Lobogó, 1976. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-18 / 12. szám

Az 1948-tól 1950-ig tartó , drámát és vígjátékot, szatírát és tragédiát, klasszikus irodal­mi és mindjárt filmre írt té­mát ügyesen váltogató magyar filmgyártás az ötvenes évek elején erősen megtorpant. 1950—51-ben csupa mai té­ma készült: Kiss Kata házas­sága (vidám munkaverseny­­történet), Dalolva szép az élet (üzemi vígjáték), Tűzkereszt­ség (kulákszabotázs a termelő­­szövetkezetben). Csupán az életrajzfilmek: Déryné, Sem­melweis, Erkel, hoztak színt az egyformaságba. A Semmelweis Karlovy Va­­ryban díjat nyert, a Dérynét 21, az Erkelt 18 ország vásá­rolta meg. Növekedett a mo­zik és a nézők száma. 1952-ben 2446 mozi működött az országban — hatszor annyi, mint a felszabadulás előtt —, s abban az esztendőben egy­millió ötvennégyezer néző te­kintett meg egy-egy filmet (hatszor annyian, mint például Franciaországban). 1953—54-ben aztán színesed­ni kezdett a „filmszőttes”, a fiatal rendezők is szóhoz ju­tottak. Bemutatták a Liliomfi, a Hintónjáró szerelem, a 2 X 2 néha öt című filmeket (Makk Károly, Ranódy László, ill. Ré­vész György alkotásai), elké­szült Fábry Zoltán fesztivál­díjas Életjel, Várkonyi Zoltán Simon Menyhért születése cí­mű alkotása. 1955: a fellendülés kezdete: a Körhinta, a Budapesti ta­vasz, az Egy pikoló világos esz­tendeje. Kovács András, a filmgyár akkori dramaturgja a Filmkultúrában közzétett ér­dekes visszaemlékezésében így idézte fel a Körhinta és a Budapesti tavasz születését: „1955-ben, az akkori minisz­ter, Darvas József felelősségre vont bennünket, hogy már évek óta nem csinálunk »­pa­rasztfilmet« és követelte, hogy javítsunk a tematikai arányo­kon. Az igény sematikus volt, mégis hozzájárult egy kitűnő film megszületéséhez. Sarkadi Imre már 1954 tavaszán elké­szült a forgatókönyvvel — ak­kor más volt a címe —, a kör­hinta-motívumot később Fáb­­riék hozták. Máriássy Félix azonban nem volt megelégedve az írással, a munka leállt. A Darvassal való megbeszé­lés után újra elővettem Sar­kadi könyvét és elhatároztam, hogy megmutatom Fábrynak. De először »­kártalanítanom« kellett Máriássyt, a téma ad­digi gazdáját. Keleti Márton javasolta ebben az időben Ka­rinthy Ferenc Budapesti ta­vasz című regényének filmre­vitelét. Alig kezdtek hozzá a munkához, látszott, a téma nem Keletinek való. Felaján­lottam neki az akkor tízéves Kossuth-híd emlékére írott az Élet hídja című színdarabot. Keleti örömmel fogadta a ja­vaslatot, akárcsak Máriássy a Budapesti tavaszt és Fábri a Sarkadi-könyvet.” A három „szerelmi házas­ságból” két remek film jött létre. A Körhinta a főiskolás Törőcsik Mari, az Egy pikoló világos Ruttkai Éva és Bits­key Tibor sikere is volt. Sar­kadi Imre jegyezte fel, hogy a Körhinta előkészületei közben egy hosszú beszélgetés végén így fordult Fábry Zoltánhoz: „— ... ami pedig a filmet illeti, én egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy a kis­lányt ki játssza. Színésznőink egyike sem olyan.­­—Majd találunk főiskolást — mondta Fábry. — Lehet, hogy különb lesz, mint amit valaha álmodtál erről a figu­ráról .. Valóban megtalálták: Törő­­csik Mari volt az. Főiskolai ta­nára, Versényi Ida ajánlotta Fábry Zoltánnak a színészpa­lántát, aki akkoriban édesany­jának egy régi, átalakított ka­bátját hordta. Osztálytársnői a legjobb ruhadarabjaikat ad­ták rá, amikor a Pasarétre in­dult, hogy bemutatkozzék Fáb­ry Zoltánnál. Kifestették a sze­mét, a szempilláját, a száját kárminpirosra pingálták. Így „kiglancolva” érkezett a ren­dezőhöz. Fábry ránézett, és ez volt az első kérdése: „El tudja maga képzelni, hogy egy pa­rasztfilmben játsszon? Volt maga egyáltalán falun?” Az első találkozás nem járt ered­ménnyel, szerencsére a rende­ző nem talált megfelelő szerep­lőt, s ezért kihívatta a film­gyárba a Színművészeti Főis­kola egész „lányállományát”. Végül Törőcsik Marira esett a választása. — Tizenkilenc éves voltam akkor — meséli a ma Kossuth­­díjas művész —, mozogni is alig tudtam, színészi eszközeim hiányoztak. Tulajdonképpen egész filmszínészi pályámat az határozta meg, hogy Fábry Zoltánnal kezdhettem el a munkát. Még sírni sem tudtam akkoriban, s ha szerepem sze­rint sírnom kellett, sehogy­­sem sikerült. Fábry ilyenkor cselhez folyamodott: rám szólt, megbántott, csak azért, hogy megeredjenek a könnyeim. Ne­vetni sem tudtam, hiába biz­tatott. Hadd valljam be utó­lag: végül Ujváry Viktória szinkronizálta a nevetésemet... KÁRPÁTI GYURG: A tánctól a Vörös rekviemig A magyar film története Dalolva szép az élet (1950), Soós Imre és Ladányi Ferenc Budapesti tavasz (1955), Gábor Miklós és Gordon Zsuzsa

Next