Lobogó, 1978. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1978-08-03 / 31. szám

Hetekig voltak együtt. Az éj­szakákat egy elhagyatott, kor­­hadozó deszkaalkotmányban töltötték, amely az elmosódott feliratok szerint valamikor gyümölcsösbódé volt. Nyurga Dán fedezte fel szokott kóbor­lásai egyikén, és most, nyáron, amikor már nagyon elege volt az otthoni levegőből, rögtön erre gondolt. Az ötlet a töb­bieknek is tetszett. Jézus és Nagyfiú könnyedén leverték az időrágta, rozsdás lakatot, majd a lányokkal együtt neki­láttak, hogy némileg kitakarít­sanak. A szerteszét heverő, használhatatlan gyümölcsös­ládákat, rekeszeket, ócska deszkahulladékokat halomba dobálták, s Nyurga Dán taná­csára a két lány, Figura és Pompádus­ nagy csomó füvet szedett össze. Ebből meg job­bára már foszladozó zsákokból csináltak közös fekhelyet a padlón, amit nylonnal és az otthonról hozott pokrócokkal terítettek le. Ezzel a Fekete Rózsák beköltöztek. Ettől kezdve állandóan ott lehetett látni őket a környé­ken, bizonytalan mintájú, tar­ka ingükben és elnyűtt, fakó farmerükben. Naphosszat he­­verésztek a gyepen, vagy egy csomóba verődve kószáltak a sétányokon és a szomszéd ut­cákban. Délelőttönként legtöbbször csak négyen voltak. Jézus egy erőmű-felszereléseket gyártó üzembe járt dolgozni, hajnal­ban ment el, de három körül mindig pontosan megérkezett, mintha csak hazajönne. Aztán hirtelen feloszlott a galeri. Van, aki azt mondja, azért, mert kezdtek túlságosan hűvösek lenni az éjszakák. NYURGA DÁN: Persze, úgy is fel lehet fogni, hogy link, nyavalyás kis fic­kók vagyunk, akik egy nagy, éjjel-nappal nyitva tartó szó­rakozóhelynek tekintjük a vi­lágot. Fejünkre olvassák, hogy ócska ruhában járunk, hogy imádjuk a beatzenét, hogy ke­ressük az „örömöket”, és nagy hűhót csapnak abból, hogy nem szégyelljük a szexualitást. Úgy néznek ránk, mintha leg­alábbis a rendőrségi hírekben szerepelnénk. Manapság bátorság kell ah­hoz, ha az ember más akar lenni, mint az átlag. A meg­szokás parancsol, a hagyomá­nyok szentek és kikezdhetetle­­nek. Ma a kispolgárság, a nyá­­ladzó konformizmus van di­vatban, mert ez a legkifizető­dőbb magatartás, manapság az eltartó nadrág a divat, a tele­spejz, az egoizmus, a lihegés az ötvenforintos fizetésemelé­sért, meg ilyesmi. Nézem az apámat, fogadok, hogy a vé­cén ülve vagy az ügyeletes szeretője ágyában sem tud másra gondolni, csak a saját maga érvényesülésére. És köz­ben szép csendesen elrohad benne az emberi önérzet. Bent. PINTÉR TAMÁS A Nagyfiú és­­ a többiek a hivatalban szépen, hiba nél­kül fel tudja mondani a lec­két, otthon pedig azt próbálja a fejembe verni, hogy nem él meg az ember, ha ugrál, nem ugrálni, nem pofázni, mondja, magadban gondolhatsz, amit akarsz, és elégedetten nyalo­gatja a szája szélét, és büsz­kén néz körül, hogy lám, mire is vitte . . . Futkározik a háta­mon a hideg az ilyen boldog­ságtól. Az örökös hajtásban megőszült, idegcsillapítókon élő, lerobbant kis pasasok az­zal áltatják magukat, hogy el­értek valamit, és törvényt akarnak csinálni a saját élet­módjukból, aminek az a lé­nyege, hogy ha előre akarsz jutni, hason csúszva kell mász­kálnod a konvenciók, a szo­kások, a kis- és nagyfőnökök meg az erkölcsi paragrafusok előtt. Én az érzelmekben hiszek, azt mondom, hogy a jelenben kell élni, meg kell keresni a világban a lehető legkelleme­sebb, szélvédett kis sarkot, ahová nem hallatszik el az un­dorító tülekedés lármája. „ ... ha a huszadik századi em­ber sorsa az, hogy serdülő ko­rától fogva az idő előtti meg­­öregedésig a halállal éljen együtt — írja Norman Mailer egy hippi-tanulmányában —, akkor az egyetlen életben tar­tó válasz: elfogadni a halál fel­tételeit, s mint állandóan fe­nyegető veszéllyel élni együtt a halállal, kiszakadni a társa­dalomból, gyökértelenül élni, felfedező útra indulni az én lázadó ösztöneinek feltérképez­­hetetlen birodalmába.” Itt van, olvassa Százszor is elgon­dolkodtam már ezen. Szerin­tem ez a lényeg. Amikor együtt laktunk a bó­déban, sokat beszélgettünk ar­ról, hogy miért is vagyunk kü­lönbek, mint a szokványos ga­lerik, amelyeket csak az ösz­­tönösség hoz létre és a csorda­szellem tart együtt. Az volt a nagyszerű, hogy már az első pillanattól kezdve ragyogóan megértettük egymást. Megpró­báltunk közösségben élni. Igye­keztünk tisztelni és igen: sze­retni egymást és másokat anél­kül, hogy bármibe is beleszól­nánk. A szeretet ma elavult foga­lom, mint a bajuszkötő, a fa­eke vagy a lóvasút. Az embe­rek nevetnek rajta, mintha va­lami jó viccet hallanának. A hippinek ez a vallása. És nem ő az, aki nem tartja be a já­tékszabályokat. FIGURA: Úgy lett volna normális, hogy Pompadur meg én barátnők legyünk. De ilyesmiről Pompa­­durral szó sem lehetett. Kez­dettől fogva irigykedett rám, mert velem jobban barátkoz­tak a fiúk. Aztán ott volt az, hogy lenézett, mivel csak ipari tanuló vagyok. Nagyon fenn tudta hordani az orrát, mintha ő fújná a passzátszelet. Mint egy úrilány, még azt is kikö­tötte, hogy az ő holmijának külön helyet adjunk a polcon. A fiúk ugyanis felszereltek egy széles deszkát a falra, amelyet raktárnak neveztünk ki, és ahol a holmikat tartottuk. Nyurga Dán könyveit, pulóve­reket, kombinékat, cigarettás­dobozokat, ezt-azt, ami adó­dott. Mindenkinek jó volt úgy, ahogy volt, csak Pompadur rendelkezett állandóan Én azt gondoltam, ha már ketten vagyunk lányok, akkor a mi dolgunk a bevásárlás. De ebből is kihúzta magát. Ezért inkább egyedül mentem, vagy néha Jézussal A végén már minden eladót ismertem. A zöldségesbolt vezetőjénél any­­nyira jó voltam, hogy rendsze­rint adott valamit ingyen, hol egy kis paprikát, hol meg pa­radicsomot, retket vagy diny­­nvét. Ha akartam volna, az egész üzletet nekem adja. Így legalább egy kis vitaminhoz jutottunk. Egyszer egyedül mentem vá­sárolni, éppen jöttem vissza­felé, amikor, mintha az égből pottyant volna, ott termett egy rendőr. Azt kérdezte, hogy mi van a jelvényemre írva. Vala­mi a háború ellen, feleltem, nem tudok angolul. Make love not war, ez volt a jelvényen, ami annyit tesz, hogy szeret­kezz, ne háborúzz. Bekísért az őrszobára, ahol rengeteget kel­lett várnom, mondtam is, hogy ha még sokáig vacakolnak, összemegy a tej. Végre előke­rült egy tiszt, az egy teljes órán keresztül nyaggatott, hogy hol vagyok ipari tanuló, kikkel ba­rátkozom, mi a véleményem a háborúról, meg hasonlók. Rész­letesen el kellett mesélnem az egész önéletrajzomat, ami elég sokáig tartott, már azt hittem, soha nem érek a végére, de a tisztet nagyon érdekelte, úgy figyelt, mintha ennél izgalma­sabb sztorit még életében nem hallott volna. Azt mondta, job­ban tenném, ha a tanköny­veimmel foglalkoznék, ahe­lyett, hogy ilyen hülye jelvény­­nyel a mellemen kószálok. Amikor a többieknek elme­séltem, Pompadur gúnyosan vihogott, ez még azt sem tudja, mi van a jelvényére írva, mondta, persze, hogy kis dili­nósnak nézik azt, aki csak úgy visel egy jelvényt, de halvány sejtelme sincs róla, mi a szö­vege, mert persze nem tud an­golul egy szót sem, honnan is tudna, a nasikat nem tanítják meg ilyesmire. Pedig tudtam, mit jelent, de az volt a hely­zet, hogy az a szó, hogy sze­retkezz, nem jutott eszembe, másképp meg nem akartam mondani. A jelvényt elvették, de nem számít, van azonkívül még egy csomó: Mir is ois warsent, Hippy potver, Dont work sleep, meg mások. Mindegyikről tu­dom, mit jelent. JÉZUS: Nekem Dán szólt egy nap, hogy el akar menni otthonról. Azt mondta, most már egy percig sem bírja ki tovább. Lent volt a kocsinál, azt mos­ta, amikor én arra mentem. Vajszínű Taunusuk van. Dán apja hozta külföldről, amikor sokáig kiküldetésben volt. Hal­lottam, hogy addig ügyeske­dett, míg sikerült lesírnia a vámot. Az egyik menő segíti a másikat. Szóval, Nyurga Dán egészen felvillanyozott azzal a bódé­val. Arról beszélt, hogy milyen pazarul lehetne ott élni, körös­körül fák vannak meg bokrok és fű, és hogy egészen szaba­dok lehetnénk. Kimentünk a bódéhoz, és minden olyan volt, ahogy Dán leírta SZŐNYI GYULA­ rajza 22

Next