Lobogó, 1978. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-21 / 51. szám
Későn jelentkeztem a Magyar Hirdetőnél. Már nincs szükség Mikulásra, a fenntartott státusok mind beteltek. Az ügyintéző állítja, ha egy hónappal hamarabb kopogtatok, elhelyezett volna. Hiába mondom, hogy én egy jól képzett Télapó lennék (énekelni, táncolni is tudok), kikacagnnak, elvégre ki látott már nótázó Mikulást? A választ pár nappal később az Úttörő Áruházban hallom. Takács Józsefné propagandista meséli, hogy nálunk bizony előfordult, hogy a gyerekek szórakoztatására hozott nagy szakállú, a felnőtteket mulattatta, botladozó lábaival, konyakízű kiszólásaival. — Sajnos — folytatta —, manapság egyre nehezebb megfelelő embert találni. A szerződtetett színész szerepet játszik, s produkálás közben nem tud kapcsolatot teremteni a legkisebbekkel. Az alkalmi munkásokat csak a pénz érdekli: nyűgnek érzik a kucsmát, a bundát, legszívesebben hajtanák a percmutatókat, hogy minél hamarább átvehessék a honoráriumot. Az egyetemisták, a főiskolások játéknak tekintik. Elhívják barátaikat, évfolyamtársaikat, s velük együtt nevetgélnek a vásárlókon vagy magukon. Én mindent ígérek az állásért. Szavamat adom, fellépés előtt belefújok a szondába, s ne legyek Mikulás, ha elszíneződik. Szerepemet komolyan veszem, az ügy érdekében meséket, rigmusokat tanulok, ugyanakkor meghallgatom a gyermekeket is, igyekszem aktivizálni őket, és nem fogom édesanyjukat, édesapjukat virgáccsal verni. Hozok erkölcsi bizonyítványt, egészségügyi könyvet, s mindezért nem kérek mást, csak hogy életemben talán először jóságosnak, mesebelinek tekintsenek. Ha nehezen is, de elérem célom. A megbeszélt nap délutánján már leendő Mikulásként térek be az áruházba. Csizmát viselek (előre figyelmeztettek: lábbelit ad a kölcsönző, de a higiénia miatt jobb ha a sajátomat hordom). A biztonság kedvéért magammal hozok egy trikót, sejtvén, hogy a bunda iszonyatosan meleg, alatta csak lengén lehet kibírni. HORVÁTH KÁLMÁN Mikulás voltam A köpenyem kicsi, farmernadrágom vége kilátszik alóla. Semmi baj, áruházban vagyunk, a sportosztályon hamar találok egy 15 évvel ezelőtti önmagamra illő melegítő alsót. A derekam alatt kezdődik, a bokám fölött végződik, de legalább piros és csíkos. Mielőtt úgy igazából nekivetkőznék, megpakolom puttonyom csokoládéval, kifestőkönyvvel, kulcstartóval, golyós- és rosttollal, könyvjelzővel, nylontasakkal, a különböző intézmények és vállalatok reklámtárgyaival. Már csak a kucsma és a köpeny felvétele, a szakáll felragasztása van hátra. Ez utóbbi a legnehezebb, nem akar az istennek se az arcomhoz simulni, így aztán celluxszal tapasztom a bőrömhöz — több-kevesebb sikerrel. Délután 3 órakor a személyzeti lépcsőházból jövök az áruház előadóterébe. Az először rám pillantó kisgyermek rémülten kap apja keze után. Amikor hozzálépek, csak szülői bátorításra felel kérdésemre. A nagy kaland izgalmától remegő hangon mondja a nevét, korát, s azt, hogy már nagycsoportos az óvodában. Jutalmul egy szelet csokoládét kap. Az ajándékot látva, a többiek is körém sereglenek. Tiszteletteljes távolságra állnak tőlem, szólni csak a megkérdezettek mernek. Eleinte csak a személyi adatokat mondják, aztán előadják az iskolában, az óvodában tanult versikéket, dalokat. A kapott kifestőt vagy édességet, mint munkájuk ellenértékét teszik el. A lassan, de biztosan kialakuló jó hangulatot még néhány kamasz megjegyzése — „rosszul ragasztottad a szakállad . .. mikor töröd a mogyoróidat? ... mennyit kapsz ezért a munkáért?" — sem zavarja. A felnőttek a háttérből figyelnek. Közelünkbe legfeljebb a járni még nem tudó apróságok szülei jönnek, nyakukban-karjukban csemetéikkel. Ismerkedő, incselkedő társalgásunkat mindössze egy apuka ellenzi. A körülöttem csoportosulókat nézve megvetően magyarázza tíz év körüli fiának: „Micsoda sötétség, nem létező dolgokban hinni. És ráadásul mindezt propagáljuk az állam pénzén”. A bunda egyre melegebb. Talán mert a körülöttem levő gyűrű is egyre szorosabb. A Télapó híre hamar elterjedt. Ráadásul érkezésemet már napokkal ezelőtt plakátok is tudatták. A kisfiúk és kislányok közül néhányan Ócsáról, Pácélról, Vecsésről jöttek csak azért, hogy láthassanak, hogy havazást kérjenek, azaz megrázzák szakállamat. Háttérben az anyukák is bizonygatják, hogy milyen messziről érkeztek, hogy gyermekük olyan jó, megérdemli az ajándékot. Egy apuka erőszakosan a kicsik elé tolakszik. Kezembe egy fém tízest dug és mutatja a bundája alatti dudorokat, ezeket adjam át a lányainak. Puttonyomba teszi a két csokoládé mikulást, aztán fülönfogva hozza gyermekét. A kenőpénzért igyekszem a kívánatosnál is kívánatosabb szolgáltatást adni. A kislányokat hosszasan faggatom szokásaikról, figyelmeztetem őket a főzelék és az esti fogmosás előnyeire. A nővérek egy darabig hallgatnak, aztán a kisebbik kissé ingerülten figyelmeztet: — No és a csokoládéval mi lesz?! Egyre többen vesznek körül. A puttonyomból előkerülő Express feliratú nylontáskák láttán a szülők és a nagylányok is a közelembe nyomulnak. — Én is kérek, nekem is adjál Télapó — mondják, inkább esdeklőn, mint követelőn. Még nem sejtem a következményeket: adok boldograk-boldogtalannak. Minden felém nyújtott kézbe teszek valamit: a kicsibe csokit, a nagyobbakba tollat vagy kulcstartót. Próbálok elhúzódni a lépcsőfeljárótól, de nem tudok. A fal mellé préselődöm, mert a távol állók rám nyomják az előttem levőket Ráadásul a megajándékozottak sem mennek el. Aki kifestőt kapott, az most könyvjelzőért tartja a markát, a szatyrot szorongató mesekönyvért kiabál. A felnőttek hadvezérként irányítják lurkóikat: — Nyújtsd a kezed, ne légy élhetetlen, maradj, biztos kapsz valamit! Amikor újabb tárgyakért nyúlok puttonyomba, már alig tudok kiegyenesedni. A körülöttem levők rámborulnak, belelesnek, belenyúlnak kincseszsákomba. A távol állók és percek óta előre jutni nem tudó kisgyermekek sírva fakadnak. Kisebb csoportok már veszekszenek. Nem a gyerekek, a szüleik. Élősdiek! — vágják egymás szemébe. Szitkozódnak, káromkodnak, öklükkel fenyegetik a másikat. Gyermekeik rémülten fogják át térdüket és nem értenek semmit. Pásztorbotom a földön, minden pillanatban várom reccsenését. Palástomról szakad a gomb, szakállam alig tudom elrángatni a felém kapóktól. Ha |~22~|