Lobogó, 1978. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-30 / 13. szám
a IV. SZÁMÚ ÜGYIRAT. Készült a... kerületi rendőrkapitányságon. — Neve? — Bíró György. — Születési helye és ideje? — 19.... június 12. Sárpilis — Anyja neve? — Tóth Rozália. — Foglalkozása? — Az édesanyámé? — Nem, a magáé. — Húsipari szakmunkás. — Lakása? — Budapest. ... kerület, H. utca 7. — Mikor értesült Mann Ágnes haláláról? — Tegnapelőtt. — Hogyan? — Elmentem a munkahelyére, ott mondták. — Miért ment oda? — Nem jött el a megbeszélt találkozóra. — Tegnapelőtt? — Nem, már négy napja. — És miért nem akkor kereste? — Mert hiába beszéltük meg, máskor se jött el mindig. Ha sok vendége volt, inkább a fodrászüzletben maradt. — Ismeri a haláleset körülményeit? — Igen. — A magzatnak maga volt az apja? — Igen. — Tudta, hogy Mann Ágnes nem akarja megtartani gyermekét? — Tudtam. — Miért? — Mert fiatalok voltunk. — A küretről tudott? — Csak arról, hogy a kolléganőjének az ismerőse vállalta: ingyen. — Maga akarta a gyereket? — Igen. — Akkor miért nem beszélte rá Mann Ágnest is?... Miért hallgat? — Mindig az történt, amit ő akart. — Mégis, mit mondott, hogyan képzeli a megszakítást? — Azt mondta, ez az ő dolga. — Előzőleg nem kért pénzt magától ? — Nem, soha. — Mikor megtudta a hírt, mit csinált? — Meg akartam pofozni a barátnőjét, azt a Verát... de a kolléganői közénk ugrottak. Az egyik azt mondta, miattam történt minden. Akkor elsírtam magam, és eljöttem. — Tényleg úgy érzi, hogy felelős Mann Ágnes haláláért? — Nem tudom. — Tegnap este ismeretlen tettes betörte id. Somos Zoltán ... kerület 7. utca 62./a számú házának ablakait. Maga tette? — Igen. — Az üvegeztetés költségeit meg kell fizetnie. Máskor ne HORVÁTH KÁLMÁN: tegyen ilyesmit. Ezzel senkinek nem használ. — Igenis. — Miért nem ment Ágnes orvoshoz? — Nem tudom. — Kérem, írja alá a vallomását, V. számú ügyirat. Készült D. város rendőrkapitányságán. — Nem értem, miért feltételezik, hogy bármi közöm lehet az öcsém piszkos ügyeihez. — Ilyesmit nem feltételezünk. — Akkor miért rendelnek be, miért veszik el a személyazonosságimat, mintha körözött bűnöző lennék? — Mert az a sajnálatos eset az ön rendelőjében történt. Az igazolványából pedig a személyi adatait jegyezzük fel. — Az öcsém Pesten megcsinálta a maga kis ramazuriját, és ezért feleljek én itt az ország másik végében? — A nyomozást segítené. — Mit számít, hogy én mit mondok? Az ügy világos, keresztet lehet vetni rá. — Ízetlen megjegyzés volt. — Elnézést. .. ideges vagyok . .. amióta tudom, ideges vagyok. — Gyújtson rá. — Köszönöm, nem, inkább a magamét. A magyar cigaretták nekem erősek. — Honnan értesült az esetről? — A szüleim felhívtak Budapestről. — Akkor lehetséges, hogy ön többet tud, mint én. — Csak nem akarja azt állítani, hogy ... á, már kifejezni sem tudom a gondolataimat ... Szóval magát is csak telefonon tájékoztatták? — Na látja, közös cipőben sántítunk. — Csakhogy maga a máséban, én pedig a sajátomban. — Pesten arra kíváncsiak, miért nem hozta magával a felszerelését. — A gépemet hoztam. A kisebb eszközökből, csipeszekből, fogókból, vésőkből pedig a kelleténél nagyobb készlettel rendelkezem. Fölösleges holmikat fölöslegesnek tartottam cipelni. — Az öccse érdeklődött az ön hivatása iránt? — A kollégája szó szerint jegyzi a válaszomat? — Igen. — Akkor azt mondom, az öcsém sohasem érdeklődött egyetlen hivatás iránt sem. — Haraggal váltak el? — Nem, csókkal és istenvéreddel. A világot mindketten másképp láttuk, ez volt minden látszólagos ellentét oka. — Csak látszólagos a nézeteltérésük? — Igen. Testvérek vagyunk, és sohasem vettük egymást annyira komolyan, hogy mélyebben elemezzük a másik hibáit. — Mi az oka annak — és ezt szinte magánemberként kérdezem —, hogy ennyire ellentétes életpályát futottak be? Ön megbecsült közéleti személyisége városunknak, az öccse pedig . . . — Értem, mire gondol. Családi körülményeink azonosak voltak, a lehetőségeink is. Azt hiszem, Zoli mindig megelégedett azzal, amit kapott, én pedig szerezni akartam. — Mit tud az öccse baráti társaságáról? — Eléggé eltértünk az injekciós tűimtől. — Arra gondoltam, hogy Pesten testvéri szívességből kezelhette öccse ismerőseinek jogait. — Nem emlékszem, hogy az ő társaságából bárki eljött volna hozzám. Ha igen, akkor sem hivatkozott rá. Egyébként sem dolgozom szívességből. Ezt Zoli is tudta. — A nőismerőseiről mit tudott? — Kérem, fáradt vagyok. Nem akarok olyasmire emlékezni, ami nem tartozik rám. A betegeim várnak, szeretnék végre dolgozni. — Szívesen elvisszük a rendelőjébe. — Köszönöm, inkább taxit fogadok. Nehezen tudnám megmagyarázni a hívatlan kísérőket. — A vallomását azért írja alá... ó, bocsánat, majdnem elfelejtettem, ön milyen kapcsolatban áll a szüleivel? — Nem értem . .. — Haraggal vált el tőlük is? — Anyámmal és apámmal mindig nagyon jól megértettük egymást. Amit elértem, azt saját szorgalmamon kívül nekik köszönhetem. Igazán nagyon szeretjük egymást. — Mikor látta őket legutóbb? — Várjunk csak ... Igen ... Húsvétkor. — De hiszen az csak három hét múlva lesz. — Én a tavalyiról beszélek. VI. számú ügyirat. Készült a . .. kerületi rendőrkapitányságon. — Asszonyom, fogadja részvétemet ... és bocsássa meg, hogy ezekben a nehéz napokban kérdéseimmel zaklatom. — Egyetlen lányom volt, az apja hat éve halt meg, tüdőembóliában . .. Reméltem, hogy több csapás már nem ér. — A kedves férje hol dolgozott? — A vasútnál. Állomásfőnökként. Igaz, rangja szerint főintéző volt, de amikor elhelyezték a főnököt, őt nevezték a helyére. Ideiglenesen. Véglegesítése előtt azonban megbetegedett. De a kollégái mint állomásfőnököt látogatták, és engem is úgy szólítottak, ahogy az illem megkívánta. — Mióta laknak Budapesten? — A férjem halála után költöztünk fel. A szolgálati lakást az új főnök kapta, bennünket a MÁV segített ehhez az otthonhoz. — Megbánta a cserét? — Idáig nem. Ez mégis a főváros, az meg egy kis falucska volt. De mostanában eszembe jut, hogy ha ott maradunk, akkor... — A lánya Pesten tanulta ki a női fodrászatot? — Másodéves tanuló volt, amikor felköltöztünk, ő nem akart fodrász lenni. Az irodalom és a zene sokkal jobban érdekelte. Azt tervezte, hogy egyszer majd művész lesz. — Muzsikus vagy talán író? — Még ő sem tudta pontosan. Egyszer akart a Ki mit tudon indulni, aztán meggondolta magát. Pedig olyan szépen szavalta Radnótit, hogy biztosan felfigyeltek volna rá. — És miért nem indult? — Mert félt. Azzal ijesztgették, protekció kell mindenhová. Meg aztán késve adta be a lapját a kerületi selejtezőre. A zsűri nem engedte indulni .. . Hát aztán én elmentem erre a versenyre. Mondhatom, olyan nő jutott tovább, akinek fogalma sem volt a magyar nyelvről. Hebegett, hápogott, még a nézők is megmosolyogták. Valami szövőlány volt, nem is csodálom, hogy a zsűri őt juttatta tovább. — Mit tudott Ágnes barátairól? — Csak jóravaló, derék emberekkel ismerkedett. Gyakran mondta, mennyivel intelligen OPERÁCN