Lobogó, 1978. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-08 / 23. szám
2. Leült. Melle kimerültségtől zihált. De az éles fájdalom tompa sajgásba csendesedett, s ez kimondhatatlanul jó volt. Olyannyira jó, hogy össze tudta szedni a gondolatait. Mindenekelőtt feltekintett a gépre, mely úgy ült romjaiban odafenn a derékba tört bükk hamuszürke törzsén, az ágak kosaras ujjai közt, mint fészkében a gólya. Szerencsénk van — állapította meg —, dupla szerencsénk. Egy, hogy a szikla előtt fogta meg a fa a gépet; kettő: mellső részének pont a közepe ütközött, a központi kezelőpultot érte az ütés, s nem őket, a plexi mögött. Különben: kaput! Úgy látszik, a robbanás is elmarad. A harapós kis lángok kék cápafogai visszahúzódtak. Ártatlan elektromos tűz volt — következtette Balog, s ettől szinte gyermeki kedvre derült. — Hadd lám, mi maradt belőled? — vette szemügyre a gép után emberét. Derekas technikus szemében még mindig ott ködlött a rémület, bal karját nem tudta emelni. — Csak a karod. Angyalian megúsztad. Derekas ajka remegni kezdett, szeméből könnyek peregtek. Balog János elkedvetlenedett. — Mit bőgsz? Nem te vagy a hibás, ne félj! Az volt az ingerült szavában, hogy nem tesz úgy, mint egyesek, akik ha baj van, igyekeznek kibújni és másokra kenni a hibát. Ő is kenhetné a szerelőkre, vagy bárkire. Ki tudja azt már kimutatni, hogy az önműködő rádió-magasságmérő miért nem jelezte a veszélyes magasságot, midőn a felhőben áttért a műszerezésre? Semmit sem lehet már kimutatni, darabokra tört minden. Mégsem gondolt arra, hogy másra vagy másokra hárítsa a felelősséget. Kereste inkább, talán kicsit erőszakoltan is, a maga felelősségét, s amikor megtalálta, hosszas töprengés után a „ biztonságos magasság” kiszámításánál elkövetett pontatlanságát, úgyszólván megkönnyebbült. Egyedül ő a felelős! És belekeverni senkit sem enged, őmiatta ne szenvedjen más. Azt is szégyellte már, hogy volt olyan pillanat, amikor arra a gyerekjátékra tekintett vádlón, mintha az lenne az oka mindennek, fellazítója a kemény fegyelemnek, mely egy katonai helikopter fedélzetén mindenekelőtt való, s elvonója — akár pillanatra csak — az éber figyelemnek, minek eredményeképp bekövetkezett volna a baj. Nagyon is gyorsan elhessegette a gondolatot. Semmi köze az egészhez! És a technikusát sem fogja semmibe belemártani. Menjen csak haza nyugodtan a kisfiához. SZEBERÉNYI LEHEL: nincsen zöld ág nélkül meg a feleségéhez, legyen karácsonya. Ez az ő ügye és senki másé. A jövőjét, azt egy kicsit sajnálta, de végül is úgy gondolta, munkát azt mindig kap. Engesztelő pillantását tehát technikusára, erre a derék családapára emelte. Szemében felfénylett némi derű is, ajkán némi tréfaszó. — Egy kis kényszerleszállással, de karácsonyra hazaérsz, ne búsulj... Persze, ha nem ülünk itt egy helyben. Márpedig én aligha tehetek mást. — Elgyönyörködött a jobb lábában, a kifordult bokájában, mely most már nem letyegett, de vaskos kékre dagadt; elmerengett a bal lába fölött, hol törött sípcsontja sátorrúdként peckelte fel a bőre ponyváját. — Nem kételkedem benne — folytatta meditációját —, hogy keresnek, de mire ránk találnak ezen a zord vidéken, betemet a hó, és kicsontoznak a keselyűk. Vagy itt nincsenek keselyűk? Mindegy, simán is itt döglünk ... Nincs más hátra, egy komám, lábaid épek, elsétálsz a legközelebbi emberlakta helyre, s hozol segítséget. A technikus még mindig reszketett, úgy tetszett, sokkos némaságba verten. Balog pedig így szólt magához: „Szokatlanul bőbeszédű vagyok. Ugyan, minek a palástolására?” Nem volt nehéz felfedeznie a szíve mélyén a szorongást. Noha még négy óra sem lehetett (órája tönkrement), közeledett a szürkület. Az erdők zúzmarás ágrengetegeivel kezdtek már belemerülni. A közeli hegyek lassan egybemosódtak a távoliakkal, s a hófoltok körvonalai is elbizonytalanodtak a füves oldalakon, a mélyedésekben. Nincs félelmetesebb a decemberi szürkületnél egy ismeretlen erdő közepén. Balog csontjait máris jeges nyirok kezdte átjárni, ujjai a kesztyűben is dermedeztek, mínusz tíz fokot sejtett, noha akkoriban a hőmérők mindenfelé fagypont körüli hőmérsékleteket mutattak, s a rádió sem jelzett sehol mínusz négy foknál hidegebbet. Balog nagyon fázott. Feje fölött sötét sziklaalakzatok hallgattak, mintha a csendet, mely hurokként nyaka köré tekeredett, ők lehelnek az elhagyott tájra. Lába alatt a meredek lejtő, a zúzmarától fehér csontvázfákkal, a homály ismeretlen mélységébe veszett. Belevájta szinte szemét a szürke messzeségbe, hogy valami kis reménység jelét kikaparja belőle emberi életnyomnak. — Lehetetlen — szólott némaságba süppedt társához —, hogy ne lenne itt közel egy emberlakta hely, egy ilyen kis országban. S kutatta konokul, mint egy rögeszme eszelőse, a szürkület sűrűsödő szövedékét. — Nézd csak, ott fénypontok . ..Derekas arra nézett, s végre megszólalt: — Nem látom. — Füst is száll az égre!... Biztos, hogy füst. — Fel akart ugrani, de visszaesett. Fogát morzsolta csak fájdalmában. — A kutyaúristenit... Pajtás, indulj... arrafelé... Míg be nem sötétedik. Egy kilométerre sincs. De legfeljebb kettő... Látod azt a vastag fát? A bokortól idébb, ahol az a nagy hófolt van. Arra. Derekas, mint ki felettese parancsát vakon veszi, gondolkodás nélkül felszökkent, de oly hirtelen, hogy az már gyanúsan fura volt. Meg is tántorodott kissé, de aztán megállt a talpán. Célba vette a nagy fát és megindult felé. Mereven, mint a vakok. De aztán nem tudott irányt tartani. Balog nézte, mit csinál ez? Előbb jobbra tért ki, aztán balra vitte a lába, majd megint jobbfelé imbolygott el, mint az autó, melynek kormánya fölött elvesztették az uralmat, s az út egyik széléről a másikra vágódik, onnan megint vissza, majd a végén az árokparton leül. Így tottyant le Derekas, teljes kimerültségében, a nagy fától kicsit odébb, a hófol partján egy füves zsombolyra. Két tenyerébe fogta a fejét. — Szédülök — nyöszörögte. — Hányingerem van. Balog úgy érezte, mindennek vége. Derekas se mehet segítségért. Egy kis kartörése van — gondolta még az imént, s lám, úgy lehet, komolyabb a sérülése, az övénél is. Kívül semmi, belül annál rohadtabb. Meglehet, mozdulnia se szabadna. Egy súlyos agyrázkódással semmiképp. Mindez átrebbent az agyán. Most már csak az emberére gondolt, s nem tudott okosat, mit kellene tenni. — Maradj ott — mondta végül —, ne mozdulj onnan. Megpróbálta fenekén csúszva eljutni a nagy fához. Hogy fájdalmát legyűrje, fogait csaknem porrá őrölte, s erősen a fára gondolt, mintha a világon nem lenne fontosabb, mint hogy évei számát megközelítő pontossággal eldöntse. Mikor tenyerével a fa hűvös kérgét megérintette, alig hitte, hogy odaért. Csak pihegett, hátát nekidöntve. „Mennyit tehettem meg? — kérdezte magától. — „Tizenöt, húsz métert ... ?” A fától odaszólt Derekasnak. — Megvagy? — Miért szálltunk le? — nyöszörgött a technikus. — Miért nem indulunk? Balog torkán elszorult a pihegve kapkodott levegő. — Tudsz követni? Derekas bólintásfélével felelt. Igen-igen bizonytalan felelet volt. — Ki kell jutnunk innen . . . akárhogyan is. — De ezt inkább maga elé mormolta csak Balog. Derekas Mihály alig fogott fel belőle valamit. S valójában Balog se hitelezett sok bizalmat a saját szavának. Nézzük — biztatta munkára agyát annak ellenére, s hozzáfogott, hogy a lehetetlenen rést keressen. Mindenekelőtt ez így nem jó. Vagyis, lábbal előre. A törésnél óhatatlanul nyomódik, ahogyan tolja előre a lábát. „Fordítva kell. Magam után húzni.” Nekilátott. Előrehajolt, hogy aztán a lábát térdei segítségével hátrafelé kirakja, kitűrje mintegy maga alól, s így mindjárt hasonfekvő helyzetbe kerüljön, fejjel lefelé, a meredek lejtő iránt. Nem ment. Ahogy előrehajolt, hangtalan felordított. Ajka hasát véresre harapva mégis erőltette. De még a térdét is megpróbálta kifordítani, hogy egyetlen lendületből hátralökje a lábát. Maga se tudta, hogy felsikí-