Lobogó, 1977. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-27 / 43. szám
Ismét röpül a páva Hét évvel ezelőtt indult, pontosabban startolt — mindkét értelemben — magas ívű pályára a Magyar Televízió, a Kulturális Minisztérium, a Hazafias Népfront, a KISZ és még sok más szervezet közreműködésével és támogatásával létrehozott népművészeti vetélkedő, a Röpülj, páva! Az akkori, megérdemelt és országos siker aranytartaléka az öt évvel ezelőtt megrendezett Arany páva-versenynek és a jövő héten sorra kerülő új vetélkedőnek is. Már régen elfelejtettük azokat a kétkedőket, akik azt tartották, hogy a népművészet ma nem vonz olyan nagy tömegeket, nem tart akkora érdeklődésre számot, hogy egy ország szórakozzék a képernyő előtt. Bebizonyosodott, hogy az ilyenfajta nemes versengés nemcsak szellemi izgalmat, hanem kutatási szenvedélyt, hagyományt megőrző gondoskodást is kivált. És mennyi szépséggel ajándékozza meg a népművészethez értőt és az attól eddig távol állót egyaránt! Kevés televíziós műsor került ilyen avatott és esztétikus tálalásban néző elé, mint a két páva. Megérte a közel egyéves előkészületi munkálatot, a belefektetett energiát, fáradságot, hozzáértést. A siker mindenkit kárpótolt és ösztönzött erre az új vetélkedőműsorra. Hallatlanul nagy volt az érdeklődés is. Az országból ötvenhárom csapat jelentette be részvételi szándékát. A jelentkezők közül avatott zsűri válogatta ki a legjobbakat, azt a tizenhat csapatot, amelylyel a nézők is találkozhatnak 1977 novembere és 1978 áprilisa között. A vetélkedő a népművészet teljességét kívánja tükrözni. A csapatoknak be kell mutatniuk tájegységük, etnikai területük népművészeti arculatát, a paraszti, a munkás- és a kézműveshagyományokat, valamint azokat az újabb törekvéseket, amelyeket a folklórt a ma emberéhez, korunk igényeihez alkalmazzák. A versenyben a dalok, táncok mellett megismerkedhetünk az ország népszokásaival, hagyományaival, a különböző, ma már kihalóban levő mesterségekkel, nemes veretű balladákkal, a még ittott fellelhető csodás mesékkel, az előadó és a tárgyalkotó népművészet szinte valamenynyi ágával. M. T. Kandó Kálmán és a vasútvillamosítás A vasutak villamosítása azzal az előnnyel jár, hogy az elektromos erőművekben a szenet jobb hatásfokkal lehet eltüzelni, hasznosítani, mint a gőzmozdonyokban. Az erőművekben olyan szén is hasznosítható, amely gőzmozdonyok fűtésére nem alkalmas. További előny, hogy az erőműveket a szénbányák közelében lehet felépíteni, kiküszöbölve ezzel a szén nagy távolságra történő szállítását. Ahol vízenergia van, ezt is fel lehet használni, s ezáltal is olcsóbbá tehető az előállított elektromos energia. A vasút villamosításához kezdetben, a múlt század utolsó éveiben egyenáramot használtak. Ez a megoldás azonban csak az elektromos erőművek közelében volt gazdaságos, mivel az egyenáramot jelentős veszteség nélkül nem lehetett elvezetni nagy távolságra. A transzformátor feltalálása és a váltakozó áramú elosztási rendszer kidolgozása lehetővé tette az elektromos energia nagy távolságra való eljuttatását csekély veszteséggel. Ez a tény irányította a vasút villamosításával foglalkozó szakemberek figyelmét a váltakozó áram felé. Az első nagyfeszültségű, háromfázisú váltakozó árammal működő vasútvonalon Olaszországban, 1902-ben indult meg a forgalom. A 106 km hosszú Valtellina vasút villamosítását a budapesti Ganzgyár végezte. Kandó Kálmán tervei szerint Kandó Kálmán nagy és elévülhetetlen érdeme, hogy olyan villamosítási rendszert fejlesztett ki, amely lehetővé teszi az 50 periódusú hálózati áram felhasználását is vasúti vontatásra. A MÁV már az első világháború előtti években tervbe vette négy fővonal villamosítását, de tényleges eredmény e tekintetben csak a háború után született. Az első villamosításra Magyarországon Budapest— Hegyeshalom között került sor. A Kandó által tervezett mozdony az 50 periódusú egyfázisú váltakozó áramot háromfázisú árammá alakította át, s ez az áram működtette a mozdonyt. (Ezért mondják ezt a mozdonyt „fázisváltás” rendszerűnek.) A mozdony végleges szerkezetének kialakítását több évi kutató és kísérletező munka előzte meg. A próbamozdony kipróbálására, kísérleti továbbfejlesztésére a Nyugati pályaudvar és Alag között próbapályát építettek. A „Kandómozdony” nemcsak elektromos szempontból, hanem az erőátviteli megoldás tekintetében is eredetien új és nagyon korszerű volt a maga idejében. Az első, sorozatban gyártott mozdony 1932-ben indult útjára. Az ekkor készült mozdonyok az 1960-as évekig voltak forgalomban. Az időközben elért technikai fejlődés és a vasútvillamosítás kiterjedése több és korszerűbb villanymozdony forgalomba állítását tette szükségessé. A miskolci, szobi, záhonyi, békéscsabai, egri vasútvonalak villamosítása után jelenleg a Budapest—Kelebia közötti vonal villamosításán dolgoznak. A Ganz-MÁVAG által gyártott, 3000 lóerős szilícium-egyenirányítós mozdonyok egyaránt alkalmasak személy-, gyors- és tehervonatok vontatására. E mozdonyok a felső vezetékről kapott 25 ezer V feszültséget transzformálják, majd egyenirányítják. A meghajtómotor egyenárammal működik. ZÁTONYI SÁNDOR A távcső A mikroszkóp a nagyon kicsiny lények, tárgyak megismerését teszi lehetővé, a távcső viszont a hatalmas, távoli égitestek kutatásának nagyszerű eszköze. A távcső tárgylencséje a távoli tárgyról kicsinyített, valódi fordított állású képet ad. igaz, hogy ez a kép kicsinyített, de „elérhető" távolságban van, amelyet a szemlencsével — mint egyszerű nagyítóval - nézhetünk. Az ilyen távcsövet Kepler-féle távcsőnek, vagy csillagászati távcsőnek nevezzük (1611). A távcsövön át fordított képet látunk, de ez nem zavaró, ha a csillagokat vizsgáljuk. Ha földi tárgyakat akarunk nézni távcsővel, egy harmadik lencsével vagy egy prizmával „megfordítjuk" a képet. Két lencséből is lehet készíteni olyan távcsövet, amely a tárggyal megegyező állású, nagyított képet ad a távoli tárgyról: ilyenkor tárgylencseként domború, szemlencseként homorú lencsét kell alkalmaznunk. Ennek a távcsőnek színházi látcső vagy Galilei-távcső a neve. Ilyen távcsővel fedezte fel Galilei a Hold hegyeit, a Jupiter holdjait, a Szaturnusz övét, és a Nap foltjait 1609-ben. Készítenek olyan távcsövet is, amelyben a tárgylencse helyett homorú tükör van. Mint ismeretes, a homorú tükör ugyanúgy kicsinyített, valódi képet ad a távoli tárgyról, mint a domború lencse. A homorú tükör alkalmazásának előnye, hogy könnyebb csiszolni, mint a lencsét, s a tükrös távcső fénydúsabb képet ad, mint az ugyanakkora átmérőjű lencsés távcső. Ennek az a magyarázata, hogy a tükör a ráeső fénynek majdnem 90 százalékát visszaveri, míg a lencse a rajta áthaladó fénynek mintegy 50 százalékát engedi át, a többit elnyeli, visszaveri. További előnye a tükrös távcsőnek, hogy a fény visszaverődésekor a fehér fény nem bomlik színeire, mint a lencsén való áthaladás közben. A tükrös távcsöveknek különösen akkor nőtt meg a jelentőségük, amikor a múlt században lehetőség nyílt az égitestek fényképezésére. Minél nagyobb a távcsőben alkalmazott tárgylencse vagy tükör átmérője, annál több fényt képes hasznosítani a távoli tárgyról érkező fénysugarakból. Ezért törekednek mind nagyobb átmérőjű csillagászati távcsövek készítésére. Az átmérő növelésének azonban határt szabnak a lencse, illetve a tükör anyagának megmunkálási problémái. A nagy tömegű üvegtestet például úgy kell fokozatosan, lassan hűteni, hogy ne keletkezzék benne feszültség, repedés. Óriási gond e mázsás lencsék, tükrök szállítása, szerelése is. Az égitestek megismerésében óriási előrelépést jelentett a rádióteleszkópok megépítése. Segítségükkel mérni, értékelni tudják a világűrből jövő elektromágneses rezgéseket. A rádióteleszkóp tulajdonképpen nagy érzékenységű rádió-vevőkészülékből és egy pontosan irányítható antennarendszerből áll. Minél nagyobb felületű az antennarendszer, annál több elektromágneses rezgést képes hasznosítani. Olyan rádióteleszkópot is építettek már, amelynek antennarendszere 4000 m felületű. Z. S. HíI