Lobogó, 1978. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1978-12-21 / 51. szám

K­ésőn jelentkeztem a Ma­gyar Hirdetőnél. Már nincs szükség Mikulás­ra, a fenntartott státu­sok mind beteltek. Az ügyintéző állítja, ha egy hó­nappal hamarabb kopogtatok, elhelyezett volna. Hiába mon­dom, hogy én egy jól képzett Télapó lennék (énekelni, tán­colni is tudok), kikacagnnak, elvégre ki látott már nótázó Mikulást? A választ pár nappal később az Úttörő Áruházban hallom. Takács Józsefné propagandista meséli, hogy nálunk bizony előfordult, hogy a gyerekek szórakoztatására hozott nagy szakállú, a felnőtteket mulat­tatta, botladozó lábaival, ko­nyakízű kiszólásaival. — Sajnos — folytatta —, ma­napság egyre nehezebb megfe­lelő embert találni. A szerződ­tetett színész szerepet játszik, s produkálás közben nem tud kapcsolatot teremteni a legki­sebbekkel. Az alkalmi munká­sokat csak a pénz érdekli: nyűgnek érzik a kucsmát, a bundát, legszívesebben hajta­nák a percmutatókat, hogy mi­nél hamarább átvehessék a ho­noráriumot. Az egyetemisták, a főiskolások játéknak tekintik. Elhívják barátaikat, évfolyam­­társaikat, s velük együtt ne­vetgélnek a vásárlókon vagy magukon. Én mindent ígérek az állá­sért. Szavamat adom, fellépés előtt belefújok a szondába, s ne legyek Mikulás, ha elszíne­­ződik. Szerepemet komolyan veszem, az ügy érdekében me­séket, rigmusokat tanulok, ugyanakkor meghallgatom a gyermekeket is, igyekszem ak­tivizálni őket, és nem fogom édesanyjukat, édesapjukat vir­gáccsal verni. Hozok erkölcsi bizonyítványt, egészségügyi könyvet, s mindezért nem ké­rek mást, csak hogy életemben talán először jóságosnak, me­sebelinek tekintsenek. Ha nehezen is, de elérem cé­lom. A megbeszélt nap dél­utánján már leendő Mikulás­ként térek be az áruházba. Csizmát viselek (előre figyel­meztettek: lábbelit ad a köl­csönző, de a higiénia miatt jobb ha a sajátomat hordom). A biztonság kedvéért magam­mal hozok egy trikót, sejtvén, hogy a bunda iszonyatosan meleg, alatta csak lengén lehet kibírni. HORVÁTH KÁLMÁN Mikulás voltam A köpenyem kicsi, farmer­­nadrágom vége kilátszik aló­la. Semmi baj, áruházban va­gyunk, a sportosztályon hamar találok egy 15 évvel ezelőtti önmagamra illő melegítő alsót. A derekam alatt kezdődik, a bokám fölött végződik, de leg­alább piros és csíkos. Mielőtt úgy igazából neki­vetkőznék, megpakolom putto­nyom csokoládéval, kifestő­könyvvel, kulcstartóval, go­lyós- és rosttollal, könyvjelző­vel, nylontasakkal, a különbö­ző intézmények és vállalatok reklámtárgyaival. Már csak a kucsma és a köpeny felvétele, a szakáll felragasztása van hátra. Ez utóbbi a legnehe­zebb, nem akar az istennek se az arcomhoz simulni, így az­tán celluxszal tapasztom a bő­römhöz — több-kevesebb si­kerrel. Délután 3 órakor a személy­zeti lépcsőházból jövök az áru­ház előadóterébe. Az először rám pillantó kisgyermek ré­mülten kap apja­ keze után. Amikor hozzálépek, csak szü­lői bátorításra felel kérdésem­re. A nagy kaland izgalmától remegő hangon mondja a ne­vét, korát, s azt, hogy már nagycsoportos az óvodában. Jutalmul egy szelet csokoládét kap. Az ajándékot látva, a töb­biek is körém sereglenek. Tisz­teletteljes távolságra állnak tőlem, szólni csak a megkérde­zettek mernek. Eleinte csak a személyi adatokat mondják, aztán előadják az iskolában, az óvodában tanult versikéket, dalokat. A kapott kifestőt vagy édességet, mint munká­juk ellenértékét teszik el. A lassan, de biztosan kialakuló jó hangulatot még néhány ka­masz megjegyzése — „rosszul ragasztottad a szakállad . .. mikor töröd a mogyoróidat? ... mennyit kapsz ezért a mun­káért?" — sem zavarja. A felnőttek a háttérből fi­gyelnek. Közelünkbe legfel­jebb a járni még nem tudó ap­róságok szülei jönnek, nya­­kukban-karjukban csemetéik­kel. Ismerkedő, incselkedő társalgásunkat mindössze egy apuka ellenzi. A körülöttem csoportosulókat nézve megve­tően magyarázza tíz év körü­li fiának: „Micsoda sötétség, nem létező dolgokban hinni. És ráadásul mindezt propagál­juk az állam pénzén”. A bunda egyre melegebb. Talán mert a körülöttem levő gyűrű is egyre szorosabb. A Télapó híre hamar elterjedt. Ráadásul érkezésemet már na­pokkal ezelőtt plakátok is tu­datták. A kisfiúk és kislányok közül néhányan Ócsáról, Pá­célról, Vecsésről jöttek csak azért, hogy láthassanak, hogy havazást kérjenek, azaz meg­rázzák szakállamat. Háttérben az anyukák is bizonygatják, hogy milyen messziről érkez­tek, hogy gyermekük olyan jó, megérdemli az ajándékot. Egy apuka erőszakosan a ki­csik elé tolakszik. Kezembe egy fém tízest dug és mutatja a bundája alatti dudorokat, ezeket adjam át a lányainak. Puttonyomba teszi a két cso­koládé mikulást, aztán fülön­­fogva hozza gyermekét. A ke­nőpénzért igyekszem a kívána­tosnál is kívánatosabb szolgál­tatást adni. A kislányokat hosszasan faggatom szokásaik­ról, figyelmeztetem őket a fő­zelék és az esti fogmosás elő­nyeire. A nővérek egy darabig hallgatnak, aztán a kisebbik kissé ingerülten figyelmeztet: — No és a csokoládéval mi lesz?! Egyre többen vesznek körül. A puttonyomból előkerülő Express feliratú nylontáskák láttán a szülők és a nagylá­nyok is a közelembe nyomul­nak. — Én is kérek, nekem is adjál Télapó — mondják, in­kább esdeklőn, mint követe­lőn. Még nem sejtem a követ­kezményeket: adok boldog­r­ak-boldogtalannak. Minden felém nyújtott kézbe teszek valamit: a kicsibe csokit, a nagyobbakba tollat vagy kulcstartót. Próbálok elhúzód­ni a lépcsőfeljárótól, de nem tudok. A fal mellé préselő­döm, mert a távol állók rám nyomják az előttem levőket Ráadásul a megajándékozot­tak sem mennek el. Aki kifes­­tőt kapott, az most könyvjel­zőért tartja a markát, a szaty­rot szorongató mesekönyvért kiabál. A felnőttek hadvezér­ként irányítják lurkóikat: — Nyújtsd a kezed, ne légy élhe­tetlen, maradj, biztos kapsz valamit! Amikor újabb tárgyakért nyúlok puttonyomba, már alig tudok kiegyenesedni. A körü­löttem levők rámborulnak, be­lelesnek, belenyúlnak kincses­zsákomba. A távol állók és percek óta előre jutni nem tu­dó kisgyermekek sírva fakad­nak. Kisebb csoportok már ve­szekszenek. Nem a gyerekek, a szüleik. Élősdiek! — vágják egymás szemébe. Szitkozódnak, káromkodnak, öklükkel fenye­getik a másikat. Gyermekeik rémülten fogják át térdüket és nem értenek semmit. Pásztorbotom a földön, min­den pillanatban várom reccse­­nését. Palástomról szakad a gomb, szakállam alig tudom el­rángatni a felém kapóktól. Ha |~22~|

Next