Lobogó, 1977. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-08 / 49. szám
It fekete raktár Alighogy befejeződött a Fekete gyertya című NDK bűnügyi filmsorozat (egyébként a rendkívül izgalmas és feszültséggel, fordulatokkal teli eredeti regényt jól követő feldolgozás), ismét itt egy új NDK crimi. Nem illik előzetesen az iyenfajta rejtélyes történtekből bármilyen eseményszánt is elárulni. Hiszen ha van valami, ami ezekben az egyre szaporodó filmekben vonzó, akkor éppen az, hogy a néző épésről lépésre, nyomról nyomra maga is avatott deektívvé válik. Együtt dolgozik a nyomozótestülettel vagy a szuperdetektívvel és a végén tisztelet a kivételnek) megalapítja, ő hamarabb rájött a eztes kilétére. Ezért az újabb NDK tévéfilmről csupán annyit — és ez valószínűleg új momentum az ilyenfajta szériák között —, "hogy a társadalmi tulajdon védelme a történet középpontja. Krimifeldolgozásban esik szó az állampolgári kötelességről és arról, hogy nemcsak lakásunk négy fala közti javak birtokosai vagyunk. Ez a véleménye annak a brigádnak amelynek — egy betörés során — néhány tagja gyanúba került. A bűntett felderítésének ideje alatt sok minden tsztázódik, többek között a fokozottabb ellenőrzés megszervezése, szükségessége. Ez persze nem úgy hangolt, mint egy hagyományos trimisztori. Ám mielőtt még bárkit is valamilyen társadalmi drámára készítenénk fel, gyorsan hozzátesszük — ez azért igazi, hamisítatlan bűnügyi történet. Minden kellékével. És itt is igaz az az oly sokszor emlegetett és leírt kritikusi sirám: ne keverjük össze a dolgokat! Nem kell restellni, ha valaki jó mesterségbeli tudással, szerkesztéssel fordulatos, csavaros, éles logikával kifundált és megoldott bűnügyi történetet készít. És csak azt. Nem igyekszik a történet vállára rakni olyan témasúlyokat, amelyet az nem képes viselni, vagy éppen görnyedten cipeli csak. Nem tesz ez jót sem a kriminek, sem a több rétegű, nagyobb horderejű témának. A nézőnek sem. Azt adjuk, amit ígérünk, amit a műfaj és a forma együttesen megszólaltatniképes, amit a néző, ha a műsorelőzetest elolvassa, vár az adástól. A társadalmi kérdések másféle közegben, igényesebb feldolgozásban sokkal hatásosabban jutnak el hozzánk. M. T. A magnetofon A mágneses hangrögzítés az elektromos áram mágneses hatásán alapul. Ha az elektromágnes közelébe vasat helyezünk, a vas mágnesessé válik. A magnóban a „felvevő fej" tulajdonképpen egy elektromágnes, amelynek erőssége a hangrezgéseknek megfelelően változik. Ez előtt halad el a műanyag szalag, amelyen nagyon finom szemcsézetű, mágnesezhető anyag van. A szalag a hangrezgéseknek megfelelően mágnesessé válik. A felvétel lejátszása az elektromágneses indukció jelenségén alapszik. Ha egy tekercs közelében mágnest mozgatunk, a tekercsben elektromos feszültség jön létre, elektromos feszültség indukálódik. Ez az indukált feszültség annál nagyobb, minél erősebb a mágnes. A magnó „lejátszó feje" olyan tekercs, amelyben akkor indukálódik elektromos feszültség, ha előtte a szalag elhalad. A szalag mágnesezettsége a hangrezgéseknek megfelelően változó, s ettől függően változik a lejátszó fejben indukálódó feszültség is. Erősítése után a hangszóróban ugyanolyan hangrezgések jönnek létre, mint amilyen rezgések a mikrofont érték. A mágneses hangrögzítés alapelvét a dán Poulsen már 1893-ban kidolgozta. Berendezésében acélhuzalt alkalmazott a mágneses jelek rögzítésére. Visszajátszáskor a távbeszélő hallgatójában lehetett hallani a felvett hangot, igaz, hogy csak nagyon halkan és meglehetősen torzítottan. Nyilvánvalóan ez volt az oka annak, hogy a találmányt több évtizeden át nem is alkalmazták a gyakorlatban. Az elektroncsöves, majd a tranzisztoros erősítőberendezések megalkotása tette lehetővé a mágneses hangrögzítés tökéletesítését és széles körű elterjedését. Mind a rögzítésnél, mind a lejátszásnál tökéletesebbé vált a hangvisszaadás. Nagy előrelépést jelentett a hangminőség tökéletesítésében az a felismerés, hogy „tisztább" lesz a felvétel, ha nagyfrekvenciás rezgések hozzáadásával készítik. Ugyancsak nagyfrekvenciás rezgések segítségével sikerült megoldani a felvételek törlését is. Időközben az acélszalagot felváltotta a magnetitporral bevont műanyag szalag. Kezdetben csak úgy tudtak viszonylag tökéletes hangvisszaadást elérni, ha nagy sebességgel továbbították a szalagot. Az első magnókészülékekben 76 centiméter sec volt a szalag sebessége. A szalagok minőségének javítása, valamint a felvevő és lejátszó fejek tökéletesítése a szalagsebességek csökkentéséhez vezetett. A mai orsós magnókban 9,5 centiméter sec a szalag sebessége. Így ugyanakkora időtartamú felvétel elkészítéséhez sokkal kevesebb szalag szükséges, mint korábban. A mágneses hangrögzítés nagy előnye a hanglemezzel szemben, hogy a felvétel „házilag" is elkészíthető, azonnal lejátszható, könnyen javítható; ha pedig feleslegessé vált, letörölhető, s a szalag újra felhasználható. Érdekes, hogy ma már a hanglemezek készítésekor is először magnószalagra rögzítik a műsort, erről játszszák át lemezre a felvételt. ZÁTONYI SÁNDOR A gyufa Az első primitív eljárásokhoz, mint például két száraz fadarab összedörzsöléséhez képest óriási haladást jelentett a tapló, a kova, az acél alkalmazására való áttérés. A 18. század hozott újabb változást. Elterjedtek a mechanikai gyújtók. Hidrogént gyújtottak elektrofor szikrával, izzó platinadarabot taplóra helyeztek stb. A vegyészet is sokat próbálkozott a tűzcsiholással. Először a mártás gyújtó terjedt el. A kétrekeszes kis dobozban kénsavas üveget és káliumklorátos gyújtószálat helyezett el J. L. Chancel, a feltaláló. Ha a gyújtószálat a kénsavba mártották, robbanásszerűen meggyulladt. Miután a zsebben dörzsölésre is meggyulladtak a gyújtók, a tűzszerszámkészítők erre a gondolatra építették tervüket. Olyan gyufát kell készíteni, amely dörzsölésre gyullad. Magyarországon 1834-ben Zucker Lázár kezdte meg a dörzsgyufa gyártását. A káliumkloráthoz antimont és egyéb adalékanyagokat kevertek, de még így is robbanásszerűen gyulladtak, ha gyulladtak, mert ha átnedvesedtek, akkor már semmit sem értek az ilyen gyújtók. A következő menet a foszforé volt. Peyla olasz fizikus foszfort, ként és egy gyertyát tett zárt üvegbe. Az üveg eltörésekor meggyulladt a gyertya, sokszor az illető keze is . . . Ez az úgynevezett turini gyertya nemcsak hogy drága volt, de rendkívül büdös is. A kén kiiktatása és a káliumklorát visszatérte jellemezte a foszforos gyújtók további útját. Németországban egyidejűleg többen foglalkoztak ezzel a típussal, amely szintén nem vált be. Fröcsköltek, durrogtak, bűzt árasztottak, néha robbantak, s mindenképpen veszélyesek voltak. Ezért néhány nagyvárosban be is tiltották gyártásukat. És itt következik Irinyi János fiatal egyetemi hallgató története. Meissner professzor előadását hallgatva jött rá a végleges megoldásra. A professzor barna színű ólomvegyületet dörzsölgetett kénnel, s kijelentette, hogy mindjárt meggyullad. Persze, amint gyakran történni szokott a kémiai kísérletek során , nem gyulladt meg. Csak egy gondolat Irinyi János agyában. Ha ehhez foszfort teszünk . . . Mindjárt cselekedett is. Az előadás után ólomszuperoxidot, foszfort, arab mézgát s gyújtószálakat (hurkapálcikát) vásárolt 3 garasért. Az így készített tűzszerszám — először a világon — halkan, nyugodtan, fröcskölés és bűz nélkül égett el A legismertebb magyar gyújtógyáros, Rómer István csapott le Irinyi találmányára. A korabeli históriák szerint Irinyi csak 3 garast kért, s Rómer 60 forintott fizetett a találmányért. Rómer 1837 februárjában szabadalmat kért és kapott „találmányára" Bécsben, és rendkívüli gyorsasággal és mennyiségben gyártani kezdte Irinyi gyufáit. Ha anyagilag sikerült is kisemmizni a feltalálót, erkölcsileg nem. Az akkori, kevésbé fejlett magyar tudománynak Irinyi János szerezte meg az első nemzetközi sikert. Irinyi is megkezdte a hazai gyártást, azonban a német és osztrák nagyipar hamar térdre kényszerítette, csődbe juttatta. Irinyi világszerte ismertté vált újszerű gyufagyártásával, azonban az ő gyufája sem volt tökéletes. Nedvességet szívott magába, sötétben foszforeszkált, oxidálódott, megromlott. A magas foszfortartalom miatt sok mérgezés történt. Kedvelt öngyilkossági móddá vált a gyufaoldat-ivás. Lassan-lassan több ország tiltotta be gyártását. Az i betűre a pontot G. E. Pasch, a svéd gyufa feltalálója tette fel. Sárga foszfor helyett vöröset alkalmazott s nem a gyufafejen, hanem a skatulya oldalán. A vörös foszfor nem szívja magába a nedvességet, nem oxidálódik és nem mérgező hatású. S ezzel eljutottunk a napjainkban is használatos biztonsági gyújtóhoz, amely nem robban, nem mérgez, nem büdös — és ... néha meg sem gyullad . . . FORRAI G. JÁNOS r.!