Lobogó, 1973. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-29 / 35. szám
Tömzsi hűtőtornyok, felkiáltójelként ágaskodó gyárkémények és drótkötélpályák pókhálói jelzik: közeledünk Várpalotához. A péti nitrogénművek, az inotai November 7 hőerőmű kéményei (1951-ben egyesítették Várpalotával e két helységet) állandóan füstöt pipálnak, s talán ennek ellensúlyozására ültették a sok-sok virágot, amely a város utcáit, parkjait ékesíti. Ha alliterálni akarnánk, azt írhattuk volna címként: virágok városa Várpalota. De elsősorban ipari centrum, erősség; tornyai: a magasba nyúló gyárkémények, bástyái: a hűtőtornyok, katonái: a bányászok, mérnökök, kohászok. Van azonban itt „igazi” erődítmény is, a centrumban álló zömök vár, amely Mátyás korának fényes napjait s a török idők véres harcait idézi. Az öreg, ötszáz esztendős vár körül fiatal, erőtől duzzadó város épült, lakóinak száma ma már 38 ezer. Bocsánat: 28 ezer + 1. A plusz egy éppen ott jártunkkor született, neve: Mónika, kora: három óra tizenöt perc. Édesapja Kakasi József vájár, édesanyja csecsemőápoló. Mónika (keresztnevét hároméves bátyja adta a Minden jót, Mónika című táncdaltól „ihletve”) reggel hét óra húszkor született. A legifjabb várpalotai fejét szőke pihe borítja, behunyt szemmel, nyugodtan fekszik. Mintha nem zavarná a többiek harsány órá, e kiáltása, kezét összefonva alussza a csecsemők álmatlan álmát. Amikor lefotózzuk, felébred, és ahhoz képest, hogy csak néhány órája látta meg a napvilágot, elég nagy hanggal követeli a reggelijét. Ilyenkor pedig nincs szükség látogatókra, indulunk tovább. * A Palota Szálló tőszomszédságában kis tábla tengerikígyó-hosszú nevű intézményt hirdet. Időbe telik, amíg kisilabizáljuk a nevét: „Városi Tanács V. B. Társadalmi Ünnepségeket és Szertartásokat Szervező és Rendező Iroda”. Nevéből azt hihetnénk, hogy legalább százan dolgoznak itt, de mindössze hárman tartják a „frontot”. — Esküvőket, házassági évfordulókat, névadó ünnepségeket rendezünk egyebek között — mondja Szabó Károlyné gazdasági előadó, miközben megmutatja az ízlésesen berendezett házasságkötő-termet. — Ebben az évben 68 esküvőt és 21 névadót tartottunk itt. Sokféle szolgáltatást, kívánságot teljesítenek. Ha valakinek az esküvőjén kedve támad magnózene helyett hegedűszólóra, ha az ifjú pár pezsgővel akar koccintani az anyakönyvvezetővel, annak sincs akadálya. A névadó ünnepségeken, házassági évfordulókon — ha úgy kívánják — szavaikról, versről is gondoskodnak. — Milyen költeményeket szavalnak ilyenkor? — Petőfitől a Szeretlek, kedvesem, a Feleségek felesége, névadó ünnepségen a Petike jár vagy a Lóci óriás lesz című verset. * „Fejben tartják” az arany- és ezüstlakodalmakat, értesítik róla az érdekelteket, a férj kívánságára pedig virágot küldenek a házassági évfordulókra. Egy éve működik az iroda, a várpalotai férjek nagy örömére. Azóta ugyanis egyikük sem kap szemrehányást a feleségétől, mert elfeledkezett a házassági évfordulóról .. . A város alatt a föld át van fúrva különféle bányajáratokkal. Várpalota sokat köszönhet a „fekete gyémántnak”, nélküle aligha fejlődhetett volna ki ilyen hatalmas ipari centrummá. A drótkötélpálya éjjel-nappal mozgásban levő csilléi a közeli péti nitrogénművekbe szállítják a szenet, s az inotai November 7 hőerőmű kazánjait is ezzel táplálják. A napi termelés 500 vagon. 1876-ban (amikor megindult a rendszeres bányaművelés) évi 120—150 vagon szén került felszínre. A vállalat sokat tett már a városért, s ezért első ízben — 1973. április negyedikén — ők kapták meg a várpalotai Pro Urbét. Kora délután van, rövidesen kezdődik a második műszak. Kerékpáron, gyalog, autóbuszon, személygépkocsin jönnek a bányászok. Egyre gyakrabban hangzik fel a Jó szerencsét. Balogh Nándor is így köszönt bennünket. Magas, szőke férfi, erős a kézszorítása. Tenyerének ráncaiba lemoshatatlanul ivódott be a szénpor, 1959 óta dolgozik odalent. Szépen haladt előre a „ranglétrán”, csillésként kezdte, majd segédvásári tanfolyamot végzett, később vájár lett. Négy és fél ezer forintot keres havonta, kétszobás szövetkezeti lakást vásárolt a vár melletti lakótelepen, s úgy tűnik, végleg letelepedett Várpalotán. Egy problémája van csak, de az megoldhatatlan, számára kevés a nap 24 órája. Dolgozik, esti iskolába jár (most végzi el a VIII. általánost, három éve ült be az iskolapadba), munkásőr, az MHSZ-lövészklub tagja, s ezenkívül három fiú papája, az ő nevelésük sem „gyerekjáték”. Hogy bírja mindezt idővel, energiával? — Beosztással élek, szeretem, amit csinálok, nem érzem tehernek sem a munkát, sem a tanulást. Pedig ilyenkor már nem fog olyan könnyen az ember agya, de nem akarok lemaradni a fiaim mögött. Még a hobbymra, a virágkertészetre is szakítok időt magamnak. És a lövészet? — Az eddig még nem sok elfoglaltságot jelentett — vallja be. — Ez év januárjában alakult meg a klub, de lőtér dolgában elég cudarul állunk. Erről már hamarabb tudomást szereztünk Ernst István városi MHSZ-titkártól, aki elmondta, hogy meszsze, a Hidegvölgyben van az egyetlen lőtér, de azt is hozzátette, hogy „gőzerővel” épül az új, 24 főállásos fedett lőcsarnok, s itt olyan központi MHSZ-bázist szeretnének létrehozni, ahol helyet kapnának a lövészeken kívül a modellezők, a gépkocsivezetők is. — Harminc éve még kőbánya volt a lőtér helyén — mondta Ernst István. — 80—90 ezer köbméter követ kellett megmozgatnunk, hogy felépülhessen a bázis. A bányászok is kivették részüket a társadalmi munkából, s ha minden jól megy, a fegyveres erők napján átadják az új létesítményt. — Pezsgővel ünnepeljük meg ezt a napot — mondja Balogh Nándor —, akárcsak a hajók vízrebocsátását. Természetesen az ünnepségeket és szertartásokat rendező iroda hatékony közreműködésével... Kárpáti györgy Várpalota II. kerülete, Pétfürdő. Az egykori pusztán hatalmas ipartelep épült A régi vár, amelynek falait egykor Thury György védte a török ellen A boldog édesanya Mónikával A várost sok képzőművészeti alkotás díszíti, köztük e szép bányászszobor Balogh Nándor (jobbra) leszállás előtt SZÉKELY TAMÁS felvételei