Lobogó, 1979. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-26 / 17. szám
Me Csodálkozzál - fékezz!’ Régimódi sofőrbácsi tanította vezetni annak idején, kőbe kívánkozó mondásokkal: „A karambol mindig jelzi magát, valami szokatlannal !" Isten nyugosztalja az öreget, most is megmentette. Jó iramban gurult a Hősök tere felé, a látómező szélén észlelte a furcsaságot: nem úgy szoktak főútvonalra beközelíteni, ahogy az a sárga Skoda-furgon. „Bolond ez?!’’ De már nem csodálkozott, fékezett. A négy blokkolt keréknek (és az előrelendült súlypontnak) köszöni, hogy nem vágódott át bal oldalra, cifra ügy lett volna. A gyúródó bádog ocsmány világvégehangja elült, a Skoda kormánya mellől egy fürge, molett úr pattant elő. — Jaj, drága asszonyom, elbombultam, nem tudom, mi van velem ... — Olyan volt, mint aki most ébred. Támadt egy kis torlódás, valaki rájuk kiáltott, húzódjanak szélre, valaki más meg, hogy tegyék ki a háromszöget. Aztán egykettőre kialakult a kígyó körülöttük, déli csúcs, mindenki siet, sérült, halott nincs, rájuk se rántottak. Lenke átcsúszott a kormány mellől a jobb oldali ülésre, ott szállt ki, hogy ne zavarja a forgalmat. A fürge molett úr már megszemlélte a károkat, derűsebb arcot mutatott. Talán csak Lenke megnyugtatására, de az is lehet, hogy valóban nincs nagyobb baj. Ami így, első pillantásra látható: Lenke Zsigulijának a jobb első sárvédője bekunkorodott a kerék alá, a lökésgátló csáléra ment, a fényszóró, irányjelző miszlikre hullott. A Skoda-furgon csúnyábban festett: az egész orrlemez, mindkét lámpa, alul kis tócsa jelezte: a hűtőrács is megsérült. — Szerencsém van a hülyeségemben — vélekedett a fürge melett. — Egy kis koccanás, lemezkár, értékhatáron belül, személyi sérülés nincs, ugyebár mellőzhetjük a rendőrséget, nagyságos asszonyom, máris kitöltöm a garanciális kárjelentő lapot! A kesztyűtartóból elővette az okmányokat, a Skoda motorháztetejére hajolt írni. Lenke a kerékre gyűrt, szomorú lemezt vizsgálta. Nem tudok tovább menni. — Azon egy pillanat alatt segítünk. Szabad? — Lábát a kerékagynak támasztotta, két kézzel megfogta a sárhányó alját, rántott rajta. — Úgy! — A kereket próbálta. — Tetszik látni? A tengelynek semmi baja. Kitöltötte a kárbejelentő lapot, aztán: — Bocsánat! Be sem mutatkoztam. Kövér vagyok. Kövér Endre, az orozdi „Igaz út" szervezője. Névjegykártyát nyújtott át. — És mindent vállalok, asszonyom, anyagiakat, utánajárást. Ez természetes, az én hibám volt. Nem értem, tizenegy éve vezetek . . . Tessék MESTERHÁZI LAJOS Koccanás beülni, szeretnék megnyugodni, hogy simán indul! Jól nevelt úriember, szolid, nagyon finom sportruha, ahogy kezet csókolt, látszott, hogy kopaszodik a feje búbja, de nemigen volt több, mint negyvenéves. — Még sosem történt velem ilyesmi. Valahogy elbambultam: a gondok, az egész napi tennivalók, amikor az ember feljön a fővárosba, tetszik tudni... Vagy talán ivott, azért is sietett úgy megelőzni a rendőrt? Nem érzett rajta, de ki tudja, talán megkínálták valahol, éhgyomorra. Lenke is átadta a névjegyét, rajta az otthoni és intézeti címe. A kocsi simán elindult, a kormány nem húzott, a tengelynek, szerencsére, valóban nem történt baja. Az intézet parkolójában a dili pilótája messziről vigyorgott: — Csókolóztunk, kisdoktornő? Látom, nem gondolt a jobbkézszabályra! — Ugyan! A Népköztársaság útján jöttem, valaki belém hajtott a Bajza utcából. — A sofőr odajött, körüljárta a kocsit. — Két darab ezres. Csak nehéz lemezlakatost találni, aki ráér. Bár minden gondja ilyen hamar megoldódnék! Délután az intézetben kereste Kövér. Tessék az útlevelem, asszonyom, tartsa itt biztosítékul. Kérem a kocsi forgalmi engedélyét és a slusszkulcsot. Beviszem a szerelőmhöz, máris munkába veszik. Magánkisiparos, rendszeresen dolgozik a biztosítónak. Még ma kikalapáljak, legittelik, van Zsiguli-lámpája, hét végére kész. Kitűnő szakember, garantálok érte. Szerinte anyaggal, munkadíjjal kétezerötszázból kijön. Neki bizony drágább lesz a mulatság: nincs cascója. — Könnyelműség! — Hát igen. De mondtam, ugye, tizenegy év alatt soha még egy karcolásom se . . . Most aztán a hűtőt is ki kell cserélni, a ventillátor is összetört... mindkét lámpa . .. Lógnak az ajtók, rossz az egyik hátsó lengéscsillapító . .. — Mind a mai koccanástól? — Na nem. De a jövő hónapban esedékes a műszaki vizsga. És ha már beviszem a műhelybe, ugyebár. . . A fékeket is állítani kell, két rugólamellát ... Jó, ha megúszom tízezren belül. Lakatos tehát van. Nagy megkönnyebbülés. Lenke habozott, hogy elfogadja az útlevelet. Nem sértő bizalmatlanság az ilyesmi? — De, de! Tessék csak itt tartani! Majd ha kifogástalan állapotban visszahoztam a kocsit. Ellenben, ha adna egy kétsoros megbízást. Formaság . . . Hogy nem úgy kötöttem el a kocsit... A kárjelentét sieltében elfelejtette magával vinni. Nem érdekes, kiállíthat másikat. Másnap, szerdán, telefonon jelentkezett. A lakásra telefonált, szerda Lenke kutatónapja. — Tudna fogadni, nagyságos aszszonyom? — Valami baj van? — Neem, de ... beszélnünk kellene. Lenke csak erre az egy napra kapta meg azt az angol tanulmányt, amelyet ki kell jegyzetelnie. — Nem lehetne rövid úton? — Nem telefontéma, sajnos. Mit csináljon? — Jöjjön fel öt órára, kérem! És nem titkolta, hogy dolga van, Kövér tehát a tárgyra tért. — Mennyi az ön cascóján az önrészesedés, asszonyom? — Ezerötszáz forint. — Nagyszerű! Nos, én arra kérem, vegyük ezt a mi kis balesetünket az ön terhére. Semmi az egész. Kiállít nekem egy kárbejelentőt, de nem fárasztom, kiállíthatom ön helyett én is. Megcsinálják a kocsimat az ön kötelező garanciális biztosítására. Az ön kocsiját pedig elintézzük cascoalapon. Természetesen kifizetem önnek, illetve az ön nevében a kisiparosnak az ezerötszáz forintot. Egy fillérjébe sem kerül! Lenkéből kétségbeejtő módon hiányzott a slágfertigség. — De hát... De hát én főútvonalon mentem, ön jött nekem! Hogy lehetne ez az én hibám?! — Semmiség, mondom! Rendőr nem volt, jegyzőkönyv nincs, egy utcasarokkal odább tesszük az eseményt. — Odább? — Ön jött a Bajzán, én a Benczúr utcából, jobbról. Tetszik tudni, mit mondtak a biztosítóban, mi volt a szerelő első szava, amikor a kocsiját meglátta? „Valaki megint nem gondolt a jobbkéz-szabályra!” — De hát én nem a Bajza utcában . .. — Tipikus eset: jobb sárhányó! Amikor nem adják meg az előnyt jobbra. Ez a szerencsénk! Tetszik tudni, mekkora számlát kapnék? Tízezernyolcszáz forint! így megadom önnek az ezerötöt, és megcsinálják garanciálisra. — De hát a biztosító ... — Asszonyom! Ezt bízza rám! A biztosítót megkártyázom. Sima ügy. — Én azt hiszem, ez akkor sem szabályos .. . — Drága nagyságos asszony! Mennyi idős a kocsija? — Négyéves. De csak a városban használom, alig van benne ötvenezer. Nagyobb utakra, külföldre a férjem kocsiján megyünk. — És káresete volt már? — Nem. Ezzel a Zsigulival még nem. — No látja! Négy év óta ingyen fizeti a biztosítót! Hát nem halálos vétek bennük hagyni, amikor.. . — Bocsásson meg, de ha egyszer a balesetet ön okozta .. . — Épp azt magyarázom, kérem, abból a föltevésből indulunk ki, hogy ön okozta volna. — De hát hogy okozhattam volna én, amikor a főútvonalon mentem ... — Egy utcasarokkal odább tesszük a helyszínt, nagyságos asszony, egyetlen kicsi utcasarkocskával. És így ment a csiki-csuki perceken át, végtelenül és reménytelenül. Míg szerencsére, megjött Piróth. Lenke, szegény, nem tudott hazudni. Még azok a bizonyos kötelező udvariassági hazugságok is úgy jöttek ki a száján, mint a fogminta száraz gipszcsomói. De miért is van az, hogy az ember úgy szégyelli az ilyesmit, miért nem meri bevallani, kérem, én nem tudok hazudni. Sőt, nem is akarok. IMI