Lobogó, 1979. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-24 / 21. szám

legem van belőled! — — kiabálta Jolán asszony, és L Láposi, a részeges férj, fá riadtan lapított az íróasz- I tál mögött. — Vagy el- La­mész elvonókúrára, vagy valók! — sikította Jolán, és becsapta az ajtót. Láposi többet ivott, mint az egész VII. kerület együtt­véve. Foglalkozására nézve író volt, nem is sikertelen, így aztán volt bőven pénze és szabad ideje, ihatott nyugod­tan. A napot pálinkával kezd­te, amelyet a hűvös konyhá­ban nyelt le (Jolán még az igazak álmát aludta ilyenkor; ha véletlenül korábban ébredt, mint a férje, Láposi kénytelen volt fürgén felöltözni, és az asszony átkozódása kíséreté­ben — „már kora reggel a kocsmába mész, te disznó?!” — leereszkedni a Klauzál té­ri csarnokba, ahol a büfés jó ismerősként üdvözölte, „író­­kám”-nak szólította, és barát­ságosan csúsztatta elé a fél­decit.) Miután a pálinka felvidí­totta, és eloszlatta a szoron­gását, amit a felesége rikácso­lása keltett benne. Láposi na­gyot sétált a városban, s köz­ben az elbeszélésen gondolko­zott, amelyet aznap meg kell írnia ... De nem kezdheti el kilenc óra előtt, mert addig Jolán is otthon tollászkodik, s csak fél tízkor megy uszodá­ba, azután fodrászhoz, kozme­tikushoz, majd a barátnőjé­hez, később a barátjához, utá­na megebédel valamelyik dí­szes étteremben, utána öreg­asszonyokkal kávézik a Gar­­be­aud-ban (s közben a férjét szidja, aki iszik, mint a gö­dény, következésképp elhanya­golja házastársi kötelességét, ugyanakkor nyugtalanul alszik és néha kiesik az ágyból, „borz­zasztó ember”, nyögi a dupla felett Jolán, s eszébe se jut, hogy a férje pénzéből él, s a százforintost, amelyet néha­napján Zsubi nevű szeretőjé­nek juttat, Láposi körmonda­taiért fizette ki a kiadó.) Láposi tehát kivárta a tíz órát, majd hazatért, de előt­te megvásárolt egy hétdecis minőségi bort, lehetőség sze­rint fűszeres traminit (úgy találta, hogy ettől a borfajtá­tól színes gondolatai támad­nak, gyorsabban fut a toll a papíron, s a sorok között vi­rágzó tájak, illatos fenyvesek, kocsi mögött porzó utak jelen­nek meg, esetleg párbajozó vitézek, akik közül a győztes nem más, mint Láposi. Kár, hogy mindig vissza kellett tér­nie a tőmondatokhoz, a föld­hözragadt „cselekményhez”, a szokványos mondanivalóhoz, hiszen az írást el is kell fo­gadtatni). ... A Láposi-féle novellák közös jellemzője volt, hogy három elkülöníthető részből állottak: az első öt oldal fá- BÓLYA PÉTER radt és vontatott (még nem érkezett meg az agytekervé­­nyekbe a tramini); a követke­ző három flekk színes és fel­dobott (hála az elfogyasztott tramininek); az utolsó olda­lak pedig felületesek és elna­gyoltak (mert a tramini be­­rúgatta és türelmetlenné tette Láposit; néha, amikor már alig volt bor a palackban, az is eszébe jutott: micsoda mar­haság, hogy egészséges ember létére­ ilyesmivel foglalkozik, sorokat ró egymás alá, ahe­lyett, hogy favágóként tevé­kenykedne, egyedül a reá bí­zott erdőben, élvezve az izmai mozgását, csörgő verejtékét, az éles, tiszta levegőt.. .). Már a délután kopogtatott az ablakon, mire Láposi a no­vella (és a tramini) végére ért; idejét látta tehát, hogy eltűnjön a lakásból, egyrészt, hogy kiszellőztesse a fejét, másrészt könnyen lehet, hogy Jolán asszony mégis hazaszá­­guld, mert hiányzik neki az ordítozás. — Láposi tehát el­menekült otthonról, és Buda felé vette útját. Több okból: egy, valahogy megnyugodott, ha átment a Lánchídon: ket­tő, a budai borozókban — vél­te L. — jobb minőségű a hegy leve, mint az Erzsébetváros­ban ... (A gyanútlan olvasó azt gondolná: Láposi estére olyan részeg lett, mint egy disznó, hiszen ha csak öt borozót lá­togatott meg, az is ötször két deci... De nem. Láposi soha nem itta le magát, mindig megőrizte tartását és modorát, s ha valahol gyanakodva néz­tek a szemébe, odébbállt. S az újabb helyiségbe már tök­józanul lépett be, sima arccal, egyenes háttal, őszinte tekin­tettel, úgyhogy a bormérőnek esze ágában sem volt, hogy megtagadja tőle a kiszolgálást. Igen, Láposiban megvolt az a különleges képesség, hogy ki tudta józanítani magát, ami krónikus iszákosoknál rendkí­vül fontos tulajdonság.) Estére kelve boldog pofával lépett be a Művész Klub ajta­ján. Szerette ezt a helyiséget, mert többnyire teljesen üres volt a kora esti órákban, csak Marika, a pincérnő állt vára­kozó tartásban a bárpult mö­gött, félhomály ülte meg a klubtermet, apró piros égők világítottak, a falból halk magnózene szólt, sőt, vérvörös pacalpörköltet is főznek a konyhán ... „Szóval minden rendben, gondolta Láposi, bár soha ne érkeznének meg a za­jos klubtagok...” De megérkeztek. Láposi megitta utolsó konyakját, és hazaballagott. Jolán asszony azonnal nekitámadt, először azzal, hogy „lehelj rám!” aztán azzal, hogy „miért nem költözöl már el innen, te ré­szeg disznó, ez az én laká­som !... Láposi bezárkó­zott a fürdőszobába, lemosta magáról a borozók szagát, jól kiöblítette a száját nehogy saját bűzétől felriadjon az éj­szaka, majd a szobájába ment, fürgén szedte az altatóját, s mire Jolán újult erővel neki­támadt, már aludt is. Ilyen volt tehát a részeg Láposi. Nem csoda, hogy Jo­lán egy napon így kiáltott rá: — Vagy elmész elvonókúrára, vagy válók! — És becsapta az ajtót. 2. — Megpróbálom, milyen ér­­zés nem inni — határozott Láposi, és elindult az alkohol­gondozó felé. ... Nem, nem a feleségétől való félelem kergette oda; ő maga is érezte, hogy a szerve­zete átitatódott a piától, egy­re kevesebet alszik, még ke­vesebbet eszik, a gondolatai el-elakadnak, a keze úgy re­meg reggelente, hogy alig tud­ja megfogni a poharat, nem szólva a férfiasságáról, amely kevesebb, mint semmi ... (Pe­dig talán Jolán se csikorogna annyit, ha rendesen el volna látva a „házasság kenőolajá­val”. ..) — A, jó napot — mondja az orvosnő, miután Láposi be­mutatkozott. — Már sokat hallottam magáról. — Az írókról sok pletyka kering — jegyezte meg büsz­kén Láposi. — Még egy írását sem ol­vastam. A felesége mesélt ön­ről. . . . Kiderült, hogy Jolán már több alkalommal járt az al­koholgondozóban, és azt tuda­kolta, hogyan lehetne a férjét Nagyfára vitetni, minimum tíz esztendőre. Arra a kérdés­re pedig, hogy veri-e őt a fér­je, azt válaszolta: „Még csak azt sem”. — Szóval hajlandó szedni a tablettát? — kérdezte L.-től a doktornő. — Igen. — Ismeri a hatását? — Nem. — Ha ráiszik, elájul. — Az nem is rossz. — Micsoda? — Elájulni? — Ez nem olyan ájulás. Ez olyan, mintha meghalna. — Igazán? Az se lehet na­gyon kellemetlen. — Makacs ember maga. Miért iszik? — Okok nélkül iszom. — De a házassága... — Szeretjük egymást. — A neje másképp beszélt. — Hazudott. Nem tud nél­külem élni. Az orvosnő reményvesztet­ten sóhajtott, aztán kivett a fadobozból egy tablettát, fél pohár vízben feloldotta, át­nyújtotta Láposinak. — A fél­deci — mondta. Láposi lenyelte a löttyöt. — Gratulálok — mosolygott az orvosnő. — Mihez? — Az új élethez. Meglátja, minden jóra fordul. — Kedves magától. De idáig se volt semmi bajom, azonkí­vül, hogy... — Azonkívül, hogy alig aludt... — Alig ettem ... [22]

Next