Lobogó, 1977. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-03 / 9. szám
Robog az úthenger? Valljuk meg: nem robog az. Szép komótosan cammog. Ahogy az egy úthengerhez illik. Nincs is vele semmi bajunk. Bajunk csak azzal van, hogy az úthengerrel együtt alig-alig mozdul a rekeszizmunk. Egy fia kacagás nem sok, de annyit se tudunk kipréselni az állítólagos bohózat láttán. Pedig e héten már fele útján is túljutott a Szabó Gyula vezette masina. A hét részből négyet már láttunk, s ennek alapján csak annyit lehet biztonsággal megállapítani, hogy a sofőr kitűnő. Rajta végképp nem múlik, hogy olyan részvétlenséggel követjük az úthenger „kalandos” pályáját. Néhány epizód láttán az embernek az a benyomása támad (noha ez természetesen képtelenség), hogy a véletlen, az át nem gondolt rögtönzés, az egyes filmeket gyorsan öszszeütve-kapkodva összeállítás lehet az oka e sorozat gyengélkedésének. Hiszen arra gondolni sem mer a kritikus, a néző, hogy ezt a végül is nagyszabású sorozatot — ahogy a mesében van — az író szépen megírta, a dramaturg dramatizálta — igazította, aztán a sok sok alkotó, operatőr, rendező, vágó, színészek sok sok pénzért filmszalagra rögzítették, s mert, ha már ennyibe- került ott a helye szombat esténként a néző előtt. Különben kidobott pénz az egész. Nos, azt hiszem így is. A kínnal kiagyalt, „humoros” szituációk, az álkonfliktusok, lerágott csontviccek olyan kavalkádjában vergődnek a jobb sorsra érdemes színészek, hogy az ember legszívesebben vigasztaló sorokat írna nekik egy-egy adás után. Nem valamiféle vájtfülű arisztokratizmus, divatos kritikusi fanyalgás mondatja ezt velünk. Vagy az, hogy manapság amúgy is szinte kötelező elverni a port a magyar vígjátékokon. Már csak az újdonság varázsa miatt is szívesebben lennénk kivételek és írnánk méltató sorokat e nagy lélegzetű sorozatról. S hogy ez most nem sikerült, az nem jelenti azt, hogy nem találhatunk a Robog az úthengerben jó ötleteket, csendesen csörgedező humorforrást, biztató jókedvet. Volt ilyen már az eddig látott epizódokban is és ez azért öröm, mert ezek láttán nem alaptalan a remény: lesz ez még jobb is! KÜLÖNÓRA A gyémánt és társa Egy régi görög filozófus szerint a gyémánt a legnemesebb fémnek, az aranynak átlátszóan megsűrűsödött magja. Rosszul járna az a tudatlan milliomos, aki — hogy neki legyen a legnagyobb gyémántja — megpróbálná kis gyémántjait összeolvasztani. Még hamu sem maradna a kemencében. Ne higgjünk a filozófus szavainak! A gyémántnak semmi köze az aranyhoz! (Hacsak az nem, hogy mindkettő szép és drága.) A gyémánt abszolút tiszta szén, csak szénatomok alkotják. Tehát ha hevítik, maradék nélkül elég szén-dioxiddá. És a kémia törvényei szerint a „csúnya” barnaszén és a gyémánt elégésekor keletkező szén-dioxid semmiben sem különbözik egymástól. A kémiában nem számít a származás, a vagyont érő briliáns ugyanolyan gázzá válna, mint egy darab koksz. A kémiai anyagok tulajdonságait csak az alkotó atomok és azok egymáshoz kapcsolódása határozza meg. Így van ez a gyémánt esetében is. Különleges keménységét és csillogását a benne levő szénatomok elrendeződésének köszönheti. Minden szénatomot négy másik vesz körül, teljesen szimmetrikusan, vagyis tetraédert alkotva. (A tetraéder négy egyenlő oldalú háromszög által határolt test.) Ez a tökéletes rendezettség a gyémántszerkezet lényege. A szénatomok rendkívül tömören és nagyon erősen kötődnek egymáshoz, ezért a gyémánt a legkeményebb természetes anyag. Nem is tudták csiszolni a 15. század közepéig, amíg valaki rá nem jött, hogy saját porával — nehezen bár, de — csiszolható. Azelőtt is használták ékszernek a gyémántot, de abban a formában, ahogy találták. Csak a németalföldi ékszerészek találmánya tette lehetővé, hogy természetes kövekből igazi briliánsokat köszörüljenek. A briliáns (amely franciául „ragyogót”, „csillogót” jelent) ugyanis nem a gyémánt másik neve, hanem egy meghatározott szabályok szerint csiszolt drágakövet jelent. Az igaz, hogy elsősorban a gyémántot köszörülik ilyenre. Az igazi briliánson mindig 58 lapocska van, amelynek elrendezése nem tetszőleges, csupán az arányokon variálhat az ékszerész. A briliáns „szabványosítása” nem véletlen, mert éppen így csillog a legszebben! A lapocskák egymással bezárt szögei alapján ezt a fénytannal foglalkozók meg is tudják indokolni. A drágakövek tömegét valamikor egy afrikai fa rendkívül egyforma magjaival mérték. Ezt nevezték karátnak. Ma a karát hivatalosan 0,2 gramm. (Vigyázat! A nemesfémekkel kapcsolatban a karát az ötvözet tisztaságát — pl. aranytartalmát — jelzi, nem a tömeget!) A gyémánt szürke testvére a grafit. Szinte csoda, hogy ugyanolyan szénatomokból két ennyire különböző anyag épül föl Lám, mit tesz az atomok kapcsolódási rendje! A grafit réteges szerkezetű, egy rétegen belül ugyanolyan erős a szénatomok kötöttsége, mint a gyémántban, de a rétegek közötti összetartó erő sokkal kisebb, ezért ezek könnyen elcsúszhatnak egymáson. Amikor grafitceruzával írunk ilyen egy-két atom vastagságú rétegek maradnak a papíron. Ha egy-egy réteg feltekeredik, piciny hengereket, görgőket kapunk, ezért használják a grafitot csapágyakba a súrlódás csökkentésére. Ha csak a gyémántra és a grafitra gondolunk, máris érthető, hogy miért nevezik „ezerarcúnak” a szenet. VICTOR ANDRAS A gyémánt szerkezete A briliáns A grafit szerkezete [0]