Lobogó, 1978. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-07 / 49. szám
I István királyunk az új hit törvényei közé karámozta népét, hogy megmaradjon. Kilenc századdal későbbi pásztora, a mi méltóságos apátunk pedig vasakarattal erősítgette a láthatatlan erődítmény sáncait, nehogy egyetlen ruha is a még mindig jelenlevő pogányság berkeibe bitangolhasson. Hiszen példa is akadt reá elegendő. Bő tíz esztendeje százak sorakoztak a vérszínű zászlók alá. A keréknyikorgató kubikosság nemcsak a szerszámait, bográcsát, testi himihumiját rejtette a talicskára hajtogatott suba alá, hanem a tiltott könyveket, irományokat is. S bár a börtönökből szabadult leveleseket csendőr kísérte a vasárnapi misére, bizony kényszerű megtérésüket nem vette sauli lélekfordulásszámba senki. Volt tehát miért apostolkodnia apát urunknak, hol vaskesztyűvel, mint a keresztes lovagok, Loyola-fiak módjára ékesszólóan máskor, s néha játszi csalafintasággal is, a hiszékenység éjszakájában, ahogy a ravasz a kertek alá nesztelenkedik. Legalább minden második ház ajtajára keresztre feszített nagy-magyarországos bádogtáblácska került, kerek pengőért, teljes felnőttnapszámért. Az új és régi tanyai iskolák toldásába kápolnák születtek önkéntes közmunkával, a túlvilági ígéretekkel megnyitott keszeg pénztárcák fenekéről. Népkörök létesültek. Zászlót bontott a Katolikus Legényegylet, a Mária-leányok serege, sőt hamarosan megjelentek Lord Baden-Powelldtromos búrkalapjai is, hogy a frissen nyílt Szent Imre Polgári Fiúiskolát európai színvonalra emeljék. S nem egészen ingyen. Jó néhányszor belésántult az aparendűek száján a második mózesi parancsolat (Istennek nevét hiába ne vegyed!), mivel egy cserkészkalap bő heti, a teljes felszerelés majd havi kétkezi bérbe került, és melyik édesanya viselte volna el, hogy az ő reménysége kisebb árvalányhajat lengedeztessen, mint a másé?! Legalábbis azok közül, akik az új iskolába íratták a fiukat. Nagy üggyel-bajjal nekem is összekerült a risztung. Csak a khakiszín rövidnadrágot pótoltuk hamuszürke cérnacájggal, a sárga szegesbakancsot zsíros csizmával, s mindössze egy tanév alatt hordoztam érte két dűlőhosszú tanyalakónak a boltból valót, néha úgy felmálházva, mint a Vak Miska csengős szamara. Pedig még az öles mogyorófaboz nem is tartozott hozzá, mert azt a ligetből vágtam, sem az árvaleánycsokréta, amiért álló vasárnap hajladoztam a Tóniszálláspusztán. No, és a cserkészet lényegét kellett elfogadtatnom otthon, a családi asztal parlamentjével, melynek főhelyén TÍMÁR MÁTÉ úgy trónolt édesapám, akár Géza fejedelem megigazulása előtt. Mit teszen az, hogy cserkész ? Hát olyan fürkésző, barangoló, kiránduló fiatalt, aki többedmagával, rajokba, szakaszokba szövetkezik. Tisztességes embergyereke nem ér rá ilyesmire. Ki fundálta ki? Egy angol lord, katonavezér, a mafekingi győztes, aki az ellenséges búrok hadállásait lesette ki szemfüles gyerekekkel. Akkor ez alávaló spionság, kötél jár érte! De hát: „A cserkész szereti a természetet, jó az állatokhoz, kíméli a növendéket.” Szereti, nem szereti, kapáljon hajnaltól alkonyatig, ha hétágra süt a nap, majd megunja. Az állatok után élünk, vigyázni kell reájuk, becsülni, oltalmazni, kímélve regulázni. Ide sem kell új paragrafus. A parajt, gyomot pedig ne kímélje senki. Úri furfang ez az egész, hogy a nyomorult ne lássa tőle a haját Inkább azon nyüstölnéd a fejed, hogy valamit érő ember cseperedjen belőled. Bizony gyatrának bizonyult érvelésem, s végezetül is a főpásztori dalmatika alá menekültem. De hát az apát úr áldotta meg a zászlójukat, melyen Szent Alajos képmása díszült, és példává is prédikálta ! Édesapám a saját értelme nyomán hitt, sose volt papszolga, kirakati kegyes, de ezen azért fejével terhelte az öklét. Polgáriba adtak, hogy lelépjek a földre, az otthonmaradottak javára, soros leszen a gimnázium is, ha megéljük, s mindez ingadozó délibáb az apát úr gyámolítása nélkül. Kár lenne tehát ingerelni, ha már ilyen haszontalanságok rajzanak is a fejében. De azért végezésbe mondta, hogy az öregeknek, reászorulóknak ne azért segítsek, mert nagykalapot hordok — az tisztesség, becsület dolga hajdanfővel, mezítláb is, és egyáltalán viselni is csak akkor koptassam, ha elkerülhetetlen, mert szégyenlené, ha tébolydás szabadságosnak vagy csepűrágónak néznének. S mindezekhez jobb is, ha elhallgatom, amit paraszti rendű testvéreim csúfondároskodtak reám. Célba vették főcserkészünk, Gróf Teleki Pál rövidnadrágos, szőrös, csontbogos térdeit, az ingyenélő mihasznaságot, iskolázták a tehenet, ha legeltetni vezettem: „Jól viselkedj, Borcsa, liliomos cserkész fogja a köteled!” Sőt, egyszer döglött csirkét varrtak az árvalányhajam mellé, amit csak odabent a faluban, a járókelők kacagása nyomán fedeztem fel. S hogy ez a felülről irányított figyelemelterelés, a valóság ellen való érzéstelenítés mégsem lett számomra haszontalan — még annyi csúfság árán sem —, azért sem az apát urat illeti a hála, tovaficánkoló ifjúságunkat inkább. Társakat szerzett, alkalmat teremtett a közösségi élethez, a ritka játszadozáshoz. Számháborúzhatott volna bármelyik csizmás tanyasi vagy faluszéti, ha nem törvényesíti „bolondériáját” a nagykalap? Megtűrik bárhol a kirándulósátrakat a tolvajveszélyes dinnyetáblák közelében, ha nem leng felette a „szentes” lobogó? S megtanulok-e valaha is főzni, ha a Zerge-őrs közfelkiáltással nem választ szakácsnak? Amihez a tandíj ugyan jó néhány sziszegtető suhintás árába került a kétujjnyi széles, „Légy résen”-es derékszíjjal, mert sózás helyett porcukorral ízesítettem életem első magam főzte paprikás krumpliját, vigasztalásul azonban a Körös partján, bográcsmosás közben megismerkedtem a kilencvenesztendős pákásszal, Kara Lajos bácsival, akitől számtalan betyárhistóriát, „igaz történést”, népballadát lejegyezhettem. A cserkészeket a nép csirkefogóknak csúfolta a hátuk mögött, és én erre a nevezetre is reászolgáltam, mielőtt a nagykalapnak, árvalánynak csúnya búcsút nem mondtam. Kirándulásra készültünk Szarvasra, Tessedik nyomokat olvasni.