Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-10 / 10. szám
Harcolnak az életért KiMiMa épek és szobrok. Vietnam két arcát tárják elénk a Csók Galériában kiállított művek. A béke lélegzetvételnyi időszakát, egy ország virágzó tavaszát, építőmunkáját, s egy kis nép évek óta tartó hősi harcát a túlerő ellen, a szabadságért. „Harcolnak az életért’’ — ez a címe a Hincz Gyula festőművész és Farkas Aladár szobrászművész munkáiból rendezett kiállításnak. Képek és szobrok Vietnamról. Művészi élménybeszámoló — torokszorító élmény: a Tömegsír, a Stratégiai falu, a Vietnami anya, az Emberek, vigyázzatok!, a Tiltakozás. A festőművész így vall művei születéséről a kiállítás katalógusában: „Három évre a Dien Bien Phu-i győzelem után voltam Vietnamban, kulturális egyezményünk alapján. A bombáktól fölszaggatott föld már csodás virágzásnak indult , épültek a gyárak, vidáman siklott a kisvonat, zöldellő rizsföldek végtelen csigavonalai csillogtak a térben, s gyermekzsivaj töltötte be a tájat — milliók építették a szabad életet, s miliők ajkáról szállt a szabadság és béke dala. Meg kellett örökítenem a kedves arcokat, a munka, a nemi élet szépségeit, a csodálatos útját, a vietnami színek pa- zár gazdagságát...” Ezt a tájat, ezeket a régi élményeket idézzük fell a Kossuth-díjas művész angyalföldi műtermében. — 1957-ben jártam Vietnamban. Még béke volt, de már aggasztó hírek érkeztek Délről, a stratégiai falvak építéséről. Csodálatos élmény volt a VDK-ban töltött hat hét, a hanoi í séták, a bíbor színű Vörös Folyó mentén tett kajlandozások, a látogatások ősrégi templomokban, dzsungel falvakban. Gyönyörködtem — mint magánember és mint festő-művész — a tájban, a földig érő selymekbe öltözött, víárszálvékony asszo- nyújttban, lányokban, az ősrégi pagodákban. — Jártam papír- és ke- krámiagyártó falvakban, elvittek a cserépgyártó faluba, az ősi edénykészí- tés központjába is, ahol az egész falu ennek a munkának él. ők látják el az országot hagyomá- nyos étkészletekkel, rizsestálakkal, fűszercsészék- kel. A kollektíva büszke-sége egy 10—12 éves formájú gyerek volt, a rajz mestere, aki biztos kézzel pingálta hajlékony, kecses vonalait a gyorsan pergő csészékre. Kaptam egy tálacskát magam is, amelyre békegalambot s egy copfos magyar kislány arcélét rajzoltam rá. Majd a 12 éves „mesterrel" kicseréltük munkánkat. Ez az epizód ma is frissen él emlékezetemben. — A papírgyártó falu — nagyüzem a bambuszerdőben. Itt is rendkívül szívélyesen fogadtak, megajándékoztak egy jókora köteg — finom és értékes — rizs- és bambuszháncspapírral, amely valóságos kincset jelentett számomra. Kaptam az ősi festékanyagjukból is, és e papírokon, ezzel a festékkel készítettem képeimet, amelyeknek egy részét láthat- ■ihabiaaahaabaaaaaüaa ják most a látogatók a Csók Galéria-beli kiállítá- son. Igyekeztem megörökí- teni a mosolygós gyermek- arcokat, a termékeny völ-gyeket és a vad hegyeket, a fiatal lányok sugárzó szépségét.• Képek és szobrok a Váci utcai Galériában. Művészi élménybeszámoló, amelyet a vietnami népi csodálatos ősi művészetei és csodálatos hősi harca ihletett ... Irta: KÁRPÁTI GYÖRGYi Fotók: SZÉKELY TAMÁS BESZÉLGETÉS Hincz Gyulával Két Hincz-kép a kiállításról: Arcok a népi életből (tusrajz) és Vietnami tájak Stratégiai falu — Farkas Aladár műve :WWffel Az édesanya. Amikor Gricenkó gárdaalezredes a közelmúltban Magyarországon járt, elmondott nekem egy 26 évvel ezelőtti történetet: hogyan mentették meg Paksnál egy kisfiú életét, aki csaknem a teherautójuk alá futott. Beszélgetésünk megjelent a Lobogó 1970. szeptember 16-i számában, s röviddel ezután levelet kaptunk Paksról. A feladó Török Ágnes volt, a Vak Bottyán Gimnázium II/b. osztályából. Hírül adta nekünk, hogy sikerült kinyomoznia a régi történet szereplőit, s közölte az édesanya és a megmentett gyerek nevét, címét. Az egyik februári napon leutaztunk a történet színhelyére. A darukezelő Az egykori kisfiú ma már 30 éves. Darukezelő, a Paksi Építőipari Ktsz dolgozója. Az egyik kétemeletes ház építkezésénél találtunk rá. A géppel éppen egy teli malteros ládát emelt a magasba, vártunk, míg befejezi a munkát. Szabó Józsefnek hívják, nős, van egy tizennyolc hónapos kisfia. („Ha nagyobb lesz, elmesélem neki ezt a régi történetet.”) — Amikor megjelent a Lobogóban a riport — meséli —, sokan találgatták, ki is lehetett a cikkben szereplő kisfiú. Egy nap felkeresett engem egy lány, bemutatkozott: Török Ágnesnek hívják, s mutatta a Lobogót, hogy én vagyok-e az, akiről a lapban írnak. Amikor édesanyám meg én igenlően válaszoltunk, aláíratott velünk egy „okiratot”. Nálam van ez a néhány soros gépelt papír. A következő áll rajta: „Engem, Szabó Józsefet, Paks, Dunaföldvár út 7/2. sz. alatti lakásomon elsőként Török Ágnes tanuló, a Vak Bottyán Gimnázium KISZ-szervezetének titkára talált meg, illetve keresett fel. Anyámmal és anyósommal együtt részletesen elmeséltük a történetet, hogyan mentette meg életemet 1945 elején M. G. Gricenkó tábornok elvtárs a Rókus utcai szakadéknál.” Aláírás: Szabó József és a „hálás édesanya”. — Kérdeztem tőle, miért írjam ezt alá. Azt mondta, ő jogásznak készül, és tudja, hogy így hivatalos. Ezzel igazolhatja: ő talált rám elsőként, így történt. Cikk alapján kezdődött a „nyomozás” „Ha nagyobb lesz, elmesélem neki..." (Szabó József) A levélíró Szőke hajú, alacsony, élénk tekintetű lány. Az igazgatói irodában beszélgetünk. Szabatosan, világosan fogalmaz: — Igen, én írtam a levelet. Vallai tanár úr mutatta meg nekem decemberben a Lobogót, s azt mondta, meg kellene találni a cikkben szereplő kisfiút és édesanyját. Én másnap elmentem a riportban szereplő helyszínre, ahol az ismerőseimet kérdezgetni kezdtem, nem tudják-e, ki jöhet számításba, így jutottam el Szabóéihoz. Ági — mint mondja — jogász szeretne lenni, bár szülei (mindketten pedagógusok) jobban szeretnék, ha ő is tanár lenne. Nagyon szeret olvasni, főként háborús, történelmi témájú könyveket. („Most olvastam az Auschwitz-per és A gyilkosok köztünk járnak című műveket.”) Hobbyja a bélyeggyűjtés, s az a titkos vágya, hogy a Lomonoszov Egyetemen tanulhasson tovább (4,9 az átlaga). Beszélgetésünknek a csengetés vet véget. És Ági még az újságíró kedvéért sem akar „ellógni” egy órát ... (így) „Emlékszem, hogyne emlékeznék” (az édesanya) A levélíró és „magánnyomozó”, Török Ágnes Iraknál történt, SMS eleji«. A teherautóban hárman ültünk: a »fór, egy katonabajtársam élén. Emelkedőn haladtunk, nagy sebességgn. Az út keskeny volt a tél lévén, havan-csószón. A W ®Ma£nháíak, jobbra HnU, vakadék. Figyeltük az utat, boccélgattünk. Hirtelen a egyik házból — néhány méternyi“Ssk - egy négy-öt év körüli kisfiú futott ki az útra, egyenesen a kocsi elé. Fékcsői már nem l®hrtek, szinte karnyújtásnyira volt a hűtőtől. Villanásnyi gyorsasággal zajlottak az események. „Rántsd el a kormányt ! — kiáltottam a sofőrnek, aki kétségbeesetten csavarta jobbra a volánt, s irányította az autót a szakadéknak. Szerencsénk volt, a gyerek sem sérült meg, s nekünk sem történt komolyabb bajunk, bár a mellettem ülő katona tizenkét napig nem tudta forgatni a fejét. Viccelődtek is vele a bajtársai: „Biztosan hirtelen fordultál meg egy csinos kislány után.” A kisfiú édesanyja, aki kirohant a házból, zokogva öíelte magához az ijedt gyereket. Aztán odajött hozzánk. „Köszönöm a fiam Terményforgalmi Vállalat. Itt dolgozik Szabó József édesanyja, őszagjú, piros arcú, erős kézszorítású asszony. — Emlékszem, hogyne emlékeznék. Nehéz esztendők voltak azok, az ember nem felejti el könynyen. A férjem a fronton volt (nem is jött vissza sohasem), én a Paksi Konzervgyárban, dolgoztam, este 10-től reggel 7-ig, mindig éjszaka, hogy napközben a gyerekeimmel lehessek. Jóska akkor négyéves volt, húga pedig öthónapos. Azon a téli napon az utcán beszélgettem néhány szomszédaszszonnyal, és észre sem vettem, hogy a kisfiam „felfedező körútra” indult. Csak arra lettem figyelmes, hogy fék csikordal, s egy teherautó áll a löszfal, a szakadék szélén. A fiamat a karjában tartotta egy orosz tiszt, s amikor sírva szaladtam érte, átadta nekem, átölelte a vállamat. „Ne sírj, mama, nem történt semmi baj” — vigasztalt. Én legalábbis így gondolom, mert nem értettem a nyelvén, de a pillantásából, a simogatásából erre következtettem. Azt a pillanatot sosem felejtem el. Ma is tisztán látom magam előtt a teherautót, a fiam ijedt arcocskáját, s hallom a vigasztaló szavakat: „Ne sírj, mama, nem történt semmi baj..