Lobogó, 1970. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1970-06-03 / 23. szám

s Békés megyei tv mozaik Kicserélődtek körülöttem az emberek... Kté­­ éve vagyok az If MHSZ megyei tit­­on­kára. 1963-ban, ami­kor a pártbizottságról ide­kerültem, azt hittem, csak rövid ideig maradok. De közben teltek-múltak a na­pok, hetek, sorra megol­dódtak a gondjaink, jöttek helyette újak — én meg maradtam. Megszerettem a munkát. A bajokkal, örö­mökkel együtt. Pedig eleinte nagyon nehéz volt. Át kellett itt mindent szer­vezni. Békés megye hosszú ideig sereghajtóként kullo­gott a többiek után. De az új emberek lelkesedéssel, nagy igyekezettel dolgoz­tak. Tudták: rajtuk áll vagy bukik minden. Három-négy év is eltelt, amire az új vezetőkkel, aktivistákkal eredményeket értünk el. Kimozdultunk a holtpont­ról. Szinte teljesen kicseré­lődtek körülöttem az embe­rek. Ez tulajdonképpen a hátrányok ellenére is jó dolog: együtt küszködtünk, s most együtt örülünk az eredményeknek. A legutóbbi országos ér­tékelésen a békés megyei MHSZ gépjárművezető-kép­zésben negyedik, rádiózás­ban harmadik helyezést ért el. A lakosság hetvenöt szá­zaléka nagyközségekben él, tehát az MHSZ-munka alapja a községi titkárok összefogása, ellenőrzése. Mindössze hat kisközségben nincs klubjuk. Ezek mel­lett azt is sikerült elérni, hogy a szövetséget elismer­tessék, társadalmilag meg­felelő rangra emeljék a megyében. Támogatják, se­gítik őket. Olyan munkafel­tételeket sikerült kialakí­tani, hogy most már sze­retnek itt dolgozni az em­berek. Jó példa erre: Benkő Pál titkárhelyettest nemré­gen máshová hívták — je­lenlegi fizetésének a két­szereséért —, és — maradt, Dobra János, az MHSZ Bé­kés megyei titkára azért távolról sem elégedett. — Nincs elegendő klub­­helyiségünk, hiányos a fel­szerelés, kevés a műszaki­­technikai eszköz ... szóval, van még tennivalónk elég. Tabló Érettségizőknél — szokás. Békésben — talán nem egyedülálló az országban, de itt találkoztunk vele először — évenként össze­állítják azoknak a névsorát, akik kiválóan dolgoznak. S hogy mindez ne csak száraz adatgyűjtemény legyen, fényképük, nevükkel, be­osztásukkal, az MHSZ- tablóra kerül. Ezt minden évben így csinálják. Az érettségizőknek a tabló — emlék. Az MHSZ-tabló — a megbecsülés egyik fajtája. Követendő példa mások­nak is. Idénynyitás A várva várt tavasz az Alföld csücskébe is megér­kezett. Egymás után érte­sülünk modellező-, rádiós-, repülő-rendezvényekről. Orosházán, a város egyet­len klubjában, a rádiósok­nál, már hetek óta folynak az előkészületek az idei sze­zonra. Új készülékeket vá­sároltak, készítettek, és megtartották az első házi­versenyt is. A klubtagok többsége fiatal, tíztől tizen­nyolc éves korig. A május 24-i megyei rádiósverseny előtt az egyik legifjabbak Boros János nyolcadik osz­tályos tanulóval beszélget­tem, aki élete első nyilat­kozatában a következőket mondta: — Nemrégen kezdtem el rádiózni, nagy versenyen nem vettem még részt. Egyik barátomtól kaptam kedvet, különben is szeretek barkácsolni, ér­dekelnek a műszaki dolgok, ezért is léptem be az MHSZ-klubba. Most egy új adót szeretnék építeni, hogy a nagy versenyeken is megállhassam a helyem. A fiatalok lelkesek, ered­ményesen dolgoznak. Békésben különben is ha­gyományai vannak a rádió­zásnak. Nincs szükség ránk? A Férfi Fehérneműgyár Békéscsabai Gyárának ab­lakai az esti órákban is vi­lágosak, s a környező utcá­kat betölti a varrógépek kattogása. Csaknem ezer­­kétszázan dolgoznak itt — kilencven százalékuk nő. Hogyan vesznek részt a nők az MHSZ-munkában? Milyen eredményeik van­­­nak? — 1968-ban, az MHSZ át­szervezésekor — magyaráz­za Marik Mihály MHSZ- titkár —, a nőket szíveseb­ben fogadták a vöröske­resztben vagy más társadal­mi szervezetben, mint ná­lunk. Meglehetősen nehéz helyzetbe kerültünk emiatt.. A gyárban már 1965-ben alakult egy női MHSZ- szo­cialista brigád; természete­sen, nehezményezték, hogy nem vontuk be őket a szö­vetségi életbe. De a brigád továbbra is működött. Ta­lán ezeknek az éveknek a következménye, hogy a nyolcvan MHSZ-tagból mindössze tizenkettő a nő. Megkerestük a brigád tagjait. Hosszú szalag mel­lett ülnek, s egymás után kerül ki kezük alól a férfi­ing és­­pizsama. Illés Ist­vánné, az üzemrész műve­zetője, régi MHSZ-es. — Néha-néha már az MHSZ-szel közösen rende­zünk munkaértekezletet. De bizony mostanáig sokszor felvetődött az asszonyok­ban: változtassuk meg a brigád nevét, nincs az MHSZ-nek semmi szüksége ránk. Különben jó kis kol­lektíva a mienk. Sokat va­gyunk együtt, járunk kirán­dulni, vendéglőbe, meg ösz­­szejöveteleket is szerve­zünk. Éppen ezért jó lenne a kapcsolatunkat rendezni az MHSZ-szel. Szívesen se­gítenénk a munkájukat, ha éreznénk: igényt is tarta­nak rá. Úgy gondoljuk, nemcsak ebben a gyárban vannak ilyen gondok. Dobra Já­nosnak igaza volt, amikor azt mondta: a gondok meg­oldódnak, s újak jönnek helyettük. B ács— Dobra János, az MHSZ Békés megyei titkára Egy lány a Ruhagyárból Idénynyitás — Orosházán NAGY Z. IMRE felvételei 1969. május 27-én Montreal városa beadvánnyal fordult a Nemzeti Liga elnökségéhez. Engedélyt kért arra, hogy baseball-csapatot indíthasson a leg­magasabb osztályban. A következő választ kapták: — Fizessetek be egymillió dollárt,­ és építsetek fedett stadiont, majd utána beszélünk a többiről. Montrealnak ma sincs élvonalbeli baseball-csa­­pata. Jean Drapeau, a város polgármestere izzik, tesz­­vesz, összeköttetéseket keres, de csak ígéreteket kap. Majd 1971-re, majd 1972-re, majd 1976-ra. E pil­lanatban a stonehenge-i Autostade emlékeztet még leginkább egy modern stadionra. De hát... 26 ezer férőhely, mi az egy hárommilliós metropolisnak? A fedettpályás eseményeket a Ringling fivérek há­­romarénás cirkuszában rendezik. A Montreal Star 1969. május 29-i számában a következőket írta: — Ebben a városban rengeteg ember fér estén­ként nyugovóra korgó gyomorral. Ezer és ezer pol­gárnak nincs megfelelő lakása, és túlságosan is sok férfi, nő, gyermek próbál megélni a alamizsnából. Úgy érezzük, Montreal megérett arra, hogy élvonal­beli baseball-csapattal rendelkezzék, a szurkolók alighanem el is tartanák csapatukat, de stadionra nem futja. Építsenek stadiont a csapat jövendőbeli tulajdonosai.­­ Egyébként ez a város kapta meg az 1976-os olim­pia rendezési jogát. NOB, a! 1967-ben, az atlétika első interkontinentális via­dalát, a történelmi jelentőségű Európa—Amerika mérkőzést hatezer ember nézte végig Montrealban. Hatezer! Meggyőződésünk, hogy Montrealnak nem is kell ez az olimpia. Montrealnak emberemlékezet óta egyvalami kell sportügyben. A mélyhűtött húsdaráló. A profikorong. Maga a szerelem érthető. A profikorong a világ leggyorsabb és legkeményebb játéka, csupa ágyú­golyó, tűzijáték, dinamit. És Montreal a jég felta­lálása óta nemcsak szuperszinten űzi, hanem szu­perszinten irányítja is ezt a játékot. Egyetlen példát. Montreal első­­korongcsapatát 1886-ban alakítot­ták, ők is részt akartak venni az akkor már rend­szeres tornák egyikén. Már a pályára kellett volna lépniük, amikor kiderült, hogy nincs meg az előírt kilenc játékosuk, az egész társaságban csak hét le­gény tud korcsolyázni. Mit tesz ilyenkor egy jó ve­zetőség? Megkéri a torna rendezőit, hogy módosít­sák a kiírást, hetes csapatokkal bonyolítsák le a viadalt. A kérést teljesítették, s a korongot ettől kezdve csaknem ötven esztendőn át hetes csapatok játszották. BÉRLETÖRÖKSÉG Az idősebbik Frank Selke 1906-ban építette a ko­rongsport kegyhelyét és székesegyházát, a montreali Fórumot. Jó kanadai módra, durván összeeszkábált gerendákból. Az idők során ebből alakult ki a mai csodahodály, minden idők legeredményesebb csapa­tának, a Montreal Canadiensnek az otthona. Napról napra tizenötezer megszállott süvöltözi vé­gig a legendás hírű Toe Blake tanítványainak mér­kőzéseit, egy-egy kabinettalakítás nyomán az elra­gadtatás kalap- és kalucsni-zápora hullik a jégre. Az idénybérletek nagyapáról unokára szállnak, az újszülötteket előbb íratják a Canadiens listájára, és csak aztán az anyakönyvbe. Szinte lehetetlenség felsorolni, hogy a világklasz­­szisok micsoda légiója tombolt, viharzott, száguldo­zott a Fórum jegén. A sportág valóságos Pantheon­­ja lenne ez a névsor. Itt öltött először ördögmaszkot Jacques Plante, a csodakapus, itt döngette a palánkot Bernie „Bumm- Bumm” Geoffrion, Andy Bethgate, Alex Delvecchio, Gordie Howe, az elnyűhetetlen, Bobby Hull, az „arany-jet”, Jean Beliveau, a francia óriás, és per­sze itt süvített fel a világhír égboltjára a város bál­ványa. Maurice Richard, a Rakéta, KORONG ÉS PANKRÁCIÓ Tizenhét éves korában már a Canadiens játékosa Dick Irvin, az edző, külön sort kreált a kedvéért. A Richard—Laci—Blake-hármas, a szakértők sze­rint, a sportág történetének legjobb sora volt. „Három veszett kölyökkutya vandál módon verek­szik a gólokért — ez a Richard-sor” — írta róluk 1947-ben a Toronto Star. Hiszen elképzelhető, mi történik, ha ebbe a hi­pertóniás sportágba bekerül egy izgága francia szélső. 1953-ban a „Rakéta” körül támadt az amúgy is nagy feszültségű jégkorong legnagyobb botránya. A Montreal Canadiens Bostonban játszott a Stan­ley Kupáért. Hal Laycoe, a Bruins védőjátékosa — talán a minimális biztonság elvéből kiindulva —, fejbe csapta Richard-t. A sebet nyolc öltéssel varr­ják össze, de Maurice előbb még bemutatja neve­zetes ámokfutásainak egyikét. A vér végigcsorog Jégszekrény, nagyfeszültséggel A repülő kesztyűk esete. Montreal első számú ked- Gary Bergman és Bobby vence: Jean Beliveau Hull párjelenete

Next