Lobogó, 1979. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-24 / 21. szám

legem van belőled! — — kiabálta Jolán asszony, és L Láposi, a részeges férj, fá riadtan lapított az íróasz- I tál mögött. — Vagy el- Lamész elvonókúrára, vagy valók! — sikította Jolán, és becsapta az ajtót. Láposi többet ivott, mint az egész VII. kerület együttvéve. Foglalkozására nézve író volt, nem is sikertelen, így aztán volt bőven pénze és szabad ideje, ihatott nyugodtan. A napot pálinkával kezdte, amelyet a hűvös konyhában nyelt le (Jolán még az igazak álmát aludta ilyenkor; ha véletlenül korábban ébredt, mint a férje, Láposi kénytelen volt fürgén felöltözni, és az asszony átkozódása kíséretében — „már kora reggel a kocsmába mész, te disznó?!” — leereszkedni a Klauzál téri csarnokba, ahol a büfés jó ismerősként üdvözölte, „írókám”-nak szólította, és barátságosan csúsztatta elé a féldecit.) Miután a pálinka felvidította, és eloszlatta a szorongását, amit a felesége rikácsolása keltett benne. Láposi nagyot sétált a városban, s közben az elbeszélésen gondolkozott, amelyet aznap meg kell írnia ... De nem kezdheti el kilenc óra előtt, mert addig Jolán is otthon tollászkodik, s csak fél tízkor megy uszodába, azután fodrászhoz, kozmetikushoz, majd a barátnőjéhez, később a barátjához, utána megebédel valamelyik díszes étteremben, utána öregasszonyokkal kávézik a Garbeaud-ban (s közben a férjét szidja, aki iszik, mint a gödény, következésképp elhanyagolja házastársi kötelességét, ugyanakkor nyugtalanul alszik és néha kiesik az ágyból, „borzzasztó ember”, nyögi a dupla felett Jolán, s eszébe se jut, hogy a férje pénzéből él, s a százforintost, amelyet néhanapján Zsubi nevű szeretőjének juttat, Láposi körmondataiért fizette ki a kiadó.) Láposi tehát kivárta a tíz órát, majd hazatért, de előtte megvásárolt egy hétdecis minőségi bort, lehetőség szerint fűszeres traminit (úgy találta, hogy ettől a borfajtától színes gondolatai támadnak, gyorsabban fut a toll a papíron, s a sorok között virágzó tájak, illatos fenyvesek, kocsi mögött porzó utak jelennek meg, esetleg párbajozó vitézek, akik közül a győztes nem más, mint Láposi. Kár, hogy mindig vissza kellett térnie a tőmondatokhoz, a földhözragadt „cselekményhez”, a szokványos mondanivalóhoz, hiszen az írást el is kell fogadtatni). ... A Láposi-féle novellák közös jellemzője volt, hogy három elkülöníthető részből állottak: az első öt oldal fá- BÓLYA PÉTER radt és vontatott (még nem érkezett meg az agytekervényekbe a tramini); a következő három flekk színes és feldobott (hála az elfogyasztott tramininek); az utolsó oldalak pedig felületesek és elnagyoltak (mert a tramini berúgatta és türelmetlenné tette Láposit; néha, amikor már alig volt bor a palackban, az is eszébe jutott: micsoda marhaság, hogy egészséges ember létére ilyesmivel foglalkozik, sorokat ró egymás alá, ahelyett, hogy favágóként tevékenykedne, egyedül a reá bízott erdőben, élvezve az izmai mozgását, csörgő verejtékét, az éles, tiszta levegőt.. .). Már a délután kopogtatott az ablakon, mire Láposi a novella (és a tramini) végére ért; idejét látta tehát, hogy eltűnjön a lakásból, egyrészt, hogy kiszellőztesse a fejét, másrészt könnyen lehet, hogy Jolán asszony mégis hazaszáguld, mert hiányzik neki az ordítozás. — Láposi tehát elmenekült otthonról, és Buda felé vette útját. Több okból: egy, valahogy megnyugodott, ha átment a Lánchídon: kettő, a budai borozókban — vélte L. — jobb minőségű a hegy leve, mint az Erzsébetvárosban ... (A gyanútlan olvasó azt gondolná: Láposi estére olyan részeg lett, mint egy disznó, hiszen ha csak öt borozót látogatott meg, az is ötször két deci... De nem. Láposi soha nem itta le magát, mindig megőrizte tartását és modorát, s ha valahol gyanakodva néztek a szemébe, odébbállt. S az újabb helyiségbe már tökjózanul lépett be, sima arccal, egyenes háttal, őszinte tekintettel, úgyhogy a bormérőnek esze ágában sem volt, hogy megtagadja tőle a kiszolgálást. Igen, Láposiban megvolt az a különleges képesség, hogy ki tudta józanítani magát, ami krónikus iszákosoknál rendkívül fontos tulajdonság.) Estére kelve boldog pofával lépett be a Művész Klub ajtaján. Szerette ezt a helyiséget, mert többnyire teljesen üres volt a kora esti órákban, csak Marika, a pincérnő állt várakozó tartásban a bárpult mögött, félhomály ülte meg a klubtermet, apró piros égők világítottak, a falból halk magnózene szólt, sőt, vérvörös pacalpörköltet is főznek a konyhán ... „Szóval minden rendben, gondolta Láposi, bár soha ne érkeznének meg a zajos klubtagok...” De megérkeztek. Láposi megitta utolsó konyakját, és hazaballagott. Jolán asszony azonnal nekitámadt, először azzal, hogy „lehelj rám!” aztán azzal, hogy „miért nem költözöl már el innen, te részeg disznó, ez az én lakásom !... Láposi bezárkózott a fürdőszobába, lemosta magáról a borozók szagát, jól kiöblítette a száját nehogy saját bűzétől felriadjon az éjszaka, majd a szobájába ment, fürgén szedte az altatóját, s mire Jolán újult erővel nekitámadt, már aludt is. Ilyen volt tehát a részeg Láposi. Nem csoda, hogy Jolán egy napon így kiáltott rá: — Vagy elmész elvonókúrára, vagy válók! — És becsapta az ajtót. 2. — Megpróbálom, milyen érzés nem inni — határozott Láposi, és elindult az alkoholgondozó felé. ... Nem, nem a feleségétől való félelem kergette oda; ő maga is érezte, hogy a szervezete átitatódott a piától, egyre kevesebet alszik, még kevesebbet eszik, a gondolatai el-elakadnak, a keze úgy remeg reggelente, hogy alig tudja megfogni a poharat, nem szólva a férfiasságáról, amely kevesebb, mint semmi ... (Pedig talán Jolán se csikorogna annyit, ha rendesen el volna látva a „házasság kenőolajával”. ..) — A, jó napot — mondja az orvosnő, miután Láposi bemutatkozott. — Már sokat hallottam magáról. — Az írókról sok pletyka kering — jegyezte meg büszkén Láposi. — Még egy írását sem olvastam. A felesége mesélt önről. . . . Kiderült, hogy Jolán már több alkalommal járt az alkoholgondozóban, és azt tudakolta, hogyan lehetne a férjét Nagyfára vitetni, minimum tíz esztendőre. Arra a kérdésre pedig, hogy veri-e őt a férje, azt válaszolta: „Még csak azt sem”. — Szóval hajlandó szedni a tablettát? — kérdezte L.-től a doktornő. — Igen. — Ismeri a hatását? — Nem. — Ha ráiszik, elájul. — Az nem is rossz. — Micsoda? — Elájulni? — Ez nem olyan ájulás. Ez olyan, mintha meghalna. — Igazán? Az se lehet nagyon kellemetlen. — Makacs ember maga. Miért iszik? — Okok nélkül iszom. — De a házassága... — Szeretjük egymást. — A neje másképp beszélt. — Hazudott. Nem tud nélkülem élni. Az orvosnő reményvesztetten sóhajtott, aztán kivett a fadobozból egy tablettát, fél pohár vízben feloldotta, átnyújtotta Láposinak. — A féldeci — mondta. Láposi lenyelte a löttyöt. — Gratulálok — mosolygott az orvosnő. — Mihez? — Az új élethez. Meglátja, minden jóra fordul. — Kedves magától. De idáig se volt semmi bajom, azonkívül, hogy... — Azonkívül, hogy alig aludt... — Alig ettem ... [22]