Lobogó, 1977. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1977-03-03 / 9. szám

Robog az úthenger? Valljuk meg: nem robog az. Szép komótosan cammog. Ahogy az egy úthengerhez il­lik. Nincs is vele semmi ba­junk. Bajunk csak azzal van, hogy az úthengerrel együtt alig-alig mozdul a rekesziz­munk. Egy fia kacagás nem sok, de annyit se tudunk ki­préselni az állítólagos bohózat láttán. Pedig e héten már fele útján is túljutott a Szabó Gyu­la vezette masina. A hét rész­ből négyet már láttunk, s en­nek alapján csak annyit lehet biztonsággal megállapítani, hogy a sofőr kitűnő. Rajta végképp nem múlik, hogy olyan részvétlenséggel követ­jük az úthenger „kalandos” pályáját. Néhány epizód láttán az embernek az a benyomása támad (noha ez természetesen képtelenség), hogy a véletlen, az át nem gondolt rögtönzés, az egyes filmeket gyorsan ösz­­szeütve-kapkodva összeállítás lehet az oka e sorozat gyengél­kedésének. Hiszen arra gondol­ni sem mer a kritikus, a néző, hogy ezt a végül is nagyszabá­sú sorozatot — ahogy a mesé­ben van — az író szépen meg­írta, a dramaturg dramatizál­ta — igazította, aztán a sok sok alkotó, operatőr,­ rendező, vágó, színészek sok sok pén­zért filmszalagra rögzítették, s mert, ha már ennyibe-­ került ott a helye szombat esténként a néző előtt. Különben kidobott pénz az egész. Nos, azt hiszem így is. A kínnal kiagyalt, „hu­moros” szituációk, az álkonflik­tusok, lerágott csontviccek olyan kavalkádjában vergőd­nek a jobb sorsra érdemes szí­nészek, hogy az ember legszí­vesebben vigasztaló sorokat ír­na nekik egy-egy adás után. Nem valamiféle vájtfülű arisztokratizmus, divatos kri­tikusi fanyalgás mondatja ezt velünk. Vagy az, hogy ma­napság amúgy is szinte kötelező elverni a port a magyar víg­játékokon. Már csak az újdon­ság varázsa miatt is szíveseb­ben lennénk kivételek és ír­nánk méltató sorokat e nagy lélegzetű sorozatról. S hogy ez most nem sikerült, az nem je­lenti azt, hogy nem talál­hatunk a Robog az úthenger­ben jó ötleteket, csendesen csörgedező humorforrást, biz­tató jókedvet. Volt ilyen már az eddig látott epizódokban is és ez azért öröm, mert ezek láttán nem alaptalan a re­mény: lesz ez még jobb is! KÜLÖNÓRA A gyémánt és társa Egy régi görög filozófus sze­rint a gyémánt a legnemesebb fémnek, az aranynak átlát­szóan megsűrűsödött magja. Rosszul járna az a tudatlan milliomos, aki — hogy neki legyen a legnagyobb gyémánt­ja — megpróbálná kis gyé­mántjait összeolvasztani. Még hamu sem maradna a kemen­cében. Ne higgjünk a filozófus szavainak! A gyémántnak semmi köze az aranyhoz! (Ha­csak az nem, hogy mindkettő szép és drága.) A gyémánt abszolút tiszta szén, csak szénatomok alkot­ják. Tehát ha hevítik, mara­dék nélkül elég szén-dioxiddá. És a kémia törvényei szerint a „csúnya” barnaszén és a gyémánt elégésekor keletkező szén-dioxid semmiben sem kü­lönbözik egymástól. A kémiá­ban nem számít a származás, a vagyont érő briliáns ugyan­olyan gázzá válna, mint egy darab koksz. A kémiai anya­gok tulajdonságait csak az al­kotó atomok és azok egymás­hoz kapcsolódása határozza meg. Így van ez a gyémánt eseté­ben is. Különleges keménysé­gét és csillogását a benne levő szénatomok elrendeződésének köszönheti. Minden szénato­mot négy másik vesz körül, teljesen szimmetrikusan, vagy­is tetraédert alkotva. (A tet­raéder négy egyenlő oldalú háromszög által határolt test.) Ez a tökéletes rendezettség a gyémántszerkezet lényege. A szénatomok rendkívül tö­mören és nagyon erősen kö­tődnek egymáshoz, ezért a gyémánt a legkeményebb ter­mészetes anyag. Nem is tud­ták csiszolni a 15. század kö­zepéig, amíg valaki rá nem jött, hogy saját porával — ne­hezen bár, de — csiszolható. Azelőtt is használták ékszer­nek a gyémántot, de abban a formában, ahogy találták. Csak a németalföldi ékszeré­szek találmánya tette lehető­vé, hogy természetes kövekből igazi briliánsokat köszörülje­nek. A briliáns (amely franciául „ragyogót”, „csillogót” jelent) ugyanis nem a gyémánt má­sik neve, hanem egy meghatá­rozott szabályok szerint csi­szolt drágakövet jelent. Az igaz, hogy elsősorban a gyé­mántot köszörülik ilyenre. Az igazi briliánson mindig 58 la­pocska van, amelynek elren­dezése nem tetszőleges, csupán az arányokon variálhat az ék­szerész. A briliáns „szabványo­sítása” nem véletlen, mert ép­pen így csillog a legszebben! A lapocskák egymással bezárt szögei alapján ezt a fénytannal foglalkozók meg is tudják in­dokolni. A drágakövek tömegét vala­mikor egy afrikai fa rendkívül egyforma magjaival mérték. Ezt nevezték karátnak. Ma a karát hivatalosan 0,2 gramm. (Vigyázat! A nemesfémekkel kapcsolatban a karát az ötvö­zet tisztaságát — pl. arany­­tartalmát — jelzi, nem a tö­meget!) A gyémánt szürke testvére a grafit. Szinte csoda, hogy ugyanolyan szénatomokból két ennyire különböző anyag épül föl Lám, mit tesz az atomok kapcsolódási rendje! A grafit réteges szerkezetű, egy rétegen belül ugyanolyan erős a szén­atomok kötöttsége, mint a gyé­mántban, de a rétegek közötti összetartó erő sokkal kisebb, ezért ezek könnyen elcsúsz­hatnak egymáson. Amikor grafitceruzával írunk ilyen egy-két atom vastagságú rétegek maradnak a papíron. Ha egy-egy réteg feltekeredik, piciny hengereket, görgőket kapunk, ezért használják a grafitot csapágyakba a súr­lódás csökkentésére. Ha csak a gyémántra és a grafitra gondolunk, máris ért­hető, hogy miért nevezik „ezerarcúnak” a szenet. VICTOR ANDRAS A gyémánt szerkezete A briliáns A grafit szerkezete [0­]

Next