Lobogó, 1979. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-12 / 15. szám
badság rendkívül eredményesnek. — Ez a kollégium fennállása óta száznyolcvan munkásszármazású gyermeket juttatott egyetemre — mondja Fekete Ottó, a Fővárosi Tanács nevelőotthoni és kollégiumi osztályának helyettes vezetője. — Mondanom sem kell, hogy az ott folyó munkával rendkívül elégedettek vagyunk, minden elképzelhető segítséget megadunk a nevelőtestületnek. Tervezzük, hogy három magánlakás felszabadításával hússzal növeljük a férőhelyek számát — ami pedig a módszereket illeti: valamelyes módosítással szeretnénk átültetni a többi kollégiumunk nevelőmunkájába. Aki az eddigiek alapján azt gondolná, hogy a Táncsicsban valamiféle különleges fegyelem és szigor uralkodik, az téved. A legjobb, tanulók kapukulcsot kapnak és egyszerűen csak beírják a kimenőfüzetbe, hogy ettől eddig, itt és itt vagyok, vagy ma éjjel otthon alszom. Éjszakára egyetlen egyetemi hallgató marad velük, az is csak azért, hogy szükség esetén legyen, aki intézkedik. A takarodó, az étkezési idők fogalmát rugalmasan értelmezik, szükség szerint. — Elvem, hogy már most szokjanak bele az olyan életmódba a gyerekek, ha tanulnivalójuk, munkájuk van, ne hagyják félbe csak azért, mert eljött a takarodó perce — magyarázza a szokást az igazgató. Moziba, színházba, kiállításra, kirándulni tetszés szerint járnak a fiúk, a költségeket a kollégium állja, nekik csak egy feladatuk van: megszervezni a programot. — Biztosan tudom, hogy otthon nem engedhetném meg magamnak, hogy ilyen sűrűn vegyek részt kulturális programokon — mondja Persa Tibor. — Legutóbb Karinthy Ferenc Gőz című darabját néztük meg páran, s már azt is tudjuk, mire megyünk legközelebb. Fiatal fiúknál kényes kérdés az öltözködés, hajviselet. Nos, itt mindenki olyan frizurát visel, olyan ruhát hord, ami ízlésének leginkább megfelel. Az igazgató még meg is dicséri az egyik, randevúra siető srác széles karimájú, fekete kalapját .. Mindez önmagában is szép. A legszebb azonban, hogy a gyerekek kulturált emberek módjára tartalmas, színes, okos életet élnek. Szocialista brigádokkal tartanak kapcsolatot, társadalmi munkákra járnak, keresetükből hasznos ajándékokat vásárolnak egy tanyai általános iskolának. Saját elhatározásból önkormányzati csoportokat hoznak létre; ez több kötelezettséget, de több kiváltságot is jelent. — Pedig azt ne higgye, ezek a gyerekek rendkívüliek volnának — mondja Gudenus László matematika—fizika szakos nevelőtanár. — Amikor hozzánk kerülnek, sem a tanulmányi átlaguk, sem magatartásuk nem tér el az átlagostól, itt válnak olyanokká, amilyennek megismerte őket. KENEDI LIA Nem is olyan könnyű Akárcsak otthon ez a felmérő dolgozat... KORCSOG ERNŐ felvételei Búcsú és találkozás Nemrégiben olvastam a lírai hangvételű tudósítást: vidéki gyárunkba új gép érkezett, s az idős munkás, közel a nyugdíjhoz, felsőfokon dicsérte-sajnálta a régi gépet, amelyhez, úgymond, valósággal hozzánőtt, amely életének tanúja és társa volt. Félreértés ne essék: nem kívánjuk kétségbe vonni az ilyen búcsú megható körülményeit, hiszen életünk szinte minden napján tanúi lehetünk az ehhez hasonlóknak. De afelől sem szeretnénk kétséget hagyni, hogy korunkban mégis másként kell látni ezt a jelenetet: ha van helye ugyanis az elérzékenyülésnek, akkor sokkalta inkább azért, mert az újra sokáig kellett várni. A szociológusok kimutatták, hogy az a tizenéves fiatalember, aki elsajátít egy szakmát, gyakorlatilag soha nem abból megy nyugdíjba, mert annyira felgyorsult a technikai haladás, hogy a húsz-harminc esztendővel ezelőtti szaktudás mit sem ér, ha nem tartották karban, s ez a folyamatos karbantartás, ha összegezzük, hovatovább már új szakmát jelent. Ugyanez a szociológusokból álló csoport kiszámította, hogy egy-egy munkás élete során körülbelül háromnégy szakmát sajátít el, mert csak így képes eltartani saját magát és családját. Az öreg gépek lecserélése éppen olyan természetes és szükségszerű mozzanata a gazdasági életnek, mint az emberek életében a születés vagy a halál. Megállíthatatlan folyamat, a továbbhaladás, a fejlődés nélkülözhetetlen velejárója. Aki lassítani próbálja, akarva vagy akaratlanul a haladást késlelteti. Ipargazdászok kiszámították, hogy a technikai fejlődés annyira felgyorsult, hogy egész iparágak teljes gépparkja öt-nyolc esztendő alatt elavul, vagyis műszaki állapotukat tekintve kifogástalan gépek alkalmatlanná válnak a kor kívánta teljesítményekre. Nyilvánvaló, hogy csak akkor tarthat lépést a népgazdaság más nemzetek tempójával, ha átveszi az ütemet, ha felzárkózik a legjobbakhoz. Ez a követelmény, mondhatnánk, korparancs. Lehet megható történeteket kerekíteni az idős emberről, aki nehéz szívvel búcsúzik megszokott, vén masinájától, bár úgy gondoljuk, legalább ennyire figyelmet érdemlő és emberi az az öröm is, amely az új gépekkel való megismerkedéssel jár, azzal a rádöbbenéssel, hogy ezentúl könnyebben és jobbat lesz képes termelni, mint korábban. S ha erről az oldaláról közelítjük meg a kérdést, akkor egészen más minősítést kap az alaphelyzet. . . Apró kérdés? Valóban az. Nem is maga a búcsú az érdekes, nem is az, hogy megörökítjük a pillanatot. A gond inkább az, ami a jelenség mögött rejlik. Nevezetesen az a szemlélet, ami, ha merő szentimentalizmusból vagy rosszul értelmezett hagyományóvásból megkísérli leállítani az időt. S ez már korántsem apróság. ORBÁN ATTILA :