Lobogó, 1971. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-02 / 38. szám

A bódé deszkából, valamennyi ha­** harcsát vesztett, düledező téglá­ból és vaslemezből áll. Mit áll? In­kább roskadozik. 1926 óta nem sokat öltek a tatarozásba. A növényzet, a fák ágai, a bokrok körbefonták, s egy kissé romantikussá csinosították az egyébként bizony­­tántorgó viskót... Azért még felfedezhető, hol volt a nézőtér, melyik a színpad, hol lebbent a függöny. A valamikori mutatványos­bódé, az oly népszerű bábszínház már itt, a Népliget e megmaradt, hamisí­tatlan csücskében is anakronizmus. Az ócskavassal, limlommal teli, elvadult nézőtérre a fantázia is csak nehezen varázsolja oda a harsány gyermek­­kacajt, a hősért való zajos aggódást, a történet izgalmas pillanatainak fe­szült csendjét. Ez a csend, amely itt honol a kuckó körül, inkább a lassú elmúlás bomlasztó csendje. — Már két ízben is csak egy haj­szállal menekültem meg a rám rótt pénzbírság elől. Le kéne bontani. Azt mondják, rontja az összképet. Hát, javítani nem javítja, az biztos. Valahogyan mégis érthető Kemény Henrik rezignált hangja. Üresebb lesz a Népliget a bábszínház nélkül. Egy ideig bántja majd a pillantást a le­bontott bódé helye. Egy ideig. Aztán már senki sem fog emlékezni rá. Olyan lesz, mint a lebontott óbudai apró vis­kók romantikája, amely csak az idő­sebbekben lapul. A modern lakóne­gyedek új telepesei már a széles terek­nek, sok napfénynek örülnek. Majd félévszázados szolgálat után Kemény Henrik, a népművészet mes­tere is elmondja a gyászbeszédet az egykori, „egyszemélyes” színház fe­lett. — Már hozzászoktam a gondolathoz. Vigye csak az épületet az idő — no­ha afféle „rezervátumnak” nem is len­ne bolondság megtartani, s egy kicsit helyrepofozni —, csak a bábművé­szet maradjon élő. Kemény Henrik tudja, mit beszél. A családban nagyapáról apára, apáról fiúra szállt a bábkészítés és bábjá­ték mívesmestersége. Ha számolgatták volna az éveket, ma már a Kemény-di­nasztia centenáriumát ünnepelhetné. De ki tart meg ilyen évfordulókat? Kemény Henrik is csak arról beszél, hogy gyerekfejjel hogyan adta a pa­raván mögött kézhez a kesztyűs bábo­kat, és hatévesen hogyan mozgathatta először az egyik „mellékszereplő” ma­­rionette-figurát. Hamar megszokta a Kemény Henrik, a népművészet mestere vándoréletét, a bábosok nyugtalan vi­lágát Elleste a bábfaragás, díszlet­készítés fortélyait és egyre jobban be­leszeretett ebbe a különös művészetbe. Műveld is már vagy harmincöt éve szakadatlan. Még nősülni sem maradt ideje. Far-farag, bábokat készít a Te­levíziónak, az Állami Bábszínháznak, amelynek egyébként is huszonegy éve művésze. Mindent tud, ami valaha is összefüggött e műfajjal. Maga készíti a színpadtechnikai berendezéseket, a díszletet és a jelmezt. Vitéz Lászlót, ezt a közismert, gáncs nélküli, népi hőst, ötvenesztendős pályafutása során sokszor öltöztette az elkopott mundér­ból vadonatúj, csillogó uniformisba. Az „öreg” bábok, az ördög, a bíró, az állatfigurák, mind ügyes kezének kö­szönhetik létüket. Bizony, némelyik már alaposan megkopott. Persze, a sok fellépéstől és a ládában való tétlen porosodástól. Az öreg, horpadt pléhláda is alapo­san megtöredezett. Pedig hajdan mi­lyen jól bírta a hosszú országjáráso­kat, vásárok látogatását. Aránylag kö­zepes termete ellenére, jól megfért benne az egész színház, főszereplőtől a statisztákig. A „színészek” jelentős ré­sze, szinte az egész „társulat”, ma már a Színháztörténeti Intézetben kapott jól megérdemelt nyugdíjazást, és az eredeti színpaddal együtt nyilvános premierje csak egy mostanában meg­rendezésre került kiállítás volt. Kemény Henrik is már ritkán fogja kezébe a faragókést. Hiszen az Álla­mi Bábszínháznak modern, jól felsze­relt műhelye van, és ott „készülnek” a legkülönbözőbb darabok díszletei és főszereplői. Inkább csak akkor van szükség eredeti bábkészítő művészeté­re, amikor egy különlegesen érdekes figurát kell színpadra állítani. Talán nem is volna butaság az a bizonyos népligeti „rezervátum”? Egy utolsó, hamisítatlan, népi bábszínház az öreg fák között. A vásári, népi já­tékoknak egy szelíd, de a gyerekek ar­cára mindig mosolyt varázsoló utolsó mohikánja?... Egy gondolatsort min­denesetre megérne. Hisz maga Szergej Obrazcov mondta, Kemény Henrik bábjait nézegetve: „Örülök, hogy új­ra láthattam Vitéz Lászlót, hiszen ha nem láthatnánk néhanapján egy-egy eredeti népi játékot, hovatovább elfe­lejtenénk, milyen is az igazi báb­színház ...” M. T. A „színészek” Ifj. BOHANEK MIKLÓS felvételei Az egykori utazóláda, a társulat a kellékekkel ... Éjjel a felderítők „nyelvet” fogtak. Kihallgatása során közölte, hogy a fasiszta parancsnokságot komo­lyan nyugtalanítja az orosz mesterlövészek tevékeny­sége. Berlinből repülőgépen érkezett meg a német mesterlövész-iskola vezetője, König őrnagy. Azt a fel­adatot kapta, hogy mindenekelőtt a „fő nyulat” ölje meg. A hadosztályparancsnok, Batyuk ezredes, elmoso­lyodott: — őrnagy a mi legényeinknek nagyon kis figura. Magának a führernek kellett volna iderepülnie. Meny­nyivel érdekesebb lenne arra a madárra vadászni. Igaz-e, Zajcev? — Igaz, ezredes elvtárs — válaszoltam, de magam­ban arra gondoltam, hogy könnyű ezt mondani, mégis­csak az iskolavezető. Dühös fenevad lehet. Ismertem a fasiszta mesterlövészek „írását": tüzük jellegéről és álcázásukról különösebb nehézség nélkül megkülönböztettem a tapasztaltakat az újoncoktól, a gyávákat a konokoktól és elszántaktól. De, hogy mi­lyen az ellenséges mesterlövész-iskola vezetőjének a képessége, az számomra rejtély volt. A figyelések nem vezettek semmi bizonyoshoz. Ne­héz lett volna megmondani, hol a fasiszta. Minden bi­zonnyal változtatta helyzetét, és ugyanolyan elővigyá­zatosan keresett engem, mint én őt. Megtörtént olyan eset is, amikor uráli barátomnak, Morozovnak, egy fasiszta mesterlövész szétzúzta az irányzótávcsövét, Sajkin harcost pedig megsebesítette. Mindkettő tapasztalt mesterlövész volt, gyakran ke­rültek ki győztesen az ellenséggel vívott nehéz össze­csapásokból. Szinte biztos voltam abban, hogy ez a König leselkedett rájuk. Virradatkor kimentem Nyikolaj Kulikovval arra a leshelyre, ahol előző nap ezek az elvtársaink voltak. ... Az ellenség peremsávját már jól áttanulmányoz­tuk. Semmi új. Lassan véget ér a nap. S íme, a fa­siszta lövészárok fölött váratlanul kissé felemelkedik egy sisak, és alig észrevehetően halad az árok men­tén. Lőni? Nem. Ez csak cselfogás lehet. A sisak ter­mészetellenesen imbolyog. Valószínűleg a mesterlövész segítőtársa viszi, ő maga pedig azt várja, hogy lövés­sel eláruljam magam. — Hol álcázhatja magát ez az átkozott? — morogta Kulikov, amikor — már a sötétség leple alatt — el­hagytuk a leshelyet. Eltelt a második nap is. Kinek lesznek erősebbek az idegei? Ki jár túl a másik eszén? A fedezékben levelet kézbesítettek számomra Vla­gyivosztokból. A bajtársak írták: „Tudomást szerez­tünk hőstetteiről a Volga partján. Büszkék vagyunk önre...” Kínosan éreztem magam. Az elvtársak hőstettekről írnak, én pedig már két napja hasztalan vadászok egy fasisztára. Kulikov elmosolyodott: — Ha már a Csendes-óceántól van, hát olvasd fel nekünk is.­­ Felolvastam. S akkor megszólalt Viktor Medvegyev mesterlövész: — Azonnal válaszolni kell rá. Írd meg, Vászja, hogy méltónak bizonyulunk a bizalomra. Harmadnap velünk jött a leshelyre Danyilov politi­kai tiszt is. A reggel olyan volt, mint máskor. Eloszlott az éjsza­kai sötétség, minden perccel tisztábban láthattuk az ellenség állásait. Valahol a közelben fellángolt a harc, a levegőben fütyülve repültek a lövedékek. Az irányzóműszerhez simulva, szüntelenül figyeltünk, mi történik előttünk. — Nos, hát itt van az a rendkívüli mesterlövész, megmutatom az ujjammal — mondta felélénkülve a politikai tiszt. Egy icipicit, valóban csak egy pilla­natra emelkedett ki a mellvédből, de az is elegendő volt ahhoz, hogy a fasiszta megsebesítse, így, természetesen, csak egy tapasztalt mesterlövész lőhetett. Hosszan szemügyre vettem az ellenséges állá­sokat, de nem találtam meg a leshelyét. Semmi új, gyanús dolog nem volt. De biztosan tudtam, hogy a fasiszta valahol egy vonalban van velünk. Folytattam a figyelést. Balra egy kilőtt harckocsi, jobbra föld-fa erőd. Talán a harckocsiban van a ke­resett? Nem. Egy tapasztalt mesterlövész nem ül oda be. A föld-fa erődben? Ott sem valószínű — a lőrés le van zárva. A harckocsi és a föld-fa erőd között, egy sima he­lyen, valamivel a fasiszta védelmi vonal előtt, vasle­mez fekszik, rajta kicsi, zúzott téglahalommal. Már régen ott van, megszokottá vált. Az ellenség helyze­tébe képzelem magam. Hol jobb mesterlövészállást el­foglalni? Nem lehet-e gödröt ásni a lemez alatt? Éjjel pedig rejtett járatot készíteni hozzá... Úgy határoztam, hogy ellenőrzöm. Kétujjas gyap­júkesztyűt húztam egy táblácskára, és kissé a mellvéd fölé emeltem. A fasiszta ráharapott. Hát ez kitűnő. Óvatosan viszahúztam a táblácskát az árokba, ugyan­olyan helyzetben, amilyenben felemeltem. Tanulmá­nyoztam az átütést. Semmi ferdeség, telitalálat. A feltevés beigazolódott: ellenséges mesterlövész a lemez alatt van. — Ott a vipera — hallatszott a szomszédos leshely­ről Kulikov hangja. Tőrbe kell csalni az ellenséget és „hellyel kínálni” a célgömbön. De most ez haszontalan lenne. Ismét bi­zonyos időre van szükség. ... Hajnalig ültünk a leshelyen. A hitleristák össze­vissza tüzeltek. A Volga átkelőhelyére ellenséges ak­navetők tüzeltek. Az égre rakéták röpködtek. Majd a mi tüzérségünk csapott oda, és az aknavetők elhallgat­tak. Felkelt a nap. Kulikov vaktában kilőtt. A mesterlö­vészt kíváncsivá kellett tenni. Úgy döntöttünk, hogy a nap első felét kivárjuk, mivel a lencse fénye elárul­hatna bennünket. Ebéd után puskáink már árnyékban voltak, a fasiszta állásokra pedig közvetlenül estek a napsugarak. A lemez szélénél valami fénylett. Talán egy üvegszilánk, vagy egy mesterlövész-irányzék? Kulikov, óvatosan, ahogyan ezt csak a legtapasztal­tabb mesterlövész teheti, kissé felemelte a sisakját. A fasiszta lőtt. Kulikov felemelkedett, hangosan felor­dított, és lezuhant... A hitlerista azt hitte, hogy végre sikerült megölnie azt a szovjet mesterlövészt, akire már négy napja va­dászott, és félig kidugta fejét a lemez alól. Pontosan erre számítottam. A lövésem célba talált. A fasiszta feje lehanyatlott, távcsöves puskája pedig ott csillogott a napon, egészen estig. Kulikov az árok alján nevetésben tört ki. — Fuss! — kiáltottam neki. Nyikolaj utánam kúszott a tartalék-mesterlövészál­­lásba. A mi leshelyünkre a fasiszták nyomban tüzér­ségi össztüzet zúdítottak. Amint besötétedett, alegységeink ezen a szakaszon támadásba lendültek. A harc hevében Kulikovval együtt kihúztuk a vaslemez alól a megölt Kőniget. Okmányait átadtuk a hadosztály parancsnokának. — Biztos voltam benne, hogy ezt a berlini madarat Vaszilij Zajcev, a híres mesterlövész, ma Kijevben él, s derekasan kiveszi részét a DOSZAAF-ban az ifjúság honvédelmi-hazafias neveléséből. Képün­kön, a kijevi felsőfokú haditengerészeti politikai tanintézet hallgatói között

Next