Lobogó, 1973. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-03 / 1. szám

Január 1-e, a kubai forradalom győzelmének évfordulója A szabadság A nagy távolságok, az idegen tájak a gyakorlott utast is megzavarnák — hát még azt, aki először vág neki az óceánnak, és tizenegy órás repülőút köz­ben hat zónaidőt hagy maga után. November 14-én délután egykor indul­tam Madridból, éjjel fél tizenkettő volt, amikor a havannai José Marti repülő­tér betonján döcögni kezdtek az IL 62-es kerekei. Karórámat még csak könnyen visszaállítottam hat órával, de a belső — biológiai — óra még napokig más­ként ketyegett. Pontosabban, akadozott az igen magas relatív — 80—90 száza­lékos páratartalom, és az év végén még­iscsak szokatlan plusz 31 fokon hőmér­séklet miatt. — Szerencséd van — vigasztaltak kubai barátaim —, az itteni „tél” elég enyhe. Ha megjön a ciklon, talán még a zakódnak is hasznát veszed. A ciklon hamarosan megjött, torony­magasságú hullámokat zúdítva a havan­nai kikötő sok vihart átvészelt szikláira — de a kabát egyetlen percig sem hiányzott. A többször említett ciklon szintén hoz­zájárult ahhoz, hogy tájékozódási biz­tonságom „fellazuljon”. — Holnap Orientébe megyünk — kö­zölték az ötödik napon. — Nagyszerű — mondtam —, persze autóval? * — Azzal hosszú lenne az út Oriente tartomány légvonalban több mint ezer kilométer — igazítottak el. Santiago, a tartomány székhelye ter­mészetesen jóval kisebb, mint Havanna, politikai, gazdasági tekintetben azonban megközelíti a fővárost. A santiagói­ak nem is titkolt büszkeséggel vallják városukat a forradalom, a nemzeti újjá­születés bölcsőjének. A mi fogalmaink szerint úgy is mondhatnám: hős város­a, de itt egészen mások a kifejezési for­mák. Az egyébként teátrális, cikornyás, igen-igen választékos spanyol nyelv ün­nepélyesen egyszerűvé válik, amikor a forradalmi harc mártírjairól beszélnek Kubában. Olyan egyszerű szavakkal, oly sok szeretettel, ahogyan csak a legköze­lebbi hozzátartozóra emlékezik a család. Siboney 13 kilométerre van Santiagó­­tól. A kikötővárostól a sziget belseje fe­lé tartó, jól gondozott aszfaltút két olda­lán egymást váltják a kollektív gazdasá­gok dohány- és banánültetvényei, a pa­rasztok hangulatos, színesre festett be­tonnal, náddal fedett, nagyablakos, tor­­nácos kunyhói. Ahogy fogynak a kilo­méterek,­­így közeledik és magasodik a Sierra Maestra párába vesző hegytömege Az ember mindent látni szeretne, hogy elraktározza magában. Aztán szinte észre sem veszi, hogy már nem a tájat, az el­tünedező pálmaligeteket, a hetykén lo­vagoló és minden autónak vidáman in­tegető cavallerókat, az ott is ritka autó­buszokra leső utasokat látja, hanem csak jobbra tud figyelni. Az út mentére — a szabályos távolságban álló kékre festett táblákra. Minden táblán egy név és ada­tok. 57 tábla sorakozik a tíz percig tar­tó úton, ötvenkét mártír nevével, akik 1953. július 26-án, a Moncada erőd elle­ni támadás alkalmával áldozták életüket a kubai nép szabadságáért. Spanyolok, kreolok, meszticek, négerek — városi munkások, értelmiségiek, parasztok ,­ tudatos forradalmárok, és elkeseredett álmodozók —, az egységes kubai nemzet legjobb fiai. Forradalmárok, akik meg­elégelték a jenkibérenc Battista dikta­túráját, az ország értékeit, természeti kincseit meghódító népet kiszipolyozó amerikai monopóliumok hatalmát, a hat­van százalékosnál is magasabb analfabe­tizmust, az elmaradottságot, a lakájszel­lemet, a prostitúciót, az élősdiséget Talán — sőt biztosan — nem tudták azt így megfogalmazni, amikor Siboneyben, egy kibérelt tanyán felkészültek az ön­kéntes harcra. 1953. július 26-án sem, amikor egyszerű fegyverekkel megroha­mozták a santiagói Moncada erődöt. „Patria o muerte” — Haza vagy halál —, ezt tudták, és ez elég volt ahhoz, hogy feláldozzák fiatal életüket. 160-an indultak el Siboneyból, a harc közben és után körülbelül ugyanannyival csatla­koztak hozzájuk. A Moncada erőd elleni támadás meghiúsult, Battista katonái ke­gyetlen bosszút álltak a fogságba eset­teken. Hét forradalmárt Siboney előtt fogtak el. Kegyetlen kínzás után vala­mennyit agyonlőtték. Sírjukat a környék úttörői naponta friss virággal díszítik. A tanyaépület ma emlékmúzeum, ahová ma már a világ minden részéből zarándokol­nak látogatók. A közelmúlt világtörténelmi esemé­nye volt az 1956. december 2-i partra­szállás, amikor Fidel Castro vezetésével a forradalmárok nyolcvankét fős csoport­ja újabb rohamra indult A kétéves, iszo­nyúan nehéz és áldozatos gerillaharc győzelemmel végződött. Kuba földje fel­szabadult. Battista 1958 szilveszterén még kedélyes hangú rádióbeszédben köszön­tötte az új évet Pár óra múlva már me­nekülni kényszerült. 1959. január elsején kikiáltották a szabad kubai köztársaságot Három nap múlva Havannába érkezett Che Guevara, majd nyolcadikon Fidel Castro. Elkezdték Kuba új történelmét írni. Ez valóban, a szó szoros értelmében írással kezdődött A felkelő hadsereg tagjait már a Sierra Maestrában, a legel­­keseredettebb harcok idején kötelezték, hogy aki nem tud írni-olvasni, az tanul­jon meg, aki pedig tud, az tanítson meg másokat az írás-olvasás tudományára. A győztes forradalom, rövid lélegzetvétel­nyi szünet után, 1961-et az Oktatás Éve­ szigeté­ nek nyilvánította. A szabad haza fegyve­res védelme mellett alapvető feladatául adta mindenkinek, hogy tanuljon vagy tanítson. Nem véletlen, hogy a Museo Nacional de la Campana de Alfabe­­tisationt vagy az írástudatlanság meg­szüntetésére indított mozgalom emlékmú­zeumát szintén egy volt Battista-kaszár­nya helyén rendezték be.A Ciudad de Li­bertad épületében, alsó-, közép- és fel­sőiskolás diákok tanulnak, Battista egy­kori kastélyában könyvtár működik. A múzeum idős igazgatójának szeme nemegyszer könnybe lábadt, amikor erről a világtörténelemben is páratlan moz­galomról beszélt. Egy hatmilliós ország népének egynegyedét — másfél millió embert — fél év alatt megtanították ír­ni. Tíz- és tízezer alfabetizádor — vagyis ír­ni-olvasni tudó fiatal ment vidékre. Felkeresték a legeldugottabb tanyákat, a legegyszerűbb, legöregebb embereket is Mindent vállaltak, éhséget, meg nem ér­tést, fegyveres harcot, sokan közülük a halált is. Az USA hidegháborús vezetői ekkorra már felismerték, hogy milyen ve­szélyt jelent egy forradalmi, szocializ­mus felé tartó ország az amerikai partok közvetlen közelében. Bérgyilkosokat, sza­­botőröket küldtek Kubába. A világ job­bára csak a hírhedt Playa Giron-i ellen­­forradalmi támadás történetét ismeri, amelyet 72 óra alatt teljesen szétzúzott a felfegyverzett kubai nép. Kevesebben tudják azonban, hogy az orgyilkosok, szabotőrök ugyanebben az időben az or­szág minden részén támadásba lendültek. Gyilkoltak, gyújtogattak, megpróbálták elriasztani a parasztokat a tanulástól. Conrado Benitez tanító volt az első áldo­zatuk. Vasdoronggal verték agyon. Egy tizenhat éves diákot — Manuel Ascunét — együtt kínozták meg és pusztították el azzal a Latinqua nevű parasztember­rel, akit írni-olvasni tanított. A terror­­cselekményeknek 44 áldozata volt. A forradalmat azonban e tekintetben sem lehetett megállítani. Fidel Castro jogos örömmel jelentette be 1961 decem­berében, a kampány befejezésekor rende­zett havannai nagygyűlésen: „Kuba népe tudatja a világgal, hogy országában megszűnt az analfabetizmus. Az amerikai földrészen Kuba az egyet­len ország, ahol egyetlen analfabéta sincs.” Van viszont 2,3 millió diák, aki telje­sen ingyenesen tanul, akit a szocialista állam mindennel — lakással, ruhával, élelemmel — ellát. Ez a feltörekvő ifjú nemzedék, forradalmi kötelességének tartja a tanulás mellett a munkát, és a haza védelmére való fegyveres felkészü­lést. Kubában — a szabadság szigetén — jó kezekben van a néphatalom. VASVÁRI FERENC A havannai Capitolium Mártíremlékmű a siboneyi tanya be­járatánál A Ciudad de Libertad oktatási köz­pont a diktatúra idején a legfonto­sabb erődítmény volt. Ma iskolaváros Kuba földjén gazdagon terem, bur­jánzik a kókusz, a banán, a dohány és a cukornád A SZERZŐ felvételei 3

Next