Kossuth! Ész és szenve­­­dély. A szenvedély mindig csatázik az értelemmel, és módosítja az értelem diktálta cselekedeteket! Az a baj, hogy a mi sorainkban csak Görgeyk vannak. De nem áll mellettünk egy Kossuth! Egy osztrák Kossuth, aki egy kis szel­lemet vinne az önök munkájába! Itt nem elég józanul csatákra készülődni; ha nem akarunk vereséget szenvedni, akkor harcmodorunkat a császárság iránti őszinte szenvedéllyel kell feltöl­teni. Schlick vérvörösen emelkedett fel. Kezét kardjának markolatán nyugtatta. Ez már sok volt neki, hiszen azt kí­vánja a herceg, hogy őfelsége had­serege „szenvedélyektől” vezéreltetett harcmodort alkalmazzon?! Talán Na­póleont a szenvedéllyel vagy hideg logikával kidolgozott csatatervvel ver­ték meg?! Lehet, hogy ez a herceg a császár kegyence, de egy Schlick még­sem tűrhet kioktatást. A herceg látta, miként önti el az indulat Schlicket, tudta, megnyert egy csatát, most vissza kell vonulnia. — ön, tábornok úr — emelte fel hangját, és odakínált egy pohár italt —, ön lehet a mi Kossuthunk. Értse meg, az ön császárhűsége akkor válik igazi kinccsé, ha beragyogja a szíveket! Az ön keménysége akkor válik igazán megroppanthatatlanná, ha ugyanezt a kristálykervénységet követeli meg tiszt­jeitől. És katonáitól. Elvárom, minden pártütést, a harctól való húzódozást kemény kézzel megtorol majd. Egy kivégzősvadron húsz golyója felér egy győztes csatával. Tessék a pártütőket és csendes szövetségeseit, akik a mi mundérunkban járnak, hadbíróság elé állítani. És dörögjön a kivégzők fegy­vere: öt-hat halott egész dandárok harckészségét helyreállíthatja. Schlick lassan megcsillapodott. „Igen, Kossuthnak lenni” — ez nagyon száj­íze szerint való dolog. Beszélni, szóno­kolni, igen... Csendesen pendültek a mellkasán díszlő kitüntetések aranyérmei, kereszt­jei, amikor meghajolt. — Megtisztel, hercegem, és vállalom a nekem szánt szerepet. Csapataim fel­derítésre indulnak, és holnap ilyenkor már jelentéssel kopogtatok ajtaján. Most pedig ... — Keresse fel csapatait! Intézked­jen legjobb belátása szerint! Irányítsa csapatát Hort felé, erősítse meg Hat­vant, és a továbbiakat a felderítéstől tegye függővé. (Folytatása következik) 'Windist hqtäte fut 1. /(Vásárf i a'' Az idei Budapesti Nemzetközi Vásár már bezárta kapuit. Elcsendesedtek a pavilonok, s a néhány nappal ezelőtt zsúfolt utcákon már csak becsomagolt gé­pek, „a dolgavégzett’ dekoráció emlékeztetnek erre a nagy gazdasági randevúra. A statisztikák ezután látnak majd napvilágot. Bizonyára kiszámítják, hány látogatója volt az idei BNV-nek, milyen újdonsággal lepte meg a honi és a kül­földi ipar a közönséget, mennyivel volt több a tavalyihoz viszonyítva a külföldi részvétel és a többi szokásos adatot. Ám a szakemberek és az üzletemberek szá­mára a BNV eredményei csak most fognak „beérni”. A megkötött szerződések, a lebonyolításra váró üzletek köteleznek. A szállítások alkalmával az áruk minő­sége, célszerűsége azt a szintet kell hogy képviselje, amely a magyar ipar pavi­lonjaiba vonzotta külföldi partnereinket. Ugyanez vonatkozik, természetesen, a belkereskedelemre is, hiszen az idei vásáron már lényegesen több volt azoknak a termékeknek a száma, amelyek nemcsak a kirakatba, hanem rövidesen az üzleti pultokra is kerülnek. Hiszen a vásárfiából, inkább előbb, mint utóbb, árukészletnek kell lenni. A „Puli 751”, magyar gyártmányú, könnyűszállító kiskocsi Már hagyományosak minden BNV-n az Esztergomi Gépgyár magyar tervezésű vitorlázó repülői PERCZE LAJOS felvételei A . ,Gép- és Felvonószerelő Gyár 35 méter magas szerelőállványa egyik A vásár madártávlatból slágere van a vásárnak

Next