Lobogó, 1978. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-25 / 21. szám
hagyva a töprengésre, lecibált a házmesterhez. — Kacskovics bácsi, itt a tolvaj! Ő az! — mutatott rám —, ez romaképű. És most mindjárt telefonáljunk is a rendőrségre... A házmester ősz hajú, görbe kis öregember volt. Ijedtében az egész házban felgyújtotta a villanyokat. S ez némi világosságot gyújtott bennem is. Olyasmit makogtam, hogy az egyik lakót keresem, sürgős ügyben, de hiába csöngettem, még nem jött haza. — És ki az aszentély? Hogy hívják? — nevetett a cukrász. Úgy látszott, már játszani kívánt velem, egerészni. Ha tüstént rendőrt hív, kimarad egy bűnügyi élvezetből. Ezért felszólított, hogy mutassam meg, melyik lakásba akartam benyomulni. Újra fölkapaszkodtunk a második emeletre, elöl én, utánam az óriás s a végén a görbe kis ember. Odafönt a lépcsősorral szemben egy névtáblát pillantottam meg: Lehotov Árpád színművész Lám, ezt a táblát sötét topogásom közben észre sem vettem. — No, rajta! Csöngessen! Kisvártatva álmos nő nyitotta ki a kémlelőablakot. Hálóingben volt. Arcán vastagon fénylett az éjszakai vazelin. — A Szivárvány szerkesztőségétől jöttem — mondtam, a hirtelen támadt ötlet impertinenciájával. A hölgy már begyakorolta, hogy semmin se csodálkozzék. Tessékelő mosollyal nyitott ajtót. — A férjem még a színházban van. De minden pillanatban várom. Addig is fáradjon be, szerkesztő úr ... A behemót cukrász és az öreg kinn maradt a folyosón. Lehotayné azonban gyanútlan volt. Bevezetett a szalonba, elnézést kért, pongyolát kapott magára, likőrt hozott, aprósüteményeket A falakon színházi képek sorakoztak: Peer Gynt, Macduff, Rosinershohn, Clausen tanácsos, Ádám a Tragédiából. Izzasztó percek következtek. Dehogyis válthattam be, hogy a Szivárványt jóformán csak a címlapjáról ismerem. Az utcai standokról, a színésznőkről, akiket a szél mindig ellapozott. Verítékezve gondoltam a pillanatra, amikor Lehotay hazatér... Amikor egyszer csak zaj támadt az előszobában. Kompániazaj, női visongás, nyüzsgés, ricsaj, lábdobogás. Lehotayné föltárta az ajtót, s egy jól megtermett kínai állt odakinn. Lehotay Árpád: Napsárga kulikalap, citrom bőr, spárgabajusz, hosszú selyembugyogó. A színész épp akkor bontakozott ki panyókára vetett télikabátjából S körülötte, cifra kavargásban még hat-nyolc kínai. Mindenféle bőrujjú ingekben, tökfödőkben, buggyos holmikban, fasarukban, csiricsáré kosztümökben, keleti micsodákban. Színészek, színésznők, statiszták, komédiások ... Itt voltak, kiabáltak, dülöngéltek, nevettek. A szomszédos Belvárosi Színházban az Egy bála rizs című darabot játszották. S hogy miképp keveredett ide ez a kosztümös társaság, ilyen magas, farsangos jókedvben? Sohasem tudtam meg. — Hát te ki vagy? — bökött felém Lehotay Árpád. De kinyújtott mutatóujja már valaki mást talált el. A tarka zűrzavar védelmében észrevétlenül kisurrantam a lakásból. Ez volt első és egyetlen találkozásom Lehotay Árpáddal. Odalent utolsó kétforintosomat a házmester markába nyomtam. — Tiszteletem, szerkesztő úr! — mondta mély hajongással Kacskovics. — S én egyszerre olyan könnyűnek éreztem magam, mintha mezítláb vágnék neki az éjszakának. De mi történt Rácz Ilonkával? E történet helyett az ő regényét kellene megírni. Hiszen sorsa izgalmasabb, mint a mi ködös félmúltunk, kalandos barátságaink, egész írói világunk. Hónapok múlva, a Jókai étterem teraszán láttam újra. Nagy, macskaprémes kalapban ült. Arcára egy másik, élettelen arcot festettek. Selyemharisnyás combjait egymásra vetette, de szaporán billegető lába fején mintha a régi, kopott szandált hordta volna. A Váci utca, Rozmaring cukrászda? Hol van ő már attól! Hát nézzék végig rajta. Mit szólok például a kalapjához? Vagy tessék, fogjam meg ezt a púdertartót, ugye milyen nehéz? Színezüst. Egyébként a cukrászné veszettül féltékeny volt az urára, és se szó, se beszéd, fölmondott neki. Még a ruháit is kihajigálta a lépcsőházba. De alanyi baj legyen! Hogy milyen ostoba jószág volt ő még akkor! Egy naiv kis senki, egy romantikus lélek. Engem azonban még szeret. Nem is tudja, miért, az ilyesmit nehéz megmagyarázni, talán az orrom hegyéért. És most már bocsássák meg, mert vár valakit... Csak az utcán jutott eszembe, hogy egy úr a szomszéd asztalnál a füstölgő szivarját forgatta. Évek teltek és visszakerültem Pécsre, meg is feledkeztem Rácz Ilonkáról. Feleségemmel egy esős hajnalon Budapestre utaztunk. Ott állt a peronon, az „Uraik” feliratú ajtó mellett, az esőt nézte. Nem volt az arcán egy leheletnyi szín sem. Testére ráázott a ruha, keblei a nedves vászon alatt fáradtan tündököltek, teste valami erős ecetszagot árasztott. Túlságosan vastag ajka, ahogy beszélt, folyton ráragadt a fogára. Elmondta, hogy most szabadult Kistarcsáról, nyolc hónapot kapott, de ki lehetett bírni, a foglárok jól bántak vele, valósággal dédelgették. Amikor a vonat megállt, Ilonka behúzódott a sarokba. Az állomás kavicsán rendőrök sétáltak. Aztán még hosszabb idő telt el. Hatvankettő nyarán Helsinkibe kerültem. Akkor már időtlen évek óta nem gondoltam Rácz Ilonkára. Mindenféle sorsokat éltünk át, de régi ismerőseink mintha ott maradnának az utolsó találkozás állapotában. Azon a nyáron a helsinki Lilla színház büféjében egy őszülő hajú, sötétlila kosztümös nőt pillantottam meg. Hát persze, hogy ő volt! Éppen perecet ropogtatva állt a tömegben. Morzsákat hullajtott el. Tenyerét az álla alá rakta. Most aztán megörült nekem. „Hát te hogy kerülsz ide?” — kérdezte. — „Én?” Nevettünk. Ilonka elújságolta, hogy egy finn professzorhoz ment feleségül. Később előkerült a profeszszor is. Inkább egy ezüsthajú ékszerészhez hasonlított. Bal szeme, mintha a csippentős nagyító tágította volna ki, nagyobb volt a másiknál. — Emlékszel Pécsre? — kérdezte Ilonka, meghatottam — Volt ott nálatok egy író is. Valami Mándi vagy Bandi vagy Pándi... Nagyon érdekes ember volt. Mondd, mi van vele? KOVÁCSJÓZSEF rajzai