Lobogó, 1978. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-30 / 13. szám

a IV. SZÁMÚ ÜGYIRAT. Ké­szült a... kerületi rendőrkapi­tányságon. — Neve? — Bíró György. — Születési helye és ideje? — 19.... június 12. Sárpilis — Anyja neve? — Tóth Rozália. — Foglalkozása? — Az édesanyámé? — Nem, a magáé. — Húsipari szakmunkás. — Lakása? — Budapest. ... kerület, H. utca 7. — Mikor értesült Mann Ág­nes haláláról? — Tegnapelőtt. — Hogyan? — Elmentem a munkahe­lyére, ott mondták. — Miért ment oda? — Nem jött el a megbeszélt találkozóra. — Tegnapelőtt? — Nem, már négy napja. — És miért nem akkor ke­reste? — Mert hiába beszéltük meg, máskor se jött el min­dig. Ha sok vendége volt, in­kább a fodrászüzletben ma­radt. — Ismeri a haláleset körül­ményeit? — Igen. — A magzatnak maga volt az apja? — Igen. — Tudta, hogy Mann Ág­nes nem akarja megtartani gyermekét? — Tudtam. — Miért? — Mert fiatalok voltunk. — A küretről tudott? — Csak arról, hogy a kollé­ganőjének az ismerőse vállal­ta: ingyen. — Maga akarta a gyereket? — Igen. — Akkor miért nem beszél­te rá Mann Ágnest is?... Miért hallgat? — Mindig az történt, amit ő akart. — Mégis, mit mondott, ho­gyan képzeli a megszakítást? — Azt mondta, ez az ő dol­ga. — Előzőleg nem kért pénzt magától ? — Nem, soha. — Mikor megtudta a hírt, mit csinált? — Meg akartam pofozni a barátnőjét, azt a Verát... de a kolléganői közénk ugrottak. Az egyik azt mondta, miattam történt minden. Akkor elsír­tam magam, és eljöttem. — Tényleg úgy érzi, hogy felelős Mann Ágnes haláláért? — Nem tudom. — Tegnap este ismeretlen tettes betörte id. Somos Zol­tán ... kerület 7. utca 62./a számú házának ablakait. Ma­ga tette? — Igen. — Az üvegeztetés költségeit meg kell fizetnie. Máskor ne HORVÁTH KÁLMÁN: tegyen ilyesmit. Ezzel senki­nek nem használ. — Igenis. — Miért nem ment Ágnes orvoshoz? — Nem tudom. — Kérem, írja alá a vallo­mását, V. számú ügyirat. Készült D. város rendőrkapitányságán. — Nem értem, miért fel­tételezik, hogy bármi közöm lehet az öcsém piszkos ügyei­hez. — Ilyesmit nem feltétele­zünk. — Akkor miért rendelnek be, miért veszik el a személy­­azonosságimat, mintha körö­zött bűnöző lennék? — Mert az a sajnálatos eset az ön rendelőjében történt. Az igazolványából pedig a szemé­lyi adatait jegyezzük fel. — Az öcsém Pesten megcsi­nálta a maga kis ramazuriját, és ezért feleljek én itt az or­szág másik végében? — A nyomozást segítené. — Mit számít, hogy én mit mondok? Az ügy világos, ke­resztet lehet vetni rá. — Ízetlen megjegyzés volt. — Elnézést­. .. ideges va­gyok . .. amióta tudom, ideges vagyok. — Gyújtson rá. — Köszönöm, nem, inkább a magamét. A magyar ciga­retták nekem erősek. — Honnan értesült az eset­ről? — A szüleim felhívtak Bu­dapestről. — Akkor lehetséges, hogy ön többet tud, mint én. — Csak nem akarja azt ál­lítani, hogy ... á, már kifejez­ni sem tudom a gondolatai­mat ... Szóval magát is csak telefonon tájékoztatták? — Na látja, közös cipőben sántítunk. — Csakhogy maga a másé­ban, én pedig a sajátomban. — Pesten arra kíváncsiak, miért nem hozta magával a felszerelését. — A gépemet hoztam. A ki­sebb eszközökből, csipeszek­ből, fogókból, vésőkből pedig a kelleténél nagyobb készlet­tel rendelkezem. Fölösleges holmikat fölöslegesnek tartot­tam cipelni. — Az öccse érdeklődött az ön hivatása iránt? — A kollégája szó szerint jegyzi a válaszomat? — Igen. — Akkor azt mondom, az öcsém sohasem érdeklődött egyetlen hivatás iránt sem. — Haraggal váltak el? — Nem, csókkal és istenvé­­reddel. A világot mindketten másképp láttuk, ez volt min­den látszólagos ellentét oka. — Csak látszólagos a nézet­­eltérésük? — Igen. Testvérek vagyunk, és­ sohasem vettük egymást annyira komolyan, hogy mé­lyebben elemezzük a másik hibáit. — Mi az oka annak — és ezt szinte magánemberként kérdezem —, hogy ennyire el­lentétes életpályát futottak be? Ön megbecsült közéleti személyisége városunknak, az öccse pedig . . . — Értem, mire gondol. Csa­ládi körülményeink azonosak voltak, a lehetőségeink is. Azt hiszem, Zoli mindig megelé­gedett azzal, amit kapott, én pedig szerezni akartam. — Mit tud az öccse baráti társaságáról? — Eléggé eltértünk az in­jekciós tűimtől. — Arra gondoltam, hogy Pesten testvéri szívességből kezelhette öccse ismerőseinek jogait. — Nem emlékszem, hogy az ő társaságából bárki eljött volna hozzám. Ha igen, akkor sem hivatkozott rá. Egyébként sem dolgozom szívességből. Ezt Zoli is tudta. — A nőismerőseiről mit tu­dott? — Kérem, fáradt vagyok. Nem akarok olyasmire emlé­kezni, ami nem tartozik rám. A betegeim várnak, szeretnék végre dolgozni. — Szívesen elvisszük a ren­delőjébe. — Köszönöm, inkább taxit fogadok. Nehezen tudnám megmagyarázni a hívatlan kí­sérőket. — A vallomását azért írja alá... ó, bocsánat, majdnem elfelejtettem, ön milyen kap­csolatban áll a szüleivel? — Nem értem . .. — Haraggal vált el tőlük is? — Anyámmal és apámmal mindig nagyon jól megértet­tük egymást. Amit elértem, azt saját szorgalmamon kívül nekik köszönhetem. Igazán nagyon szeretjük egymást. — Mikor látta őket leg­utóbb? — Várjunk csak ... Igen ... Húsvétkor. — De hiszen az csak három hét múlva lesz. — Én a tavalyiról beszélek. VI. számú ügyirat. Készült a . .. kerületi rendőrkapitánysá­gon. — Asszonyom, fogadja rész­vétemet ... és bocsássa meg, hogy ezekben a nehéz napok­ban kérdéseimmel zaklatom. — Egyetlen lányom volt, az apja hat éve halt meg, tüdő­embóliában . .. Reméltem, hogy több csapás már nem ér. — A kedves férje hol dol­gozott? — A vasútnál. Állomásfő­nökként. Igaz, rangja szerint főintéző volt, de amikor elhe­lyezték a főnököt, őt nevezték a helyére. Ideiglenesen. Vég­legesítése előtt azonban meg­betegedett. De a kollégái mint állomásfőnököt látogatták, és engem is úgy szólítottak, ahogy az illem megkívánta. — Mióta laknak Budapes­ten? — A férjem halála után költöztünk fel. A szolgálati la­kást az új főnök kapta, ben­nünket a MÁV segített ehhez az otthonhoz. — Megbánta a cserét? — Idáig nem. Ez mégis a főváros, az meg egy kis fa­lucska volt. De mostanában eszembe jut, hogy ha ott ma­radunk, akkor... — A lánya Pesten tanulta ki a női fodrászatot? — Másodéves tanuló volt, amikor felköltöztünk, ő nem akart fodrász lenni. Az iroda­lom és a zene sokkal jobban érdekelte. Azt tervezte, hogy egyszer majd művész lesz. — Muzsikus vagy talán író? — Még ő sem tudta pon­tosan. Egyszer akart a Ki mit tud­on indulni, aztán meggon­dolta magát. Pedig olyan szé­pen szavalta Radnótit, hogy biztosan felfigyeltek volna rá. — És miért nem indult? — Mert félt. Azzal ijeszt­gették, protekció kell minden­hová. Meg aztán késve adta be a lapját a kerületi selejte­zőre. A zsűri nem engedte in­dulni .. . Hát aztán én elmen­tem erre a versenyre. Mond­hatom, olyan nő jutott tovább, akinek fogalma sem volt a magyar nyelvről. Hebegett, hápogott, még a nézők is meg­mosolyogták. Valami szövő­lány volt, nem is csodálom, hogy a zsűri őt juttatta to­vább. — Mit tudott Ágnes bará­tairól? — Csak jóravaló, derék em­berekkel ismerkedett. Gyakran mondta, mennyivel intelligen­ OPERÁCN

Next