Lobogó, 1971. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1971-09-02 / 38. szám
A bódé deszkából, valamennyi ha** harcsát vesztett, düledező téglából és vaslemezből áll. Mit áll? Inkább roskadozik. 1926 óta nem sokat öltek a tatarozásba. A növényzet, a fák ágai, a bokrok körbefonták, s egy kissé romantikussá csinosították az egyébként bizonytántorgó viskót... Azért még felfedezhető, hol volt a nézőtér, melyik a színpad, hol lebbent a függöny. A valamikori mutatványosbódé, az oly népszerű bábszínház már itt, a Népliget e megmaradt, hamisítatlan csücskében is anakronizmus. Az ócskavassal, limlommal teli, elvadult nézőtérre a fantázia is csak nehezen varázsolja oda a harsány gyermekkacajt, a hősért való zajos aggódást, a történet izgalmas pillanatainak feszült csendjét. Ez a csend, amely itt honol a kuckó körül, inkább a lassú elmúlás bomlasztó csendje. — Már két ízben is csak egy hajszállal menekültem meg a rám rótt pénzbírság elől. Le kéne bontani. Azt mondják, rontja az összképet. Hát, javítani nem javítja, az biztos. Valahogyan mégis érthető Kemény Henrik rezignált hangja. Üresebb lesz a Népliget a bábszínház nélkül. Egy ideig bántja majd a pillantást a lebontott bódé helye. Egy ideig. Aztán már senki sem fog emlékezni rá. Olyan lesz, mint a lebontott óbudai apró viskók romantikája, amely csak az idősebbekben lapul. A modern lakónegyedek új telepesei már a széles tereknek, sok napfénynek örülnek. Majd félévszázados szolgálat után Kemény Henrik, a népművészet mestere is elmondja a gyászbeszédet az egykori, „egyszemélyes” színház felett. — Már hozzászoktam a gondolathoz. Vigye csak az épületet az idő — noha afféle „rezervátumnak” nem is lenne bolondság megtartani, s egy kicsit helyrepofozni —, csak a bábművészet maradjon élő. Kemény Henrik tudja, mit beszél. A családban nagyapáról apára, apáról fiúra szállt a bábkészítés és bábjáték mívesmestersége. Ha számolgatták volna az éveket, ma már a Kemény-dinasztia centenáriumát ünnepelhetné. De ki tart meg ilyen évfordulókat? Kemény Henrik is csak arról beszél, hogy gyerekfejjel hogyan adta a paraván mögött kézhez a kesztyűs bábokat, és hatévesen hogyan mozgathatta először az egyik „mellékszereplő” marionette-figurát. Hamar megszokta a Kemény Henrik, a népművészet mestere vándoréletét, a bábosok nyugtalan világát Elleste a bábfaragás, díszletkészítés fortélyait és egyre jobban beleszeretett ebbe a különös művészetbe. Műveld is már vagy harmincöt éve szakadatlan. Még nősülni sem maradt ideje. Far-farag, bábokat készít a Televíziónak, az Állami Bábszínháznak, amelynek egyébként is huszonegy éve művésze. Mindent tud, ami valaha is összefüggött e műfajjal. Maga készíti a színpadtechnikai berendezéseket, a díszletet és a jelmezt. Vitéz Lászlót, ezt a közismert, gáncs nélküli, népi hőst, ötvenesztendős pályafutása során sokszor öltöztette az elkopott mundérból vadonatúj, csillogó uniformisba. Az „öreg” bábok, az ördög, a bíró, az állatfigurák, mind ügyes kezének köszönhetik létüket. Bizony, némelyik már alaposan megkopott. Persze, a sok fellépéstől és a ládában való tétlen porosodástól. Az öreg, horpadt pléhláda is alaposan megtöredezett. Pedig hajdan milyen jól bírta a hosszú országjárásokat, vásárok látogatását. Aránylag közepes termete ellenére, jól megfért benne az egész színház, főszereplőtől a statisztákig. A „színészek” jelentős része, szinte az egész „társulat”, ma már a Színháztörténeti Intézetben kapott jól megérdemelt nyugdíjazást, és az eredeti színpaddal együtt nyilvános premierje csak egy mostanában megrendezésre került kiállítás volt. Kemény Henrik is már ritkán fogja kezébe a faragókést. Hiszen az Állami Bábszínháznak modern, jól felszerelt műhelye van, és ott „készülnek” a legkülönbözőbb darabok díszletei és főszereplői. Inkább csak akkor van szükség eredeti bábkészítő művészetére, amikor egy különlegesen érdekes figurát kell színpadra állítani. Talán nem is volna butaság az a bizonyos népligeti „rezervátum”? Egy utolsó, hamisítatlan, népi bábszínház az öreg fák között. A vásári, népi játékoknak egy szelíd, de a gyerekek arcára mindig mosolyt varázsoló utolsó mohikánja?... Egy gondolatsort mindenesetre megérne. Hisz maga Szergej Obrazcov mondta, Kemény Henrik bábjait nézegetve: „Örülök, hogy újra láthattam Vitéz Lászlót, hiszen ha nem láthatnánk néhanapján egy-egy eredeti népi játékot, hovatovább elfelejtenénk, milyen is az igazi bábszínház ...” M. T. A „színészek” Ifj. BOHANEK MIKLÓS felvételei Az egykori utazóláda, a társulat a kellékekkel ... Éjjel a felderítők „nyelvet” fogtak. Kihallgatása során közölte, hogy a fasiszta parancsnokságot komolyan nyugtalanítja az orosz mesterlövészek tevékenysége. Berlinből repülőgépen érkezett meg a német mesterlövész-iskola vezetője, König őrnagy. Azt a feladatot kapta, hogy mindenekelőtt a „fő nyulat” ölje meg. A hadosztályparancsnok, Batyuk ezredes, elmosolyodott: — őrnagy a mi legényeinknek nagyon kis figura. Magának a führernek kellett volna iderepülnie. Menynyivel érdekesebb lenne arra a madárra vadászni. Igaz-e, Zajcev? — Igaz, ezredes elvtárs — válaszoltam, de magamban arra gondoltam, hogy könnyű ezt mondani, mégiscsak az iskolavezető. Dühös fenevad lehet. Ismertem a fasiszta mesterlövészek „írását": tüzük jellegéről és álcázásukról különösebb nehézség nélkül megkülönböztettem a tapasztaltakat az újoncoktól, a gyávákat a konokoktól és elszántaktól. De, hogy milyen az ellenséges mesterlövész-iskola vezetőjének a képessége, az számomra rejtély volt. A figyelések nem vezettek semmi bizonyoshoz. Nehéz lett volna megmondani, hol a fasiszta. Minden bizonnyal változtatta helyzetét, és ugyanolyan elővigyázatosan keresett engem, mint én őt. Megtörtént olyan eset is, amikor uráli barátomnak, Morozovnak, egy fasiszta mesterlövész szétzúzta az irányzótávcsövét, Sajkin harcost pedig megsebesítette. Mindkettő tapasztalt mesterlövész volt, gyakran kerültek ki győztesen az ellenséggel vívott nehéz összecsapásokból. Szinte biztos voltam abban, hogy ez a König leselkedett rájuk. Virradatkor kimentem Nyikolaj Kulikovval arra a leshelyre, ahol előző nap ezek az elvtársaink voltak. ... Az ellenség peremsávját már jól áttanulmányoztuk. Semmi új. Lassan véget ér a nap. S íme, a fasiszta lövészárok fölött váratlanul kissé felemelkedik egy sisak, és alig észrevehetően halad az árok mentén. Lőni? Nem. Ez csak cselfogás lehet. A sisak természetellenesen imbolyog. Valószínűleg a mesterlövész segítőtársa viszi, ő maga pedig azt várja, hogy lövéssel eláruljam magam. — Hol álcázhatja magát ez az átkozott? — morogta Kulikov, amikor — már a sötétség leple alatt — elhagytuk a leshelyet. Eltelt a második nap is. Kinek lesznek erősebbek az idegei? Ki jár túl a másik eszén? A fedezékben levelet kézbesítettek számomra Vlagyivosztokból. A bajtársak írták: „Tudomást szereztünk hőstetteiről a Volga partján. Büszkék vagyunk önre...” Kínosan éreztem magam. Az elvtársak hőstettekről írnak, én pedig már két napja hasztalan vadászok egy fasisztára. Kulikov elmosolyodott: — Ha már a Csendes-óceántól van, hát olvasd fel nekünk is. Felolvastam. S akkor megszólalt Viktor Medvegyev mesterlövész: — Azonnal válaszolni kell rá. Írd meg, Vászja, hogy méltónak bizonyulunk a bizalomra. Harmadnap velünk jött a leshelyre Danyilov politikai tiszt is. A reggel olyan volt, mint máskor. Eloszlott az éjszakai sötétség, minden perccel tisztábban láthattuk az ellenség állásait. Valahol a közelben fellángolt a harc, a levegőben fütyülve repültek a lövedékek. Az irányzóműszerhez simulva, szüntelenül figyeltünk, mi történik előttünk. — Nos, hát itt van az a rendkívüli mesterlövész, megmutatom az ujjammal — mondta felélénkülve a politikai tiszt. Egy icipicit, valóban csak egy pillanatra emelkedett ki a mellvédből, de az is elegendő volt ahhoz, hogy a fasiszta megsebesítse, így, természetesen, csak egy tapasztalt mesterlövész lőhetett. Hosszan szemügyre vettem az ellenséges állásokat, de nem találtam meg a leshelyét. Semmi új, gyanús dolog nem volt. De biztosan tudtam, hogy a fasiszta valahol egy vonalban van velünk. Folytattam a figyelést. Balra egy kilőtt harckocsi, jobbra föld-fa erőd. Talán a harckocsiban van a keresett? Nem. Egy tapasztalt mesterlövész nem ül oda be. A föld-fa erődben? Ott sem valószínű — a lőrés le van zárva. A harckocsi és a föld-fa erőd között, egy sima helyen, valamivel a fasiszta védelmi vonal előtt, vaslemez fekszik, rajta kicsi, zúzott téglahalommal. Már régen ott van, megszokottá vált. Az ellenség helyzetébe képzelem magam. Hol jobb mesterlövészállást elfoglalni? Nem lehet-e gödröt ásni a lemez alatt? Éjjel pedig rejtett járatot készíteni hozzá... Úgy határoztam, hogy ellenőrzöm. Kétujjas gyapjúkesztyűt húztam egy táblácskára, és kissé a mellvéd fölé emeltem. A fasiszta ráharapott. Hát ez kitűnő. Óvatosan viszahúztam a táblácskát az árokba, ugyanolyan helyzetben, amilyenben felemeltem. Tanulmányoztam az átütést. Semmi ferdeség, telitalálat. A feltevés beigazolódott: ellenséges mesterlövész a lemez alatt van. — Ott a vipera — hallatszott a szomszédos leshelyről Kulikov hangja. Tőrbe kell csalni az ellenséget és „hellyel kínálni” a célgömbön. De most ez haszontalan lenne. Ismét bizonyos időre van szükség. ... Hajnalig ültünk a leshelyen. A hitleristák összevissza tüzeltek. A Volga átkelőhelyére ellenséges aknavetők tüzeltek. Az égre rakéták röpködtek. Majd a mi tüzérségünk csapott oda, és az aknavetők elhallgattak. Felkelt a nap. Kulikov vaktában kilőtt. A mesterlövészt kíváncsivá kellett tenni. Úgy döntöttünk, hogy a nap első felét kivárjuk, mivel a lencse fénye elárulhatna bennünket. Ebéd után puskáink már árnyékban voltak, a fasiszta állásokra pedig közvetlenül estek a napsugarak. A lemez szélénél valami fénylett. Talán egy üvegszilánk, vagy egy mesterlövész-irányzék? Kulikov, óvatosan, ahogyan ezt csak a legtapasztaltabb mesterlövész teheti, kissé felemelte a sisakját. A fasiszta lőtt. Kulikov felemelkedett, hangosan felordított, és lezuhant... A hitlerista azt hitte, hogy végre sikerült megölnie azt a szovjet mesterlövészt, akire már négy napja vadászott, és félig kidugta fejét a lemez alól. Pontosan erre számítottam. A lövésem célba talált. A fasiszta feje lehanyatlott, távcsöves puskája pedig ott csillogott a napon, egészen estig. Kulikov az árok alján nevetésben tört ki. — Fuss! — kiáltottam neki. Nyikolaj utánam kúszott a tartalék-mesterlövészállásba. A mi leshelyünkre a fasiszták nyomban tüzérségi össztüzet zúdítottak. Amint besötétedett, alegységeink ezen a szakaszon támadásba lendültek. A harc hevében Kulikovval együtt kihúztuk a vaslemez alól a megölt Kőniget. Okmányait átadtuk a hadosztály parancsnokának. — Biztos voltam benne, hogy ezt a berlini madarat Vaszilij Zajcev, a híres mesterlövész, ma Kijevben él, s derekasan kiveszi részét a DOSZAAF-ban az ifjúság honvédelmi-hazafias neveléséből. Képünkön, a kijevi felsőfokú haditengerészeti politikai tanintézet hallgatói között