Lobogó, 1979. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-15 / 7. szám
Sohasem szerette a bőrfotelokat, kicsi termetű ember volt, sovány is, fázott bennük. A hosszú kanapé sarkában ült le, a faragott lábú üveglapos dohányzóasztal mögé. — Még nincs fűtési idény — mondta az asztal túlsó oldalán kedélyes malíciával az igazgató. A szekrényhez ment, cigarettát vett elő, odahozta, s kínálta, hogy gyújtson rá. Mozdulatai szélesek voltak, lendületesek, nagyon is szélesek, nagyon is lendületesek. A fiatalember köszönte szépen, nem gyújtott rá, kényszeredetten mosolygott, hosszú ujjaival sovány keze fejét dörzsölgette. — Furcsa ember vagy te — mondta az igazgató. Karjátlábát szétvetve belehuppant az egyik fotelba. — Hány éves is vagy? — A szemüveg mögött ijesztő szigorú volt a szeme, de a fiatalember tudta, hogy az csak a vastag, nagyítós üvegtől van. — Harminc. — Na, harminc, fiatalabbnak látszol, de mindegy. A lényeg az: harmincéves korodra mindent megkaptál az élettől, amit megkaphattál, még többet is, de te elégedetlen vagy. — Magammal vagyok elégedetlen, nem azzal, amit kaptam. — Magaddal?! — Megzavarodott. A szoba egyik falát egészen betöltő, hatalmas ablak északnyugatra nézett, a hegyekre nekifeszült a szél, roppantaktbrrentek a méteres üvegtáblák. Az ég tiszta volt, vakító kék, nem lehetett sokáig nézni, még a csipkefüggönyön keresztül sem. — Én elégedett vagyok veled, őszintén mondom, ilyen jó energetikusa, mint te, tíz év óta nem volt a gyárnak. Nekem elhiheted. És ez nemcsak az én véleményem, nyugodt lehetsz, így tartanak számon a minisztériumban is. — Nemcsak energikus vagyok, Miklós bácsi. Ember is. — Szelíden akarta mondani, minden bántó él nélkül, de hiába fogta vissza a hangját, a szavak kemények maradtak, ütöttek. Az igazgató végképp zavarba jött. Egyszerűnek képzelte el ezt a beszélgetést: egy-két atyai mondat, azután néhány erélyesebb, figyelmeztető szó, végül kedélyes hátbaveregetés és kész. Ehelyett belesodródott valami kiismerhetetlen medrű vitába, amelyből sehol nem látni a partot, amelyben muszáj úszni, mert nem ér a lába a fenékre. Érezte, ostobaság, amit mondani akar, de jobban tartott a bizonytalan hallgatástól, s kimondta: — Most kaptad meg a lakáskiutalásodat. Mit akarsz többet? — Köszönöm szépen — haj- FÁBIÁN ZOLTÁN Emberi szükséglet lett meg ültében. — Nem érdemeltem meg. — Most már gúnyos volt. — Csak ne szerénykedj. — Nem az itt a baj, hogy én szerénykedem. — Leszel akkor talán szíves, és megmondod, mi itt a baj. Irtózott ettől a vitától, értelmetlennek és feleslegesnek tartotta, becsülte az igazgatót, éppen ezért nem akarta megalázó helyzetben látni. Megfutamodni sem akart. Elővette a noteszát, s felolvasta, amit egy órával előbb, kollégium közben feljegyzett magának: — ,,Nincs ember. Elmennek a munkások, a tanulók is elmennek, amikor felszabadulnak. Mi ennek az oka? Az egész országban munkaerőhiány van, mondja a személyzetis. Csak ez?” — Voltunk már nehezebb helyzetben is. De ez a gyár mindig megmutatta, mit tud, most is megmutatja. Ott voltál a kollégiumon, hallottad: mozgósítjuk a művezetőket, a brigádvezetőket, a szereldébe én is lemegyek délután az értekezletre. — Látta a fiatalember arcán az ellenkedést, s hangot változtatott, magyarázni próbált. Elmondta mindazt, amit a másik már untig ismert: elmondta, hogy a gyár B-vállalat, és két villamosmegállóval arrébb a G .. .-ban két forinttal több az órabér, hogy az idén kevesebb beruházási keretet kaptak, s enélkül viszont nem lehet komoly műszaki fejlesztést csinálni, nincs más, növelni kell a létszámot. A fiatalember bólogatott: — Így jó, így a legjobb. Remek, csináljunk a kalapácsból kőbaltát, így jutunk leghamarabb a kommunizmusba. — Ne gúnyolódj! — kiáltott rá az igazgató. — Vannak fogalmak, amelyekkel nem lehet tréfálni. Úgy látszik, fejedbe szállt a gőz. — Nem a gőz szállt a fejembe, az elégedetlenség. — Hamar tettünk meg vezetőnek. A fiatalember kesernyésen elfintorodott. — Éppen ez az! Éppen ez a baj: hiába tettek meg akárminek, ettől még nem lettem vezető. Az egyetemen megtanultam az árammal bánni, az emberekkel nem. Hét évig álltam az esztergapad mellett, s nagyon megszoktam, hogy csak ketten vagyunk, a pad meg én. Most? Emberekkel kell dolgoznom, olyan idős emberek vannak a kezem alatt, mint az apám, öreg szakik, akiknek a pénzén tanultam. — Nem azért, hogy cinikus légy. — De nem is azért, hogy negyedévenként felmarkolhassam a prémiumot. A fiatalember kinézett az ablakon. Sovány, feszes bőrű arca gyötrött volt, s szeme kissé bandzsított, ahogy a függöny csipkés rései között a széltől, napfénytől kifényesedő hegyeket nézte. Legszívesebben felállt volna a hideg bőrkanapéról, s kilépett volna az ablakon a szélbe, a tiszta nagy kétségbe. Inkább csak magának mondta, hangosan megismételte a belül már annyiszor végiggondolt gondolatokat: — Nekem nem elég az, hogy mérnök lettem, hogy kétszer annyit keresek, mint kerestem. Nekem több kell. — Ezek vagytok ti! — szúrta közbe az igazgató, s bólogatott. — Nem vagyok automata a Divatcsarnok előtt, ami két forintért egy zacskó, négy forintért két zacskó savanyú cukrot dob ki magából, és még vissza is ad húsz fillért vagy negyvenet. — Senki sem mondta ezt. — Csak gondolta. — Az igazgatóra kapta a tekintetét, s cinkosan hunyorított. Az igazgató előrehajolt, hogy rágyújtson, de keze félúton megállt az asztal fölött, eszébe jutott, két hete abba kellett hagynia a dohányzást, mert felszökött a vérnyomása. Mit tudnak ezek az életről! —gondolt keserűen valami ilyesmit. Türelmetlen lett: — Dolgozz tisztességesen, s akkor nem gondol rólad senki sem rosszat. — Az édesanyám mondogatja mindig: „Úgy-úgy, fiam, dolgozz tisztességgel, háláld meg, hogy tanulhattál, hogy tanult ember lehettél.” — Hevesen megrázta sovány, hosszú ujjú kezét. — Nem, nem; az ilyen munkából nem lesz semmi, semmi, csak szolgalelkű lihegés, nyálas bizonykodás, hogy nézzétek, lássátok: rendes ember vagyok, jó fiú vagyok. Nem akarok jó fiú lenni, hálálkodó szolga. Az igazgató vádnak hallotta a fiú szavait, nem értette, miért, de vádnak — maga ellen. Nem tudott szólni, közbevágni. A dohányzóasztalon az üveglapot nézte. Az üveg fényes volt, jól látszottak alatta a vörösbarnára politúrozott fa kecsesen fodrozódó erei, s mélyebben, hideg homályból a fiatalember felhevült arcát tükrözte, szavakkal kínlódó ajkait. — Nekem nem elég az, amit kaptam. Én adni akarok. Adni. Az adás öröme kell nekem. Igénylem, nem, követelem, hogy szükség legyen rám, rám, az emberre. — Már-már könyörögve mondta: — Egyéniség akarok lenni, Miklós bácsi. Külön emberi lény, aki nemcsak egyszerűen elfogadja, tudomásul veszi, amit „felülről” kap; egyéniség, aki csinál, teremt valamit, akit legyintett. — Igen, ezt akarom, s közben elmegy a legjobb villanyszerelőm. — Ki? Az öreg Mihály? — Ő, Miska bácsi. — Miért megy el? — Azt mondja: terhes már neki a bejárás. Tudom, hogy nem ezért. — Akkor miért? — Kérdezed ? Legalább olyan jól tudod, mint én. — Tagolta a szavakat. — Mert nem érzi jól nálunk magát. — Eddig jól érezte, s most egyszerre nem? Ostobaság. — Tartsd, aminek akarod. Tény. — A következő szónál kirobbant belőle az indulat. — Igaza van. Mert mi van itt minden hónapban? Rohammunka. Mindig csak rohammunka. Mert mi megmutatjuk, mi teljesítjük a kötelességünket, mert a mi gyárunk a héroszok gyára. Hát nem. Az emberek nem akarnak hónapról hónapra hősök lenni. Az emberek csak emberek akarnak lenni, emberek, akiknek értelmesen megszervezzük a munkáját. Mi, mi szervezzük meg. Ezért lettem én mérnök, s nem másért. Közel még a munkapad, nem felejtettem el, mit jelent mellette állni. Az igazgató rákiáltott: — Én talán elfelejtettem?! Kovács József rajza 22