Lobogó, 1978. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-26 / 43. szám
GALAMBOS LAJOS: Ne használjuk a férfi nevét, csak ahogyan a fiúkat szólítják otthon: Misu, így nevezzük. Az pedig már szólás volt közöttünk: Húzzunk nyilat, Misu! A népmesék hősei is nyilat húztak, s amerre leszálltak, arra indultak szerencsét próbálni. Ma legelőbb a nyilunkat a földosztáskor húztuk ki, apáinkkal és minden szegény emberrel együtt. Váci Mihály előbb, Ceglédnek fia volt: „drága szép ügyhöz szegődött, hű cseléd”, aki kamaszkorában már a tanítók eljegyzett sorsát álmodta. Rokonsága egy vármegyét tesz ki. Mind cseléd volt, mind szegény ember. Nem mintha egyedüli eset lenne ez, vagy valami dicsőség, de külön kötelesség. A tirpákok közül jött, a szenvedők közül. Egyik ősének vallomását olvastam a nyíregyházi levéltárban. A latin nyelvű vallatási jegyzőkönyvben egyszer csak felbukkan gyönyörűen egy magyar mondat: „Nem bánom én, ha úgy jön már a kuruc, mint a fűszál.” Deresre húzták ezért a hőst. Misu apja fékező volt a MÁV-nál Egyszer, nagy télben a hó az egész vonatot betemette. Három napig tartott, míg kiásták őket. Forralt borral melengették a fagyottakat. Aztán a hirtelen tűz Váci bácsi jobb oldalát megbénította. A portán dolgozott azontúl. ANYJA: Mihály nem volt hatéves még, mikor iskolába ment. Decemberben töltötte volna be a hat évet, és elment iskolába. Meg kellett neki venni a táskát, könyvet, mindent, mert a többi gyerek ment az utcából, hát ő is megyen. Közben elmentem a tanító bácsihoz, hogy nagyon készül a gyerek, most mit csináljak vele. Hát, azt mondja, hadd jöjjön, majd beültetem a szamárpadba, és majd megszökik az. Én aztán nyugodt voltam, hát majd meg fog szökni, majd megjön az esze annak a gyereknek, hogy még nem tanköteles, nem kell neki menni. De mikor az én drága gyermekem mindennap járt, a világért nem maradt volna itthon, akkor kétségbe voltam esve, hogy jaj istenem, most mi lesz? Most elvégzi az elsőt és jövőre megint az elsőt kell neki járni. Nagyon emésztettem magam egész évben. Majd mikor a vizsga volt, akkor minden gyereket szólítottak, őt nem. Kérdezi a vizsgabiztos: az a gyerek miért nem felel? Mondja a tanító, hogy nincs beírva. Azt mondja: azért próbáljuk meg csak. Kihívták a táblához. Feleltették, mindenre tudott felelni, még verset is mondott. És akkor a vizsgabiztos felkapta, ölébe vette és azt mondta: ne félj kicsi, te nem fogsz megbukni. Ő meg ránézett, azt mondja, miért buknék én meg? Hát én tudok, én tanultam. Kérdezi tőle a vizsgabiztos: és miért jöttél te iskolába, hát neked még nem kellett volna jönni. Azért, mert apukám beteg, anyukám nagyon sokat dolgozik, és én hamar akarok pénzt keresni. Még első osztályos volt, amikor a nagynénje hozott neki Rózsa Sándorról egy ponyvaregényt: előbb elmesélte neki, ő aztán abból a betűket rakta össze és olvasta, végtelenül böngészte. Mindig írt, gyermekkorától kezdve. Kisebb verseket, hosszabbakat végigolvasta, összegyűrte, eldobta, aztán áthúzta, igazgatta; akkor rajzolt, festett. Lombfűrész deszkából csinált egy ilyen 80 X 80-as deszkát és arra százhúsz lovat kiscsikóval; öt centiseket és azokat különböző színekben kifestette, ahhoz csinált karámot. Csikósoknak kunyhót. Mindent. Mindent. Megtanultam én sárban, porban emelgetni a lábat. Ó, mesebeli bocskorom van, hogy a világnak nekivágjak. (MESEBELI BOCSKORBAN) VÁCI MIHÁLY: Első tanítóm, Csaba Sándor bácsi, aki beszéd- és értelemgyakorlat órákon úgy szólt hozzám, hogy belém ültette a sóvárgást a tudásra. Deményfalvy tanító úr, aki osztálykönyvtárat gyűjtött, és aki az első könyveket a kezembe adta, aki már harmadik elemista koromban megtanított olvasni, olvasóvá és könyvtárlátogatóvá lenni. Kiss Lajos bácsi, a néprajzos s tudós, a népet szerető, a szülőföldünket igazán szerető — noha nem innen származó ember — aki kb. három évtizeden át járta a szabolcsi falvakat, a Tiszahátat, gyűjtötte a népmeséket, legendákat és soksok könyvet írt. Kiss Lajos bácsi, aki tulajdonképpen megtanított engem arra, hogy a népi munka eszközeit művészetként tiszteljem, úgy tudott beszélni a szegény emberrel, ahogy csak Tömörkénynél, Móricz Zsigmondnál olvastam. Az állomások homlokáról dereng tántorgó kis faluk neve. Emlékszel rájuk, míg a tájról utánad int tornyuk sebzett hegye? (FALVAK KÖZÖTT) VÁCI MIHÁLY: Néhány hete kaptam meg a tanítói diplomámat. Ostoba és szemtelen álmaim voltak arról, hogy a Képzőművészeti Főiskolára megyek, vagy a Szegedi Tanárképzőbe, de amikor ezekről makogtam valamit apámnak a kapu támasztódorongjánál, ő csak csendesen, bocsánatkérően ennyit mondott, nem is nekem, hanem a dáliáknak: — Kilencven pengő a havi fizetésem. Menj el egy esztendőre legalább ki a tanyára, szerezz magadnak egy ruhára valót, így kerültem ki a II. Manda bokori tanyára tanítónak. Egykori kosztadóim Pristyákék voltak. PRISTYÁK BÁCSI: Mi még a boltban dolgoztunk, mikor jött az országúton egy vasutasember. Vasutasruhában felöltözve. Kimegyek a bolt elé. Megállt a vasutasember az úton, olyan húsz méter távolságban voltunk egymástól. Kérdezi tőlem: — Az iskolát, a kettes Manda bokori iskolát keresem, mutassam meg neki, hogy hol van. Mivel lombos levelek voltak a fán, nem látta ő, hogy hol az iskola. Mondtam neki, hogy itt 150 méterre van mindjárt, ahol a magas nyárfa van, az az iskoláé. Oda tessék elmenni. Ő aztán el is ment Mikor jött visszafelé, bejött a boltba; azt mondja nekem, tetszik tudni, miért kerestem meg az iskolát, a fiam idején tanítónak. Egyszer vagy három, négy, vagy öt nap múlva, mikor Lőrek bácsi, a szomszédunk már el is ment Váci Miskának, a tanítónak holmijáért taligán, egy lovas taligával — akkor nem volt köves út, mint most —, megpakolták akkor ők a taligát ottan. Az az egy ló a sáron alig bírta húzni. Mondták is, hogy mindketten nyomták a taligát, Váci Miska, a tanító, meg Lőrek bácsi, hogy ide tudjanak érni. El is értek ők ide. Öröm volt, tanítónk van így meg amúgy. Eljött ő is ide. Úgy, hogy aztán említésbe hozta azt is, hogy valahol kosztolódni kéne neki, mert ugye száraz koszton ő nem bírta sokáig. Hát mindjárt a feleségem mondja, megteszi azt, hogy jöhet ide kosztolódni. Ez úgy is ment, meg is volt. Aztán az egyik szülő azt mondta, jobb lesz, ha sorkoszton lesz, de ez nem váll be. VÁCI MIHÁLY: Nem pad szerint, hanem tanyák szerint voltak a sorosok. A gyerekek tudták, milyen sorban laknak egymásután a dűlőutak mentén, így aztán ők vitatták meg és döntötték el, hogy ki hoz nekem holnap ebédet. A gyerekek tárgyaltak, kiabáltak, érezték, hogy fontos ügyben részesek. Én meg álltam fölöttük, vártam. Nem szégyelltem magam. Rosszabb volt ez annál. Hiszen jót akart mindenki, csak eltűrni volt nehéz. Egyszer Kanalasné hozott ebédet. Cigányasszony volt. Alig több harminc-harmincöt évesnél, de már nyolc gyermek anyja. Majd minden osztályba járt egy Kanalas. A férje, teknővájó cigány, vásárokon fakanalakat árult. Ezért hívták Kanalasnak. Földputriban laktak. Ha rákerült a sor — megtudtam — ő is, meg a többi szegény is kölcsönkértek rendes tányért, kanalat, szalvétát, kosarat. Tisztán hozták az ebédet. Kanalasné is tisztán jött. Félénken. Bekopogott. Alig mert köszönni. Néztem és nem tudtam mit szólni. A kosárban étel párolgott, abban volt a húsleves, benne a tyúk egy darabban. Mellette kenyér meg egy alma. Kanalasné próbált kínálni. Szégyelltem magam, mert Kanalasné otthonára gondoltam. Nyomasztó szegénységükre. — Jól van Kanalasné, majd később. Menjen csak, az edényt hazaküldöm. Kanalasné nem szólt semmit, csak lassan elment. DR. ARATÓ FERENC: A Mandán 89 gyereket tanított. Nyolc tanrendszer szerint 20 —20 perces időbeosztással. A 89 gyerek egy egész had a fiatal tanító számára, akivel a szó szoros értelmében szemben álltak. Ahány, annyi érdeklődés, tudásszint és gondolatvilág. Ezek a tanyai gyerekek, jobban, mint a falusiak, magukkal hozták a családi munkamegosztás, a kisebb testvérre való vigyázás. DOKUMENTUMOK VÁCI MIHÁLY GYERMEKKORÁRÓL ÉS IFJÚSÁGÁRÓL | 22 |