Lobogó, 1977. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-21 / 29. szám
NEMES GYÖRGY: 8. — De örülök, Lóri, hogy újra itt vagy közöttünk, Pleskuban. Na, milyen volt a saigoni kirándulás? — Képzelheted, Bandi. Egy francia kórházban eltölteni hat hetet. Senki nem tudott, csak franciául, én meg egy árva szót nem beszélek, nem értek franciául. Kézmutogatás: ez nem a legmodernebb kommunikációs lehetőség. — S jól vagy? Meggyógyultál? — Tökéletesen, gondolom. Legalábbis tünetmentesen. Nemcsak a láz szűnt, meg már réges-rég, a sárga szín is. Azt azért egy tolmács útján megtudtam, hogy ez a hepatitis, amibe beleestem, nem volt nagyon súlyos. Előbb arról volt szó, hogy négy hétig fektetnek, s tömnek, mint egy libát. De jött egy fő főorvos, s kijelentette, hogy a koreai háborúban persze, így csinálták. Akkor ugyanis nagyon széles körű volt a hepatitis. De azóta rájöttek, hogy nincs szükség szigorú fektetésre. Elég sok kaját kaptam, de kis részletekben, gyakran. — S nem viszketsz már? — Az rég elmúlt. — S ha nem volt kivel beszélgetni, mit csináltál? — Bámultam a pókokat a kórterem falán. És gondolkoztam. — Hazagondoltál, persze. — Nem. Többet gondoltam arra, hogy jó volna már itt lenni, Pleskuban, mint arra, hogy mit jelentene hazamenni. Ez ugyanis sokkal közelebbi és reálisabb lehetőség volt. A legtöbbet az foglalkoztatott, meddig fogom bírni a tétlenséget. Régi olvasmányaimat idéztem föl, s megpróbáltam elmondani a saját szavaimmal. Néha hangosan, s csak néztek rám a többiek, akik egy szót se értettek a szövegemből. — Ennyire borzasztó volt? — Nem mondom, hogy borzasztó volt. Bár annak, aki véleményt mond, nem szabad egy hazai kórház felszerelésére és higiéniájára gondolni. Igazi trópusi kórház volt, nagyon kétes higiéniával. Néha letargia fogott el, néha ordítani szerettem volna a tehetetlenségtől, a semmittevéstől, a hőségtől, a bűztől, saját verejtékezésemtől. — S így telt el az egész hat hét? — Nem. Hamarosan sikerült különböző elfoglaltságokat találnom. Barkácsoltam. Csináltam például egy takaros szekrényt. Meg naplót írtam. Meg rendbe hoztam a kórteremben fölfedezett hibákat, meg takarítottam, meg dekorációkat készítettem. — És persze leveleket írtál haza Krisztának. — Igen, de nem többet, mint innen. És természetesen egy szót sem írtam arról, hogy beteg vagyok, és kórházban ápolnak. Nem volt szabad, hogy megtudja, mi van velem. Segíteni úgysem tudott volna. — Te aztán mintaképe lehetsz a fegyelmezett embernek, Lóri. — Katona vagyok, vagy nem? 9. — Jönnek, anyu, vagy lehet hogy már itthon is vannak. — Hallottad, vagy értesítettek? — Telefonon hívott fel egy bajtársa. Sajnos, előbb karanténba mennek. — S ott nincs látogatás, igaz? — Nincs. — Akkor ez a most következő időszak lesz a legnehezebb. — Ez? Féllábon is kibírom. Azt hiszem, két vagy három hétnél nem lesz hosszabb. Mi ez a tíz hónaphoz képest? — Várj csak, Kriszta. A legnehezebb lesz, nekem elhiheted. — Két hét vagy három? Ha tudom, hogy itt van? Hogy biztonságban van ? Felőlem akár egy fél évig is karaténban tarthatják. — Ezt csak hősködésből mondod. Egy szót se hiszek belőle. Most következnek a legnehezebb napok. És éjszakák. Majd gondolj rá, mit mondtam. — Le vagyok sújtva. Mert neked, anyu, mindig igazad van. Csak azért mondod, mert mindenben úgy eligazodsz, vagy azért, mert annak idején aput is karanténban tartották? — Azt hiszem az utóbbiért. Bár ennek éppen harminc éve, s szerencsére már azt hittem, teljesen elfelejtettem. De most, hogy Lóránttal és veled megismétlődik, ha nem is egészen azonos módon, mégis meglehetősen hasonlóan, minden eszembe jutott. — Mesélje anyu, hogy volt akkor? — Apádat tulajdonképpen katonailag alkalmatlannak minősítették. Kisgyerek korában egyszer a búcsúban kiszakította magát az anyja kezéből és a hajóhinta felé rohant. Egy hajóhinta épp akkor lendült a magasba, s jött visszafelé, mikor apád odaért. A lendület ereje leterítette az ötéves kisfiút. A hajóhinta orra, mondhatni, nagyon szerencsésen találta el a fejét. Közvetlenül a bal szemöldökénél. Csak egy hajszálon múlott, hogy nem vesztette el a szeme világát. A kórházban összevarrták a sebet, de kiderült, hogy egy ideg megsérült. Emiatt külön nem tudja lehunyni a bal szemét, csak a kettőt együtt. Mindez a katonai orvosi vizsgálaton derült ki, s ennek megfelelően az, hogy nem tud fegyverrel lőni, célozni. — Érdekes, erről sose beszéltetek. — Sok minden van, amiről az ember nem beszél. Apád mégse kerülte el a behívást. Az apját, Rezső nagyapát még te is ismerted, talán még arra is emlékszel, hogy a szüleivel vándorolt be, s eredetileg Ruggierónak hívták, csak később vette fel a Rezső keresztnevet. — Még most is a számban érzem a fagylaltjainak az ízét. — Meghiszem azt. Gelateria italiana — híres üzlet volt a József körúton. Kandírozott gyümölcs, mandula, mogyoró, kis csokoládédarabok: ezekkel ízesítette Rezső nagypapa a maga készítette fagylaltot. Az olasz származás még nem lett volna baj, hiszen abban az időben a politika olaszbarát volt, pontosabban a Mussoliniféle fasiszta politika csodálója és követője. Nagyobb baj volt Miri nagymamával. Róla tudnod kell, hogy Miriamnak hívták, és zsidó volt. — Én ezt mindig tudtam. Egyszer ő mondta el nekem. — No, apád, hiába lett katonailag alkalmatlan, 1942 tavaszán behívták nem fegyveres szolgálatra, s egy k. m. sz. századdal kivitték a keleti frontra. — Mi volt az a k. m. sz? — Közérdekű vagy kisegítő munkaszolgálat? — nem is tudom. Ide azokat sorozták be, akik valami okból nem voltak alkalmasak fegyveres szolgálatra. Politikai vagy származási okból főként. Most, hogy Lóránt már itthon van, megmondom neked: mikor apádat elvitték, nagyon-nagyon pici volt a remény, hogy még egyszer viszontlátom. Te akkor még nem éltél. Az, hogy apád szakácsnak tanult ki, nagyon sokat jelentett. Talán azért nem pusztult el, mert módja volt ételhez jutni. Jobban, mint a többieknek. De míg odavolt, s ez 42 tavaszától egészen 42 novemberéig, tehát húsz hónapig tartott, mindennap úgy ébredtem föl: lehet, hogy már özvegy vagyok, csak éppen nem tudom. — Ez borzasztó lehetett. — Igen. És látod, elviseltem a bizonytalanságot. Úgyhogy amikor értesítést kaptam, hogy újra Magyarországon van, s Kassára vitték őket karanténba, azonnal fölkaptam magam, és odautaztam. Nem engedtek bea vesztegzártáborba, nem láthattam apádat, csak annyit értem el, hogy ellenőriztem: ott van, valóban szerepel a hazaérkezettek névsorában. Molinár Ernő: Ilyen családi név nem sok van, ilyen neve rajtunk kívül talán nincs is senkinek, az Ernő név is egyezett, így hát megnyugodva jöttem vissza várni őt. — De az előbb azt mondtad, hogy ez a karantén-időszak a legnehezebb. S nekem is az lesz. — Nem pontosan így mondtam. Illetve, ha így mondtam, rosszul mondtam. Nekem nem volt a legnehezebb, de neked az lesz. — Ezt hogy érted? — Én húsz hónapon át, hatszáz napon át remegtem apád életéért. Nem volt kiben és miben megkapaszkodnom. Néha két-három hónapig nem jött tőle levél. Levelet mondtam? Tábori lap, néhány közhely-mondattal, melyet, tudtam, cenzúráztak. A végén már csak nyomtatott lapot kaptam, ha kaptam, a semmitmondó szöveggel, hogy jól van A tábori postaszámról még csak sejteni se lehetett, hol adták postára. Lehet, hogy a Don táján, lehet, hogy Kijevben, a már régebben megszállva tartott területen, lehet hogy valahol Erdélyben, vagy Magyarország más vidékén. Legalább olyan sokáig tartott, míg egy ilyen lap onnan ideért, mint most Lóránt Vietnamba írt le [22]