Lobogó, 1977. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-20 / 3. szám

Játszunk Az új esztendőben a televízió három játékkal lepett meg bennünket. Témájuk, tartal­muk, céljuk és formájuk kü­lönböző. A Soha jobb kor! családi műsor. A szerzők el­képzelése szerint az ismeretek horizontális, összefüggésszerű feltárására épül. Olyan érde­kes „érettségi” tétel, amelyben azt kell tudni, hogy egy bizo­nyos időben mi minden tör­tént a világban. Milyen törté­nelmi események, természet­­tudományos felfedezések, technikai újdonságok fémjel­zik a kort. Jó ötlet, érdekes megvalósí­tás. A lexikonok, tudományos dolgozatok — jól bevált mód­szer szerint — főként krono­lógiát adnak. Vagyis időrendi sorrendben haladva nyújtják az ismereteket. Ebben a vetél­kedőben egy ellentétes irányú felkészültség, jó előadókészség és családi csapatmunka kell. A Lehet egy kérdéssel több? című játék egészen más. Jó értelemben véve, afféle „blőd­­li”. Nem annyira tudás, in­kább játékos elme, talpra­esettség, egy-egy fordulóban még kézügyesség is kell a nyerési esélyekhez. Kellemes szórakozás a nézőknek is, hi­szen főként képek, fotók fel­ismeréséről van szó, s ezek a felvételek némi fejtörést igé­nyelnek gyakori szokatlansá­­gukkal. Ebben a műsorban sok múlik a lélekjelenléten, leleményen, találékonyságon. A harmadik új játék, a Fő a feje! valahol a kettő között helyezhető el. Szüksége van a versenyzőnek némi lexikális tudásra, de kombinációs kész­ségre is. Az öt témakör pedig lehetővé teszi, hogy „specialis­ták”, bizonyos témában jára­tos játékosok vegyenek részt a versenyben. A három együtt — nem szólva most a Ki mit tud?-ról és egyéb adásokban előforduló kisvetélkedőkről — mindenki­nek ad valamit. Játszani jó, játszani a felnőttek is szeret­­­­nek, egy kis körömrágásra, derültségre, könnyű szórakoz­­­zásra, némi ismeretszerzésre az­­ ilyesfajta műsorokban mindig van alkalom. Nem vé­letlen tehát, hogy — a külföl­di tévékhez hasonlóan — ná­lunk is megszaporodtak ezek a játékok, ötletekből nem le­het kifogyni. Tudásunkat, szerencsénket, ügyességünket próbára tenni ősi kényszer. De játszani csak komolyan ér­demes. KÜLÖNÓRA A Ludas Matyi eredetéről Ludas Matyi történetét, ezt a jól ismert és töröl metszetten magyarnak, hitt me­sét, hiába keressük gazdag népmesekin­csünkben. Ha egy-egy mozzanata fel is bukkan valamelyik népmesénkben, arról könnyen kimutatható, hogy Fazekas Mi­hály művéből került a nép ajkára. De ha nem magyar népmeséi hős, ak­kor honnan került Fazekas kiseposzába? A bosszút álló szegény ember — mi­ként sok más népmeséi történet — nem­zetközi téma. Hogy hol bukkant fel elő­ször, arra nehéz válaszolni. Sokáig úgy vélték, hogy francia eredetű, minthogy ott már a 13. században ismert volt ez a történet, mégpedig verses formában. A magyar kutatók még a múlt században is úgy gondolták, hogy Fazekas Mihály is a francia ,,eredetiből” ismerte meg. Ez könnyen hihető, hiszen a már diákkorában franciául jól beszélő költő az 1796-os fran­ciaországi hadjáratban részt vett, s ott olvashatta vagy hallhatta. Még olyan ro­mantikus történet is járta róla, hogy e hadjáratban, egy várost elfoglalta, a főve­­zérség egyórás szabad rablást engedélye­zett a katonáknak. Fazekas azonban ahe­lyett, hogy zsákmányt szerzett volna, az­zal töltötte az időt, hogy egy házban ol­vasott, nevezetesen éppen a Ludas Matyi­ről szóló francia népmesét. Utóbb kiderült, hogy a Ludas Matyi­­történet nem francia — valamilyen vál­tozatban a legtöbb nyugat-európai ország mesekincsében megtalálható —, de az is egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a magyar népmesék között még hozzá hasonló sincs. S ez az eredet szempontjából azért külö­nös, mert Fazekas azt írta alcímként a művére: „Egy eredeti magyar rege.” Nem mondott igazat a költő? A válasz hosszú ideig váratott magára, s tulajdonképpen csak néhány évvel ez­előtt derült fény mindenre. Az asszíriai agyagtáblákon 1951-ben megtalálták a Ludas Matyi-történet mint­egy háromezer évvel ezelőtti eredetijét. Nippur városában élt egy szegény ember — mondja ez az asszír mese —, aki utol­só kecskéjét a városbírónak ajándékozta, hogy ennek fejében részt vehessen a bíró gazdag vacsoráján. A városbíró azonban egy darab csonttal és kevéske sörrel „fi­zette ki” a szegény embert, aki e csúf­ságért bosszút esküdött. Megfogadta, há­romszor veri el a bírót. Julow Viktor irodalomtörténész 1955-ben a történetet egy grísz mesegyűjteményben fedezte fel, ami az előzővel együtt azt bi­zonyította, hogy nemcsak Nyugat-Európá­­ban, hanem Keleten is elterjedt a három­szorosan bosszút álló szegény ember tör­ténete. A mi Ludas Matyink forrására igazában mégis 1960-ban találtak rá a tudósok. Ek­kor jelent meg egy erdélyi néprajzkutató népmesegyűjteménye, amelyben szerepel egy Le dass című mese. A kutató a mold­vai csángóktól hallotta, s szinte minden részletében megegyezik Fazekas Ludas Matyijával. Azt pedig már könnyű volt bizonyítani, hogy Fazekas Mihály k kato­­nakorában a magyarlakta Moldvában is járt, ott hallhatta Lu­das Matyi hármas bosszúját — magyarul. Fazekas nem írt valótlant: az ő szá­mára eredeti magyar rege volt az, amit versbe szedett. DR. VICTOR ANDRÁS NAGYSZENTPÉTERI GÉZA A vegyjelek története Szeretünk a dolgoknak nevet adni. Amit elnevez­tünk, azt már ismerősnek érezzük. Persze, beszél­getni is csak arról tudunk, aminek mindketten tudjuk, ugyanúgy mondjuk a nevét. Vagyis: egyezményes nevekre van szükségünk. A kémikusok egy sereg egyezményes név segít­ségével beszélgetnek egymással tudományukról. Ilyenek pl. az elemek nevei. Hosszú tanulmányt lehetne írni arról, hogy miképpen kapták a kü­lönböző elemek a nevüket. Néhányon föltűnő tu­lajdonságuk alapján: pl. a bróm büdöset jelent, a foszfor fényvivőt, a klór pedig zöldessárgát (mindhárom görög eredetű). Számos elemnek ad­tak - fölfedezésük szerint — földrajzi nevet: ame­ricium, germánium, polonium, europium, fran­cium, kalifornium. Vannak személyekről elneve­zett elemek is, mint az einsteinium, mendeleje­­vium, nobelium. Bolygók is szerepeltek névadó­ként: uránium, neptunium, plutónium. Néhány elem neve valóságos regény. A kobal­tot pl. olyan ércből nyerték először, amit rézérc­nek véltek, s úgy gondolták, hogy a koboldok mi­att nem tudnak belőle rezet előállítani. A nikkel egyik ércét is rézércnek hitték, s a sorozatos ku­darcok miatt rézördögnek — németül kupfemkckl­­nek — nevezték. Tucatnyi elem van — főleg a legrégebben is­mertek közül­­, amelynek mindmáig rejtély a neve. Magyar nevet elsősorban azok az elemek kaptak, amelyeket már nagyon régóta ismerünk: szén, kén, vas, réz, ezüst, arany, ólom. A kémiát varázslatos mesterségként űző alki­misták a különböző vegyi anyagokat — köztük az elemeket is — egyszerű, rajzolt jelekkel jelölték (lásd az ábrát). Ezeknek a jeleknek nem is annyira a rövidség volt a céljuk, mint inkább az, hogy a be nem avatottak ne értsék meg. Az első „vegyjelek”-nek tehát titkosírás jellegük is volt. Némelyiket igen sokáig használták. A tűz, a víz, a levegő, a föld felét Arisztotelész vezette be az i.e. 4. században, s még a 18. században is gyakran alkalmazták. A 7. osztályos kémia tankönyv kislexikonában olvasható, hogy Jakob Berzelius (svéd orvos és kémikus) 1814-ben javasolta, hogy az elemeket tudományos, latin-görög nevük kezdőbetűjével jelöljék. Mivel az elemek száma meghaladja a százat - már Berzelius is ötvennél többet ismert -, s az alkalmas betűk száma nem éri el a har­mincat sem, kénytelenek vagyunk a kezdőbetű mellett még egy megkülönböztető betűt is föltün­tetni. A legtöbb vegyjel ezért kétbetűs. Kezdő­betűként leggyakrabban a „c” szerepel: összesen tíz esetben: cadmium, calcium, californium, car­­boneum, cerium, cesium, chlor, cobalt, crom, cup­rum és curium. (Vegyjeleiket a vastag betűk mu­tatják.) Mivel az elemek elnevezése és jelölése egyez­mény kérdése, érthető — de sajnálatos is —, hogy csúnya elsőbbségi viták éktelenkednek a kémia­­történet lapjain. Pl. a 104-es rendszámú, mester­séges elemet már 1964-ben fölfedezték (vagyis előállították), de még máig sem döntötték el, hogy kurcsatovium (ku), vagy rutherfordium (rf) legyen a neve. De ez nem is kémiai kérdés. Hu­

Next