Lobogó, 1976. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-18 / 12. szám
Az 1948-tól 1950-ig tartó , drámát és vígjátékot, szatírát és tragédiát, klasszikus irodalmi és mindjárt filmre írt témát ügyesen váltogató magyar filmgyártás az ötvenes évek elején erősen megtorpant. 1950—51-ben csupa mai téma készült: Kiss Kata házassága (vidám munkaversenytörténet), Dalolva szép az élet (üzemi vígjáték), Tűzkeresztség (kulákszabotázs a termelőszövetkezetben). Csupán az életrajzfilmek: Déryné, Semmelweis, Erkel, hoztak színt az egyformaságba. A Semmelweis Karlovy Varyban díjat nyert, a Dérynét 21, az Erkelt 18 ország vásárolta meg. Növekedett a mozik és a nézők száma. 1952-ben 2446 mozi működött az országban — hatszor annyi, mint a felszabadulás előtt —, s abban az esztendőben egymillió ötvennégyezer néző tekintett meg egy-egy filmet (hatszor annyian, mint például Franciaországban). 1953—54-ben aztán színesedni kezdett a „filmszőttes”, a fiatal rendezők is szóhoz jutottak. Bemutatták a Liliomfi, a Hintónjáró szerelem, a 2 X 2 néha öt című filmeket (Makk Károly, Ranódy László, ill. Révész György alkotásai), elkészült Fábry Zoltán fesztiváldíjas Életjel, Várkonyi Zoltán Simon Menyhért születése című alkotása. 1955: a fellendülés kezdete: a Körhinta, a Budapesti tavasz, az Egy pikoló világos esztendeje. Kovács András, a filmgyár akkori dramaturgja a Filmkultúrában közzétett érdekes visszaemlékezésében így idézte fel a Körhinta és a Budapesti tavasz születését: „1955-ben, az akkori miniszter, Darvas József felelősségre vont bennünket, hogy már évek óta nem csinálunk »parasztfilmet« és követelte, hogy javítsunk a tematikai arányokon. Az igény sematikus volt, mégis hozzájárult egy kitűnő film megszületéséhez. Sarkadi Imre már 1954 tavaszán elkészült a forgatókönyvvel — akkor más volt a címe —, a körhinta-motívumot később Fábriék hozták. Máriássy Félix azonban nem volt megelégedve az írással, a munka leállt. A Darvassal való megbeszélés után újra elővettem Sarkadi könyvét és elhatároztam, hogy megmutatom Fábrynak. De először »kártalanítanom« kellett Máriássyt, a téma addigi gazdáját. Keleti Márton javasolta ebben az időben Karinthy Ferenc Budapesti tavasz című regényének filmrevitelét. Alig kezdtek hozzá a munkához, látszott, a téma nem Keletinek való. Felajánlottam neki az akkor tízéves Kossuth-híd emlékére írott az Élet hídja című színdarabot. Keleti örömmel fogadta a javaslatot, akárcsak Máriássy a Budapesti tavaszt és Fábri a Sarkadi-könyvet.” A három „szerelmi házasságból” két remek film jött létre. A Körhinta a főiskolás Törőcsik Mari, az Egy pikoló világos Ruttkai Éva és Bitskey Tibor sikere is volt. Sarkadi Imre jegyezte fel, hogy a Körhinta előkészületei közben egy hosszú beszélgetés végén így fordult Fábry Zoltánhoz: „— ... ami pedig a filmet illeti, én egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy a kislányt ki játssza. Színésznőink egyike sem olyan.—Majd találunk főiskolást — mondta Fábry. — Lehet, hogy különb lesz, mint amit valaha álmodtál erről a figuráról .. Valóban megtalálták: Törőcsik Mari volt az. Főiskolai tanára, Versényi Ida ajánlotta Fábry Zoltánnak a színészpalántát, aki akkoriban édesanyjának egy régi, átalakított kabátját hordta. Osztálytársnői a legjobb ruhadarabjaikat adták rá, amikor a Pasarétre indult, hogy bemutatkozzék Fábry Zoltánnál. Kifestették a szemét, a szempilláját, a száját kárminpirosra pingálták. Így „kiglancolva” érkezett a rendezőhöz. Fábry ránézett, és ez volt az első kérdése: „El tudja maga képzelni, hogy egy parasztfilmben játsszon? Volt maga egyáltalán falun?” Az első találkozás nem járt eredménnyel, szerencsére a rendező nem talált megfelelő szereplőt, s ezért kihívatta a filmgyárba a Színművészeti Főiskola egész „lányállományát”. Végül Törőcsik Marira esett a választása. — Tizenkilenc éves voltam akkor — meséli a ma Kossuthdíjas művész —, mozogni is alig tudtam, színészi eszközeim hiányoztak. Tulajdonképpen egész filmszínészi pályámat az határozta meg, hogy Fábry Zoltánnal kezdhettem el a munkát. Még sírni sem tudtam akkoriban, s ha szerepem szerint sírnom kellett, sehogysem sikerült. Fábry ilyenkor cselhez folyamodott: rám szólt, megbántott, csak azért, hogy megeredjenek a könnyeim. Nevetni sem tudtam, hiába biztatott. Hadd valljam be utólag: végül Ujváry Viktória szinkronizálta a nevetésemet... KÁRPÁTI GYURG: A tánctól a Vörös rekviemig A magyar film története Dalolva szép az élet (1950), Soós Imre és Ladányi Ferenc Budapesti tavasz (1955), Gábor Miklós és Gordon Zsuzsa