Lobogó, 1973. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-29 / 35. szám

T­ömzsi hűtőtornyok, felkiáltójelként ágaskodó gyárkémények és drótkötélpályák pókhálói jelzik: közeledünk Várpalotához. A péti nit­rogénművek, az inotai November 7 hőerőmű kéményei (1951-ben egyesítették Várpalotá­val e két helységet) állandóan füstöt pipálnak, s ta­lán ennek ellensúlyozására ültették a sok-sok virá­got, amely a város utcáit, parkjait ékesíti. Ha allite­­rálni akarnánk, azt írhattuk volna címként: virágok városa Várpalota. De elsősorban ipari centrum, erős­ség; tornyai: a magasba nyúló gyárkémények, bás­tyái: a hűtőtornyok, katonái: a bányászok, mérnökök, kohászok. Van azonban itt „igazi” erődítmény is, a centrumban álló zömök vár, amely Mátyás korának fényes nap­jait s a török idők véres harcait idézi. Az öreg, ötszáz esztendős vár körül fiatal, erőtől duzzadó város épült, lakóinak száma ma már 38 ezer. Bocsánat: 28 ezer + 1. A plusz egy éppen ott jártunk­kor született, neve: Mónika, kora: három óra tizenöt perc. Édesapja Kakasi József vájár, édesanyja cse­csemőápoló. Mónika (keresztnevét hároméves bátyja adta a Min­den jót, Mónika című táncdaltól „ihletve”) reggel hét óra húszkor született. A legifjabb várpalotai fejét szőke pihe borítja, behunyt szemmel, nyugodtan fekszik. Mintha nem zavarná a többiek harsány ór­á, e kiál­tása, kezét összefonva alussza a csecsemők álmatlan álmát. Amikor lefotózzuk, felébred, és ahhoz képest, hogy csak néhány órája látta meg a napvilágot, elég nagy hanggal követeli a reggelijét. Ilyenkor pedig nincs szükség látogatókra, indulunk tovább. * A Palota Szálló tőszomszédságában kis tábla ten­­gerikígyó-hosszú nevű intézményt hirdet. Időbe telik, amíg kisilabizáljuk a nevét: „Városi Tanács V. B. Társadalmi Ünnepségeket és Szertartásokat Szervező és Rendező Iroda”. Nevéből azt hihetnénk, hogy legalább százan dol­goznak itt, de mindössze hárman tartják a „frontot”. — Esküvőket, házassági évfordulókat, névadó ün­nepségeket rendezünk egyebek között — mondja Szabó Károlyné gazdasági előadó, miközben megmutatja az ízlésesen berendezett házasságkötő-termet. — Ebben az évben 68 esküvőt és 21 névadót tartottunk itt. Sokféle szolgáltatást, kívánságot teljesítenek. Ha va­lakinek az esküvőjén kedve támad magnózene helyett hegedűszólóra, ha az ifjú pár pezsgővel akar koccin­tani az anyakönyvvezetővel, annak sincs akadálya. A névadó ünnepségeken, házassági évfordulókon — ha úgy kívánják — szavaikról, versről is gondoskodnak. — Milyen költeményeket szavalnak ilyenkor? — Petőfitől a Szeretlek, kedvesem, a Feleségek fele­sége, névadó ünnepségen a Petike jár vagy a Lóci óriás lesz című verset. * „Fejben tartják” az arany- és ezüstlakodalmakat, értesítik róla az érdekelteket, a férj kívánságára pe­dig virágot küldenek a házassági évfordulókra. Egy éve működik az iroda, a várpalotai férjek nagy örö­mére. Azóta ugyanis egyikük sem kap szemrehányást a feleségétől, mert elfeledkezett a házassági évforduló­ról .. . A város alatt a föld át van fúrva különféle bánya­járatokkal. Várpalota sokat köszönhet a „fekete gyé­mántnak”, nélküle aligha fejlődhetett volna ki ilyen hatalmas ipari centrummá. A drótkötélpálya éjjel-nap­pal mozgásban levő csilléi a közeli péti nitrogénművek­be szállítják a szenet, s az inotai November 7 hőerőmű kazánjait is ezzel táplálják. A napi termelés 500 vagon. 1876-ban (amikor meg­indult a rendszeres bányaművelés) évi 120—150 vagon szén került felszínre. A vállalat sokat tett már a vá­rosért, s ezért első ízben — 1973. április negyedikén — ők kapták meg a várpalotai Pro Urbét. Kora délután van, rövidesen kezdődik a második műszak. Kerékpáron, gyalog, autóbuszon, személygép­kocsin jönnek a bányászok. Egyre gyakrabban hang­zik fel a Jó szerencsét. Balogh Nándor is így köszönt bennünket. Magas, szőke férfi, erős a kézszorítása. Te­nyerének ráncaiba lemoshatatlanul ivódott be a szén­por, 1959 óta dolgozik odalent. Szépen haladt előre a „ranglétrán”, csillésként kezdte, majd segédvásári tanfolyamot végzett, később vájár lett. Négy és fél ezer forintot keres havonta, kétszobás szövetkezeti la­kást vásárolt a vár melletti lakótelepen, s úgy tűnik, végleg letelepedett Várpalotán. Egy problémája van csak, de az megoldhatatlan, szá­mára kevés a nap 24 órája. Dolgozik, esti iskolába jár (most végzi el a VIII. általánost, három éve ült be az iskolapadba), munkásőr, az MHSZ-lövészklub tagja, s ezenkívül három fiú papája, az ő nevelésük sem „gye­rekjáték”. Hogy bírja mindezt idővel, energiával? — Beosztással élek, szeretem, amit csinálok, nem ér­zem tehernek sem a munkát, sem a tanulást. Pedig ilyenkor már nem fog olyan könnyen az ember agya, de nem akarok lemaradni a fiaim mögött. Még a hob­­bymra, a virágkertészetre is szakítok időt magamnak. És a lövészet? — Az eddig még nem sok elfoglaltságot jelentett — vallja be. — Ez év januárjában alakult meg a klub, de lőtér dolgában elég cudarul állunk. Erről már hamarabb tudomást szereztünk Ernst Ist­ván városi MHSZ-titkártól, aki elmondta, hogy mesz­­sze, a Hidegvölgyben van az egyetlen lőtér, de azt is hozzátette, hogy „gőzerővel” épül az új, 24 főállásos fedett lőcsarnok, s itt olyan központi MHSZ-bázist sze­retnének létrehozni, ahol helyet kapnának a lövésze­ken kívül a modellezők, a gépkocsivezetők is. — Harminc éve még kőbánya volt a lőtér helyén — mondta Ernst István. — 80—90 ezer köbméter követ kellett megmozgatnunk, hogy felépülhessen a bázis. A bányászok is kivették részüket a társadalmi mun­kából, s ha minden jól megy, a fegyveres erők napján átadják az új létesítményt. — Pezsgővel ünnepeljük meg ezt a napot — mondja Balogh Nándor —, akárcsak a hajók vízrebocsátását. Természetesen az ünnepségeket és szertartásokat ren­dező iroda hatékony közreműködésével... Kárpáti györgy Várpalota II. kerülete, Pétfürdő. Az egykori pusztán hatalmas ipartelep épült A régi vár, amelynek falait egykor Thury György véd­te a török ellen A boldog édesanya Mónikával A várost sok képzőművészeti alkotás díszíti, köztük e szép bányászszobor Balogh Nándor (jobbra) leszállás előtt SZÉKELY TAMÁS felvételei

Next