Lobogó, 1977. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-21 / 29. szám

NEMES GYÖRGY: 8. — De örülök, Lóri, hogy új­ra itt vagy közöttünk, Plesku­­ban. Na, milyen volt a saigoni kirándulás? — Képzelheted, Bandi. Egy francia kórházban eltölteni hat hetet. Senki nem tudott, csak franciául, én meg egy árva szót nem beszélek, nem értek franciául. Kézmutogatás: ez nem a legmodernebb kommu­nikációs lehetőség. — S jól vagy? Meggyógyul­tál? — Tökéletesen, gondolom. Legalábbis tünetmentesen. Nemcsak a láz szűnt, meg már réges-rég, a sárga szín is. Azt azért egy tolmács útján meg­tudtam, hogy ez a hepatitis, amibe beleestem, nem volt na­gyon súlyos. Előbb arról volt szó, hogy négy hétig fektetnek, s tömnek, mint egy libát. De jött egy fő­ főorvos, s kijelen­tette, hogy a koreai háborúban persze, így csinálták.­­ Akkor ugyanis nagyon széles körű volt a hepatitis. De azóta rájöttek, hogy nincs szükség szigorú fektetésre. Elég sok kaját kap­tam, de kis részletekben, gyakran. — S nem viszketsz már? — Az rég elmúlt. — S ha nem volt kivel be­szélgetni, mit csináltál? — Bámultam a pókokat a kórterem falán. És gondolkoz­tam. — Hazagondoltál, persze. — Nem. Többet gondoltam arra, hogy jó volna már itt lenni, Pleskuban, mint arra, hogy mit jelentene hazamenni. Ez ugyanis sokkal közelebbi és reálisabb lehetőség volt. A leg­többet az foglalkoztatott, med­dig fogom bírni a tétlenséget. Régi olvasmányaimat idéztem föl, s megpróbáltam elmonda­ni a saját szavaimmal. Néha hangosan, s csak néztek rám a többiek, akik egy szót se értet­tek a szövegemből. — Ennyire borzasztó volt? — Nem mondom, hogy bor­zasztó volt. Bár annak, aki vé­leményt mond, nem szabad egy hazai kórház felszerelésére és higiéniájára gondolni. Igazi trópusi kórház volt, nagyon kétes higiéniával. Néha letar­gia fogott el, néha ordítani szerettem volna a tehetetlen­ségtől, a semmittevéstől, a hő­ségtől, a bűztől, saját verejté­kezésemtől. — S így telt el az egész hat hét? — Nem. Hamarosan sikerült különböző elfoglaltságokat ta­lálnom. Barkácsoltam. Csinál­tam például egy takaros szek­rényt. Meg naplót írtam. Meg rendbe hoztam a kórteremben fölfedezett hibákat, meg taka­rítottam, meg dekorációkat ké­szítettem. — És persze leveleket írtál haza Krisztának. — Igen, de nem többet, mint innen. És természetesen egy szót sem írtam arról, hogy beteg vagyok, és kórházban ápolnak. Nem volt szabad, hogy megtudja, mi van velem. Segíteni úgysem tudott volna. — Te aztán mintaképe le­hetsz a fegyelmezett ember­nek, Lóri. — Katona vagyok, vagy nem? 9. — Jönnek, anyu, vagy le­het hogy már itthon is van­nak. — Hallottad, vagy értesítet­tek? — Telefonon hívott fel egy bajtársa. Sajnos, előbb karan­ténba mennek. — S ott nincs látogatás, igaz? — Nincs. — Akkor ez a most követke­ző időszak lesz a legnehezebb. — Ez? Féllábon is kibírom. Azt hiszem, két vagy három hétnél nem lesz hosszabb. Mi ez a tíz hónaphoz képest? — Várj csak, Kriszta. A legnehezebb lesz, nekem elhi­heted. — Két hét vagy három? Ha tudom, hogy itt van? Hogy biztonságban van ? Felőlem akár egy fél évig is karatén­­ban tarthatják. — Ezt csak hősködésből mondod. Egy szót se hiszek be­lőle. Most következnek a leg­nehezebb napok. És éjszakák. Majd gondolj rá, mit mond­tam. — Le vagyok sújtva. Mert neked, anyu, mindig igazad van. Csak azért mondod, mert­­ mindenben úgy eligazodsz, vagy azért, mert annak idején aput is karanténban tartották? — Azt hiszem az utóbbiért. Bár ennek éppen harminc éve, s szerencsére már azt hittem, teljesen elfelejtettem. De most, hogy Lóránttal és veled meg­ismétlődik, ha nem is egészen azonos módon, mégis meglehe­tősen hasonlóan, minden eszembe jutott. — Mesélje anyu, hogy volt akkor? — Apádat tulajdonképpen katonailag alkalmatlannak minősítették. Kisgyerek korá­ban egyszer a búcsúban kisza­kította magát az anyja kezéből és a hajóhinta felé rohant. Egy hajóhinta épp akkor lendült a magasba, s jött visszafelé, mi­kor apád odaért. A lendület ereje leterítette az ötéves kis­fiút. A hajóhinta orra, mond­hatni, nagyon szerencsésen ta­lálta el a fejét. Közvetlenül a bal szemöldökénél. Csak egy hajszálon múlott, hogy nem vesztette el a szeme világát. A kórházban összevarrták a se­bet, de kiderült, hogy egy ideg megsérült. Emiatt külön nem tudja lehunyni a bal szemét, csak a kettőt együtt. Mindez a katonai orvosi vizsgálaton de­rült ki, s ennek megfelelően az, hogy nem tud fegyverrel lőni, célozni. — Érdekes, erről sose be­széltetek. — Sok minden van, amiről az ember nem beszél. Apád mégse kerülte el a behívást. Az apját, Rezső nagyapát még te is ismerted, talán még arra is emlékszel, hogy a szüleivel vándorolt be, s eredetileg Rug­­gierónak hívták, csak később vette fel a Rezső keresztnevet. — Még most is a számban érzem a fagylaltjainak az ízét. — Meghiszem azt. Gelateria italiana — híres üzlet volt a József körúton. Kandírozott gyümölcs, mandula, mogyoró, kis csokoládédarabok: ezekkel ízesítette Rezső nagypapa a maga készítette fagylaltot. Az olasz származás még nem lett volna baj, hiszen abban az időben a politika olaszbarát volt, pontosabban a Mussolini­­féle fasiszta politika csodálója és követője. Nagyobb baj volt Miri nagymamával. Róla tud­nod kell, hogy Miriamnak hív­ták, és zsidó volt. — Én ezt mindig tudtam. Egyszer ő mondta el nekem. — No, apád, hiába lett ka­tonailag alkalmatlan, 1942 ta­vaszán behívták nem fegyve­res szolgálatra, s egy k. m. sz. századdal kivitték a keleti frontra. — Mi volt az a k. m. sz? — Közérdekű vagy kisegítő munkaszolgálat? — nem is tudom. Ide azokat sorozták be, akik valami okból nem voltak alkalmasak fegyveres szolgá­latra. Politikai vagy származási okból főként. Most, hogy Ló­ránt már itthon van, megmon­dom neked: mikor apádat el­vitték, nagyon-nagyon pici volt a remény, hogy még egy­szer viszontlátom. Te akkor még nem éltél. Az, hogy apád szakácsnak tanult ki, nagyon sokat jelentett. Talán azért nem pusztult el, mert módja volt ételhez jutni. Jobban, mint a többieknek. De míg odavolt, s ez 42 tavaszától egé­szen 42 novemberéig, tehát húsz hónapig tartott, minden­nap úgy ébredtem föl: lehet, hogy már özvegy vagyok, csak éppen nem tudom. — Ez borzasztó lehetett. — Igen. És látod, elviseltem a bizonytalanságot. Úgyhogy amikor értesítést kaptam, hogy újra Magyarországon van, s Kassára vitték őket karantén­ba, azonnal fölkaptam magam, és odautaztam. Nem engedtek be­­a vesztegzártáborba, nem láthattam apádat, csak annyit értem el, hogy ellenőriztem: ott van, valóban szerepel a ha­zaérkezettek névsorában. Mo­­linár Ernő: Ilyen családi név nem sok van, ilyen neve raj­tunk kívül talán nincs is sen­kinek, az Ernő név is egyezett, így hát megnyugodva jöttem vissza várni őt. — De az előbb azt mondtad, hogy ez a karantén-időszak a legnehezebb. S nekem is az lesz. — Nem pontosan így mond­tam. Illetve, ha így mondtam, rosszul mondtam. Nekem nem volt a legnehezebb, de neked az lesz. — Ezt hogy érted? — Én húsz hónapon át, hat­száz napon át remegtem apád életéért. Nem volt kiben és miben megkapaszkodnom. Né­ha két-három hónapig nem jött tőle levél. Levelet mond­tam? Tábori lap, néhány köz­hely-mondattal, melyet, tud­tam, cenzúráztak. A végén már csak nyomtatott lapot kaptam, ha kaptam, a semmit­mondó szöveggel, hogy jól van A tábori postaszámról még csak sejteni se lehetett, hol adták postára. Lehet, hogy a Don táján, lehet, hogy Kijev­­ben, a már régebben megszáll­va tartott területen, lehet hogy valahol Erdélyben, vagy Ma­gyarország más vidékén. Leg­alább olyan sokáig tartott, míg egy ilyen lap onnan ideért, mint most Lóránt Vietnamba írt le­ [22]

Next