Lobogó, 1979. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1979-04-26 / 17. szám

M­e Csodálkozzál - fékezz!’ Régimódi sofőrbácsi taní­totta vezetni annak idején, kőbe kívánkozó mondá­sokkal: „A karambol min­dig jelzi magát, valami szokat­lannal !" Isten nyugosztalja az öreget, most is megmentette. Jó iramban gurult a Hősök te­re felé, a látómező szélén ész­lelte a furcsaságot: nem úgy szoktak főútvonalra beközelíteni, ahogy az a sárga Skoda-fur­­gon. „Bolond ez?!’’ De már nem csodálkozott, fékezett. A négy blokkolt keréknek (és az előre­lendült súlypontnak) köszöni, hogy nem vágódott át bal oldal­ra, cifra ügy lett volna. A gyú­ródó bádog ocsmány világvége­­hangja elült, a Skoda kormánya mellől egy fürge, molett úr pattant elő. — Jaj, drága asszonyom, el­­bombultam, nem tudom, mi van velem ... — Olyan volt, mint aki most ébred. Támadt egy kis torlódás, valaki rájuk kiáltott, húzódjanak szélre, valaki más meg, hogy tegyék ki a három­szöget. Aztán egykettőre kiala­kult a kígyó körülöttük, déli csúcs, mindenki siet, sérült, ha­lott nincs, rájuk se rántottak. Lenke átcsúszott a kormány mellől a jobb oldali ülésre, ott szállt ki, hogy ne zavarja a for­galmat. A fürge molett úr már megszemlélte a károkat, derű­sebb arcot mutatott. Talán csak Lenke megnyugtatására, de az is lehet, hogy valóban nincs nagyobb baj. Ami így, első pil­lantásra látható: Lenke Zsiguli­jának a jobb első sárvédője be­­kunkorodott a kerék alá, a lö­késgátló csáléra ment, a fény­szóró, irányjelző miszlikre hul­lott. A Skoda-furgon csúnyáb­ban festett: az egész orrlemez, mindkét lámpa, alul kis tócsa jelezte: a hűtőrács is megsérült. — Szerencsém van a hülyesé­gemben — vélekedett a fürge melett. — Egy kis koccanás, le­mezkár, értékhatáron belül, sze­mélyi sérülés nincs, ugyebár mellőzhetjük a rendőrséget, nagyságos asszonyom, máris ki­töltöm a garanciális kárjelentő lapot! A kesztyűtartóból elővette az okmányokat, a Skoda motorház­tetejére hajolt írni. Lenke a ke­rékre gyűrt, szomorú lemezt vizsgálta.­­ Nem tudok tovább menni. — Azon egy pillanat alatt se­gítünk. Szabad? — Lábát a ke­rékagynak támasztotta, két kéz­zel megfogta a sárhányó alját, rántott rajta. — Úgy! — A kere­ket próbálta. — Tetszik látni? A tengelynek semmi baja. Kitöltötte a kárbejelentő la­pot, aztán: — Bocsánat! Be sem mutatkoztam. Kövér vagyok. Kö­vér Endre, az orozdi „Igaz út" szervezője.­­ Névjegykártyát nyújtott át. — És mindent válla­lok, asszonyom, anyagiakat, utánajárást. Ez természetes, az én hibám volt. Nem értem, ti­zenegy éve vezetek . . . Tessék MESTERHÁZI LAJOS Koccanás beülni, szeretnék megnyugodni, hogy simán indul! Jól nevelt úriember, szolid, na­gyon finom sportruha, ahogy ke­zet csókolt, látszott, hogy kopa­szodik a feje búbja, de nem­igen volt több, mint negyven­éves. — Még sosem történt velem ilyesmi. Valahogy elbambul­­tam: a gondok, az egész napi tennivalók, amikor az ember fel­jön a fővárosba, tetszik tud­ni... Vagy talán ivott, azért is sie­tett úgy megelőzni a rendőrt? Nem érzett rajta, de ki tudja, talán megkínálták valahol, éh­gyomorra. Lenke is átadta a névjegyét, rajta az otthoni és intézeti címe. A kocsi simán el­indult, a kormány nem húzott, a tengelynek, szerencsére, valóban nem történt baja. Az intézet parkolójában a dili pilótája messziről vigyorgott: — Csókolóztunk, kisdoktornő? Látom, nem gondolt a jobbkéz­­szabályra! — Ugyan! A Népköztársaság útján jöttem, valaki belém haj­tott a Bajza utcából. — A sofőr odajött, körüljárta a kocsit. — Két darab ezres. Csak nehéz lemezlakatost találni, aki ráér. Bár minden gondja ilyen ha­mar megoldódnék! Délután az intézetben kereste Kövér.­­ Tessék az útlevelem, asszonyom, tartsa itt biztosítékul. Kérem a kocsi forgalmi engedélyét és a slusszkulcsot. Beviszem a szere­­lőmhöz, máris munkába veszik. Magánkisiparos, rendszeresen dolgozik a biztosítónak. Még ma kikalapáljak, legittelik, van Zsiguli-­lámpája, hét végére kész. Kitűnő szakember, garan­tálok érte. Szerinte anyaggal, munkadíj­jal kétezerötszázból kijön. Neki bizony drágább lesz a mulat­ság: nincs cascója. — Könnyelműség! — Hát igen. De mondtam, ugye, tizenegy év alatt soha még egy karcolásom se . . . Most az­tán a hűtőt is ki kell cserélni, a ventillátor is összetört... mind­két lámpa . .. Lógnak az ajtók, rossz az egyik hátsó lengéscsil­lapító . .. — Mind a mai koccanástól? — Na nem. De a jövő hó­napban esedékes a műszaki vizsga. És ha már beviszem a műhelybe, ugyebár. . . A féke­ket is állítani kell, két rugóla­mellát ... Jó, ha megúszom tíz­ezren belül. Lakatos tehát van. Nagy megkönnyebbülés. Lenke habo­zott, hogy elfogadja az útleve­let. Nem sértő bizalmatlanság az ilyesmi? — De, de! Tessék csak itt tartani! Majd ha kifogástalan állapotban visszahoztam a ko­csit. Ellenben, ha adna egy két­soros megbízást. Formaság . . . Hogy nem úgy kötöttem el a kocsit... A kárjelentét sieltében elfe­lejtette magával vinni. Nem ér­dekes, kiállíthat másikat. Másnap, szerdán, telefonon je­lentkezett. A lakásra telefonált, szerda Lenke kutatónapja. — Tudna fogadni, nagyságos asz­­szonyom? — Valami baj van? — Neem, de ... beszélnünk kellene. Lenke csak erre az egy nap­ra kapta meg azt az angol ta­nulmányt, amelyet ki kell jegy­zetelnie. — Nem lehetne rövid úton? — Nem telefontéma, sajnos. Mit csináljon? — Jöjjön fel öt órára, kérem! És nem titkolta, hogy dolga van, Kövér tehát a tárgyra tért. — Mennyi az ön cascóján az önrészesedés, asszonyom? — Ezerötszáz forint. — Nagyszerű! Nos, én arra ké­rem, vegyük ezt a mi kis bal­esetünket az ön terhére. Semmi az egész. Kiállít nekem egy kár­­bejelentőt, de nem fárasztom, kiállíthatom ön helyett én is. Megcsinálják a kocsimat az ön kötelező garanciális biztosításá­ra. Az ön kocsiját pedig elintéz­zük cascoalapon. Természete­sen kifizetem önnek, illetve az ön nevében a kisiparosnak az ezerötszáz forintot. Egy fillérjé­be sem kerül! Lenkéből kétségbeejtő módon hiányzott a slágfertigség. — De hát... De hát én főút­vonalon mentem, ön jött ne­kem! Hogy lehetne ez az én hi­bám?! — Semmiség, mondom! Rendőr nem volt, jegyzőkönyv nincs, egy utcasarokkal odább tesszük az eseményt. — Odább? — Ön jött a Bajzán, én a Benczúr utcából, jobbról. Tet­szik tudni, mit mondtak a biz­tosítóban, mi volt a szerelő el­ső szava, amikor a kocsiját meglátta? „Valaki megint nem gondolt a jobbkéz-szabályra!” — De hát én nem a Bajza ut­cában . .. — Tipikus eset: jobb sárhányó! Amikor nem adják meg az előnyt jobbra. Ez a szerencsénk! Tetszik tudni, mekkora számlát kapnék? Tízezernyolcszáz fo­rint! így megadom önnek az ezerötöt, és megcsinálják garan­ciálisra. — De hát a biztosító ... — Asszonyom! Ezt bízza rám! A biztosítót megkártyázom. Si­ma ügy. — Én azt hiszem, ez akkor sem szabályos .. . — Drága nagyságos asszony! Mennyi idős a kocsija? — Négyéves. De csak a vá­rosban használom, alig van benne ötvenezer. Nagyobb utak­ra, külföldre a férjem kocsiján megyünk. — És káresete volt már? — Nem. Ezzel a Zsigulival még nem. — No látja! Négy év óta in­gyen fizeti a biztosítót! Hát nem halálos vétek bennük hagy­ni, amikor.. . — Bocsásson meg, de ha egy­szer a balesetet ön okozta .. . — Épp azt magyarázom, ké­rem, abból a föltevésből indu­lunk ki, hogy ön okozta volna. — De hát hogy okozhattam volna én, amikor a főútvona­lon mentem ... — Egy utcasarokkal odább tesszük a helyszínt, nagyságos asszony, egyetlen kicsi utcasar­­kocskával. És így ment a csiki-csuki per­ceken át, végtelenül és remény­telenül. Míg szerencsére, megjött Piróth. Lenke, szegény, nem tu­dott hazudni. Még azok a bizo­nyos kötelező udvariassági ha­zugságok is úgy jöttek ki a szá­ján, mint a fogminta száraz gipszcsomói. De miért is van az, hogy az ember úgy szégyel­li az ilyesmit, miért nem meri bevallani, kérem, én nem tudok hazudni. Sőt, nem is akarok. IMI

Next